Versek a hírrovatban (Tony Harrison költő)

  • Orosz Ildikó
  • 2004. május 27.

Könyv

A British Council támogatásával Összetartó sorok (Converging lines) címmel rendezett brit-magyar költészeti fesztivál díszvendége jelen volt V című művének premierjén a Trafóban. A költeményt Ferencz Győző nagyszerű fordításában hallhattuk. Az előadást Jordán Tamás főszereplésével Magács László rendezte.

A British Council támogatásával Összetartó sorok (Converging lines) címmel rendezett brit-magyar költészeti fesztivál díszvendége jelen volt V című művének premierjén a Trafóban. A költeményt Ferencz Győző nagyszerű fordításában hallhattuk. Az előadást Jordán Tamás főszereplésével Magács László rendezte.

Magyar Narancs: Először jár nálunk?

Tony Harrison: Nem, többször filmeztem már Magyarországon. Itt forgattam például a Prométheusz című nagyfilmem több jelenetét. A történetben szerepel egy hatalmas kórus, amely leúszik egy tutajon a Dunán, egészen a Fekete-tengerig, aztán tovább Görögországba. A tatabányai turulmadár is feltűnik a filmben mint Zeusz sólyma.

MN: Részt vett a V magyar bemutatóján. Hogy tetszett az előadás?

TH: Több nagy sikerű előadását láttam már a műnek, ezekben fiatal színészek általában a vers szkinhedvonulatát domborították ki, adták elő látványosan. A magyar rendezés azért tetszett, mert nagyon bensőséges volt. Az indító videobejátszás láttán egy kicsit megijedtem, hogy a képek elveszik a szöveg erejét, de hamarosan egyértelművé vált, hogy a versé a főszerep. Az előadó nagyon elegánsan végig ülve maradt, így el lehetett gondolkodni a mondanivalón.

MN: A V-t ma már szinte lehetetlen a fogadtatása nélkül olvasni. Az 1987-es televíziós bemutató után kibontakozó társadalmi vita dokumentumait - újságcikkeket, felháborodott és dicsérő véleményeket - már a vers második kiadása is tartalmazta. Nem véletlen, hogy Magács rendezése idéz is ezekből néhányat. Ön hogyan viszonyul a műhöz ennyi év távlatából?

TH: A V ma már a kultúrtörténet része. Mégsem hiszem, hogy ne lehetne a recepciója nélkül olvasni. Persze önmagában is elég érdekes, hogy annak idején milyen hevesen támadtak miatta. A Daily Mail, ez a borzalmas napilap címoldalon hozta, hogy milyen trágár a nyelve. A társadalmi vita egészen a parlamentig jutott, a rendőrség bevonásával igyekeztek megakadályozni, hogy az iskolákban olvassák a verset. Mára a szöveg a legtöbb iskolában tananyag. Sikeresen artikulált egy korszakot. Húsz év alatt sok minden történt Európában. De érdekes módon sok kelet-európai országban csak mostanában fordítják le és mutatják be a V-t, ami arra utal, hogy a benne megfogalmazott társadalmi kérdések ma is aktuálisak.

MN: Számított annak idején ekkora felhajtásra?

TH: Nem, engem is meglepett. Persze volt a dolognak kedvező következménye is. Az Independent, amely akkoriban egy viszonylag új lap volt, megkeresett, és közölte a verset egyetlen hatalmas oldalon - nem a kultúra, hanem a hírrovatban. Ez nagy esemény volt. Én például mindig eldobom az újság gazdasági oldalait, mások az irodalom rovattól szabadulnak meg sürgősen. A híreket viszont mindenki olvassa. Ekkor döbbentem rá, hogy a költészetnek a hírek közt a helye. Az Öböl-háborúról írott két nagyobb versemet már azzal a feltétellel írtam 1992-ben, hogy a Guardian a hírrovatban közli majd.

MN: Ezután a Guardian kiküldött "költő-tudósítója" volt Boszniában. Kinek az ötlete nyomán?

TH: A szerkesztő elégedett volt az iraki versekkel, úgyhogy azt mondta: ha legközelebb háború lesz, kiküldünk. Épp Görögországban rendeztem, amikor jött a telefon, hogy azonnal menjek a szerkesztőségbe, vegyem a sisakot meg a viharkabátot, és irány Bosznia.

MN: Ön mindig társadalmi elkötelezettségű költő volt, a kilencvenes évektől azonban egyre nyíltabb módon vállal közéleti szerepet. Mi ennek az eltolódásnak az oka?

TH: A lehetőségeim bővülésével magyarázható, hogy ekkorra sikerült kialakítanom egy olyan közéleti stílust, amire mindig is vágytam. Mindig szerettem volna például színházi költő lenni és filmet is készíteni, de sokáig nem volt rá módom. Korábban nem is igen lehetett költőként színházban dolgozni. T. S. Eliot és Christopher Fry elrontotta a színházat: műveik nem színpadra, hanem asztalfiókba valók. Lassan találtam meg azokat a fórumokat - például a saját társulatomat -, amelyek révén közéletibb hangon szólhatok. Fontos szempont, hogy a nyomtatásban megjelenő költeményt többször el lehet olvasni, a színházban azonban a szöveg csak egyszer hangzik el: a nyelv nem lehet annyira feszes.

Másrészt munkáscsaládban nőttem fel, nálunk otthon egyáltalán nem voltak könyvek. Kezdetben "okos" verseket írtam, aztán a szüleim halála ráébresztett, hogy semmi olyasmit nem hoztam létre, ami nekik tetszett volna, amit megértettek volna. Az ekkoriban írt szonettjeim is közvetlenek és direktek voltak, ezek is társadalmi problémákról, osztálykülönbségekről szóltak. Nekem például az iskolában sosem engedték meg, hogy hangosan verset olvassak, a "proli" kiejtésem miatt.

