A szerkesztõ Nagy Pál - akit dicséret illet a tájékozódást jól segítõ jegyzeteiért - korabeli lapokból és az író kézirathagyatéka alapján állította össze a gyûjteményt. A kötet háromnegyedében fõleg interjúk olvashatók. A II. világháborús összeomlás elõtti és utáni beszélgetések között azonban éles a cezúra: más tudniillik a beszédhelyzet. Az 1944 júliusáig közölt szövegekben Tamási afféle népi orákulumként mintegy kinyilatkoztat, míg a felszabadulást s még inkább 1956-ot követõen - a "sorok közötti megnyilatkozásokon" túl - hol nyílt, hol kevésbé egyértelmû hûségnyilatkozatot tesz a hatalom mellett. "Az írók bízzanak a kormányzatban, föltételezzék róla a jó szándékot akkor is, ha nem minden intézkedés lényege egészen világos a kormányzati kérdésekben járatlan író elõtt" - mondja egy 1962-es riportban. A kötet e közel száz oldala szomorú adalék az ún. népi irodalom és az ún. létezõ szocializmus sajátos szimbiózisához.
Ami, mondhatni, szükségképpen jött létre: a népi írókat, noha önmagukat szívesen állították be a jövõ hírnökeinek, egészen egyszerûen felkészületlenül érte a háború utáni új rend. Fogalmuk sem volt, mi lesz - mert fogalmuk sem volt arról, hogy mi volt. Még a csoport messze legmûveltebb tagja, Németh László is alaposan félreértette a történelmi szituációt - ez a hívei által profetikusnak híresztelt 1943-as szárszói beszédébõl látszik a leginkább. Az iskolázatlanabb, a Némethéhez képest jóval szûkebb horizontú írók valóságérzékelése pedig még katasztrofálisabb volt: a Tamási Áron-kötet elsõ fele a legjobb példa erre. Különösebb kétségek nélkül teszi meg magát az erdélyi és az "egyetemes magyar élet" egyik õrszemévé. E pozícióból beszél például arról, hogy kora (a harmincas évek!) magyar irodalma "általában rágcsálók irodalma"; hiszen mûvészileg az új magyar élet letéteményese a székelység és a székely humor. "A székely a magyar nép arisztokratája a szó legjobb értelmében. (...) A népet az jellemzi, hogy emberibb, mint a többi osztály, látóköre egyetemesebb, a világot a maga teljességében látja" - mondja 1935-ben, s e gondolatok végigkísérik az 1945 elõtti közéleti szövegeit. Egységes és igazságos nemzeti társadalom tervérõl beszél, ami kifejezi az új "életakaratot"; Erdély elé pedig azt a feladatot tûzi ki, hogy egységesen irányító magyar szövetségi intézményt hozzon létre, amely az egyházakat, a közmûvelõdési intézményeket, a könyvkiadókat, a színházakat fogná össze, s amelynek "erkölcsi parancsszava lenne". "És aki útjába áll ennek (...), azt a közösségi erkölcs és nemzeti érzés alapján felelõsségre kell vonni!"
Tamási Áron a maga felfogását a politikamentes "szellemi ember" nézetének nevezi: holott provinciális szûklátókörûségrõl van csupán szó. S hogy ez mennyire így van, arról a kataklizmák idején írt naplófeljegyzései árulkodnak (azaz a könyv második fejezete, amelyben helyenként szívszorító passzusok vannak). "Sáry ügyvéd társaságában elmentem Eördög Zoltán detektív felügyelõhöz, akit informáltam a történtekrõl, s kértem, hogy komoly ok nélkül engen ne zaklassanak.
Gondolkozzál el: miért dolgoztál és miért álltad a sarat idegen hatalom idején a nehéz erdélyi magyar poszton" - írta naplójába 1944. május 13-án. Így rendült meg a közéleti realizmust hirdetõ és annak hiányát másokon oly sokszor számon kérõ író akkor, amikor elõször szembesült a valósággal.
Palatinus, 2003, 460 oldal, 2800 Ft
