Régi közhely: a magyar eszme- és politikatörténet egyik legvitatottabb alakja szegény Jászi Oszkár. A sajátos, máig virulens magyar nemz.-konz.-rad.-sat. ideológia képviselõi szerint Jászi a született ördög, aki elméleti munkásságával elõkészítette, majd a forradalmak alatt gyakorlati politikusként betetõzte a történelmi Magyarország szétverésének áldozatos munkáját. A kommunisták (sõt, némely szocdemek) számára Jászi nettó ellenforradalmár, a liberális utódok számára pedig túl erõsek szocialista vonzalmai. Arról nem is szólva, hogy a jobboldali nacionalista legendárium szerint õ volt az eredetileg - származásához és társadalmi státusához illõen - tisztes paraszt- és zsidógyûlölõként induló gr. Károlyi Mihály megrontója - a démon, aki õt mintegy dróton rángatta.
Keveset állítunk, ha csupán annyit mondunk, mindez baromság - ennél többre, a szaktudós, a történész szavára és persze alapos, alkalmanként egy teljes életet igénylõ kutatómunkára van szükség, hogy egyáltalán legyen mirõl vitatkozni. Elismerés illeti tehát a Jászi-szakértõnek számító Litván Györgyöt
az elsõ biográÞa
megírásáért és publikálásáért, elvégre hiánypótló mûrõl van szó - mely egyben élvezetes olvasmány is.
Jászi (ezt a tényt persze a Jászi-ellenes szemléletû jobboldali ellenfelek nem gyõzték hangsúlyozni) Jakubowits Oszkárként született Nagykárolyban, még kisgyermek, amikor édesapja Jászira magyarosítja maga és gyermekei nevét, s az asszimilációs stratégia részeként egyben felveszi a református vallást - mindez persze hozzájárult ahhoz is, hogy Jászi sosem érezte magához közel a zsidó hagyományt, bár vallástalanként hívõ keresztyénnek sem vallotta magát, sõt alkalmanként igen kritikusan írt a zsidókról, amiért is (részben baloldali) kritikusaitól néha még az antiszemita jelzõt is kiérdemelte - Litván szerint nem teljesen megalapozottan, elvégre Jászi túlzóan kritikus megjegyzései a zsidóság ama részének szóltak, mely túlságosan is kritikátlanul illeszkedett be a történelmi Magyarország mélyen igazságtalan társadalmi rendjébe. A családi neveltetés Jászi utólagos megítélése szerint túlságosan is megóvta õt a külvilág szülei által sötétnek vagy ellentmondásosnak ítélt aspektusaitól (még a család zsidó származásáról is hallgattak), ám egyben megalapozta Jászi késõbbi érdeklõdését a teoretikus problémák iránt, az igényt a morál vezérelte (éppen ezért alkalmanként dogmatikusnak ható s Litván által is sokat bírált) elméleti gondolkodásra. Jászi maga is sokszor leírta: alkatánál fogva egyszerûen alkalmatlannak bizonyult a professzionális politikacsinálásra - paradox módon viszont az ország történetének egyik legkritikusabb periódusában, a vesztett háború után éppen hogy erre a szerepre kellett vállalkoznia. Jászi kulcsfigura a XX. század elsõ két évtizedének hazai szellemi mozgalmaiban: a jogász végzettségû, társadalomtudományi érdeklõdésû fiatal minisztériumi alkalmazott egyik alapítója a Társadalomtudományi Társaságnak és a Huszadik Század címû legendás folyóiratnak. Írásait és gyakorlati tevékenységét egyaránt a korabeli társadalmi, poltikai viszonyok miatti erõs erkölcsi felháborodás s az ebbõl fakadó tettvágy szabja meg: kevesen bírálták ilyen hévvel a Monarchia magyar felének riasztó társadalmi egyenlõtlenségeit, a demokrácia hiányát és a nemzetiségek elnyomását (nem is csoda, hogy Ady valósággal bálványozta Jászit). Bár a marxizmust elutasítja, s a létezõ szociáldemokrácia politikáját és ideológiáját is elhibázottnak tartja, mégis kezdeményezi egy (hangsúlyozottan magyar) szocialista párt megalakítását, ám a szocialista mozgalmi praxis és teória forradalmasítását utóbb inkább barátjára, Szabó Ervinre bízza. A Társadalomtudományi Társaságban bekövetkezett szakadás, a konzervatív-liberális, Tisza és gr. Andrássy iránt lojális alapítók (pl. Gratz Gusztáv és Hegedûs Lóránt késõbbi miniszterek) kényszerû kiválása után létrejön a polgári radikalizmus mozgalma, mely a klasszikus liberális hagyományt egalitárius és demokrata alapon fejlesztené tovább. A cikkekben és könyvekben vázolt eszméhez hamarosan politikai szervezet is társult: a Polgári Radikális Párt, melynek létrehozását utóbb Jászi maga is elhibázottnak vélte. A háború alatt Jászi a korai, visszafogott, sõt lojális állásfoglalásoktól fokozatosan jut el a pacifizmusig, amihez persze hozzájárult, hogy éveket töltött a fronton haditudósítóként. Már ekkor megjósolja
a lövészárkokban megszületõ
forradalmat, s a közösen vallott választójogi elvek mentén hamarosan létrejön a szövetség a nacionalista konzervatívból fokozatosan baloldali demokratává (majd még tovább) formálódó Károlyi Mihállyal, s az összeomlás, majd az õszirózsás forradalom nyomán mindketten kormányzati pozícióba kerülnek. Hamarosan teljes a csalódás: a wilsoni elvek alapján eszmetársnak vélt nyugati demokráciák nem tekintik partnernek a hirtelen gyõztes pozícióba kerülõ szomszédok étvágyának megfelelõen egyre zsugorodó országot s annak önjelölt vezetõit - a nemzetiségi vezetõk pedig, akik kevés magyar harcostársuk között tarthatták számon Jászit, egyszerûen lesöprik népszavazási elvre és kantonális autonómiára épülõ dunai konföderációjának gondolatát. Amikor a rohamos bolsevizálódás betetõzéseként létrejön a Kommün, Jászi ismét a periférián találja magát, s néhány hónap múlva emigrál - bár bántódása nem esik (sõt nyilvános gesztusokat is tesz), biztos az új rezsim bukásában és a megtorlás, a fehérterror elkerülhetetlenségében. Balsejtelmei beválnak, s mindez szomorú alkalmat kínál számára, hogy szinte napok alatt megírja Magyar kálvária, magyar feltámadás címû elemzését, mely tán Jászi leghatásosabb könyve.
Az életébõl hátralévõ három és fél évtized a gyakorlatilag megszakítatlan emigránslétben telik - annak minden kínjával és elmaradhatatlan konfliktusaival. Barátságok, párkapcsolatok szakadnak meg (mások persze éppen itt formálódnak), többször szembekerül legismertebb barátjával, Károlyival (annak radikális balratolódása, utóbb a Rákosi-rezsimmel való kollaborációja miatt). Eszméinek hatása itthon csak alkalmanként, sokszor áttételesen érvényesülhet, s néha még saját itthoni követõi is megtagadják. Jászi esetében tökéletesen beteljesedett és átokká vált a kabarészerzõbõl kommunistává transzformálódott Gábor Andor jóslata: soha nem térhet haza - elõbb mint forradalmár, késõbb mint ellenforradalmár. S valóban: egy 1947-es, rövid és felemásra sikeredett látogatás után visszatér Amerikába, s csak hamvai kerülnek utóbb haza. Szobrot, utcát viszont manapság aligha kaphat mint az oktalanul a nemzet sírásójának kikiáltott örök bûnbak.
Barotányi Zoltán
Osiris, 2003, 509 oldal, 3580 Ft