MN: Ön szerint mi adja a politikai-közéleti szerepvállaló költészet érvényességét egy demokráciában? Magyarországon az ilyen költészet hitele a rendszerváltás után erősen megkérdőjeleződött.

TH: Minden attól függ, hogy az a demokrácia mennyire hatékony. A brit kormány nagyot hibázott, amikor követte Busht az iraki háborúba, figyelmen kívül hagyva milliók akaratát, akik ezt ellenezték. Tehát itt máris van támadható felület. Ráadásul háborús időkben a nyelv elkezd körülíróvá, közvetetté válni: "járulékos veszteségről" beszélnek, amikor egy kislány elveszti mind a két karját egy bombázás során. Ilyen nyelvi környezetben a költőnek sokkal direktebben kell szólnia. Van olyan költemény, színdarab, amelyen hónapokat, éveket dolgozom, eleve úgy írom meg, hogy kiállja majd az idő próbáját. De nem mindig ez a cél, néha csak azt akarom, hogy itt és most szóljon hitelesen. Olyankor durr bele! - dühből, indulatból írok, a pillanatnak.

MN: A kormány mellett a brit királyi családot is keményen ostorozza, pedig innen nézve ártalmatlan turisztikai látványosságnak tűnnek.

TH: Kívülről pompás történelmi tabló, de valójában ennél sokkal nagyobb hatalma van. A jelenléte hitelesít egy sor privilégiumot. Meggyőződésem, hogy monarchiában nem lehet felnőtt egy demokrácia.

MN: Ami a színházat és a filmet illeti, ön láthatóan nagy szerepet tulajdonít a hely szellemének: többször rendezett ókori színházakban, Delphoiban vagy az ausztriai Carnuntum romjai közt. Utóbbi helyen Marcus Aureliusról és fiáról készített darabot, amelyből azonban csak két előadás született. Miért csak ennyi?

TH: Mert szeretek megismételhetetlen alkalmakat teremteni. A helyszín valóban nagyon fontos számomra. Négy évig készültünk erre a két előadásra. Nincs ebben semmi különös: gondoljon az ókori görög drámaírókra, Euripidészre, Szophoklészre, Aiszkhüloszra - ők is egy éven át készültek a színészekkel egyetlen előadásra.

MN: Több klasszikus drámát fordított, rendezett, elővette az angol misztériumjátékokat is. Nosztalgiát érez a régi korok iránt, amikor a költészetnek nagyobb hatása volt a mindennapi életre?

TH: Természetesen, hiszen költő vagyok. Ma, amikor minden oldalról információkkal bombáznak, nem könnyű a fokuszált, intenzív figyelem megteremtése. Fontosnak tartom, hogy az emberek néha összejöjjenek, és költeményeket hallgassanak. Valójában a költő kihalófélben levő állatfajta. Én viszont nem az állatkertben érzem jól magam, hanem odakint, a vadonban.

Orosz Ildikó

A balszél koszorús költője

Tony Harrison, a kortárs brit költészet kiemelkedő egyénisége 1937-ben, Leedsben született, munkáscsaládban. Tanulmányait állami ösztöndíjak segítségével végezte, az egyetemen klasszika-filológiát és nyelvészetet hallgatott. Nigériában, majd Prágában volt oktató. Költői indulását az 1970-es The Loiners (A leedsiek) című kötettől számítják. Származása és az általa elsajátított magaskultúra közt feszülő ellentét egész pályáját meghatározza.

Társadalmi elkötelezettségű költő, aki vonzódik a klasszikus formákhoz és műfajokhoz. Legnagyobb visszhangot kiváltó művét, a V című hosszú verset 1985-ben írta. Ebben az angol elégiahagyomány és a kötött versforma új tartalmakkal telítődik: Harrison megrázó erővel beszél az osztálykülönbségekről, a rasszizmusról, a vandalizmusról és egyéb aktuális társadalmi problémáról. A mű címe a versus ("ellen") szóra utal, ezt firkálják a futballhuligánok a költő szüleinek sírjára, a két csapat neve közé, s ez adja a vers alaphelyzetét. A mű nyomán széles körű társadalmi vita bontakozott ki, miután a Channel 4 tévéfilmet készített belőle, amelyet milliók láttak.

Költészete kiterjed a színház és a film világára: vagy húsz verses színművet írt; lefordított és átdolgozott egy sor klasszikust. Háziszerzője a londoni Nemzeti Színháznak, alkalmi szerzője a New York-i Metropolitannek. Verses filmből egy tucatot jegyez, ezeket maga írja, rendezi, és általában a narrátor szerepét is ő alakítja.

Az utóbbi években egyre több politikai indíttatású, sokszor alkalmi művel jelentkezett, többek közt az Öböl-háborúkról, a boszniai konfliktusról vagy az ötvenedik évforduló kapcsán Hirosimáról. Egy időben jó eséllyel indult a brit koszorús költő cím elnyerésére, de ádáz köztársaságpártiként és baloldali gondolkodóként olyan pamfletekkel borzolta a királyi család kedélyét, hogy végképp eljátszotta ezt a lehetőséget. Ma a baloldal koszorús költőjeként is emlegetik. Bírálói szerint az utóbbi években írt műveinek nem tesz jót az erős politikai töltet, ezek a korábbiaknál (például a nevezetes szonetteknél) kevésbé értékesek.

Neked ajánljuk