Ezen felbuzdulva némelyek folyvást figyelmeztetnek is, hogy Weöres versei nem gyerekversek, nekem pedig ilyenkor eszembe szokott jutni a Rongyszőnyeg egy kései újraolvasása, aminek során felfedeztem, hogy a verset, amit a legelsők egyikeként tanultam meg kívülről, hallás után az óvodában, miszerint "Mély erdőn ibolyavirág, elrejt jól a borókaág" stb., Weöres Sándor írta, aki nem írt gyerekverseket. Ott álltam hülyén, kiderült, hogy már megint, már akkor is a nagyok dolgába ütöttem az orrom. Amilyen hülye vagyok, mert nem szólt senki, megtanultam ezt a nem nekem való verset, és néha máig azon kapom magam, hogy magam elé motyogom. Arra szeretnék kilyukadni, hogy azt, hogy mi a gyerekirodalom, nem az irodalmárok közössége dönti el, még csak nem is a Mester, ebben a kérdésben csak az óvodások illetékesek. És nem tudom, Varró Dániel könyve kiállná-e ezt a próbát.
Varró Dániel látványos indulását egy meglehetősen sekélyes vita kísérte, arról, hogy ezek a szövegek puszta ujjgyakorlatok-é, amik megelőzik csak a komoly, valódi, tartalmas Varró-köteteket, vagy szó sincs ilyesmiről, a "mondanivaló súlya" nem számon kérhető, ezek az ujjgyakorlatok volnának a Varró-líra. Utóbbi álláspont képviselői lesajnálóan ingatták a fejüket, és szelíden magyarázták, hogy mennyire idegen ám a korszerűségtől és Varró verseitől a "komoly tartalmat" számon kérni. Második könyve kapcsán joggal gondolhattuk, hogy most aztán
nyugodtan lehet játékos,
könnyed és komolytalan, elvégre meseregényt ír - gyerekeknek. A mű különböző műfajok, megszólalásmódok megidézésére és kiforgatására épül, az automatizmusok lebontása, a váratlanság, a kontraszt a legfőbb komikumforrásai. Ez működteti a szöveg vége felé található csatajelenetet, ahol a Paca cár és Muhi Andris, az óvodás főhős serege csap össze, végig hexameterben, felvonultatva számtalan eposzi kelléket és néhány kifordított idézetet az Egy gondolat bánt engemet című versből. Eposzi hősként látjuk viszont a hokedlijével harcoló öregasszonyt, Szösz-nénét vagy a bús vödröt, aki "csak várt sandán, hogy jöjjön az ellen / És a fejökre potyoghasson rutinos potyogással" - ez a sor azt is érzékelteti, hogy Varró paródiája A helység kalapácsán iskolázott szöveg. A szereplők kevéssé daliás volta és az eposzi hangvétel közti mulattató feszültség élvezhetőségét viszont nagymértékben csökkenti, ha a befogadó olvasási szokásait nem A helység kalapácsa edzette, illetve az, ha nem ismeri fel a felidézett műfajt, amire elég jó az esély. Ugyanígy nem működhet az az egyébként kétségtelenül fergeteges ötlet, hogy a szöveg Badarország kihalt tájain bolyongva, ahová az őslakosok lelke szállt, átvált tercinákra, ebben a formában beszél Muhi Andris Vergiliusa, Csálé. Mindezt nagyon élvezik azok, akik tudják, ki az a Dante. A tercinákat néha limerickek váltják, a baljós és badar formák együttesének kontrasztja már élvezhetőbb lehet, mert itt két szövegbeli elem között keletkezik feszültség, míg máshol gyakran egy, a szöveg által felidézett műfaj és szövegbeli megvalósulása közt, ilyenkor a megcélzott olvasók esélyt sem kapnak. A fejezetek elején található mottókhoz - Bajzától Kosztolányiig - a gyerekek szintén aligha tudnak bármilyen befogadói viszonyt kiépíteni, ezekkel egyértelműen a felnőtt olvasóknak kívánt a szerző kedveskedni. A szövegközi játék, a műfajok újraírása a szöveg alapvető hatásmechanizmusa, így maga a regény működési elve teszi nehézkessé befogadását célközönsége számára. Az utóhang pedig kifejezetten
belterjessé válik,
a narrátor - egyébként a verses regény műfaji szabályaival összhangban - üzen barátainak olvasói feje felett: "S ki e strófát nemrég kiásta, / A karakán költőzseni / (Saját Palim pálfordulása / Legyen kis tisztelgés neki)". Az utalás megértéséhez mindössze az Újszövetség, Térey János Paulusa és az Anyegin-strófa ismeretére van szükség, nem baj, ha nem értik, majd megtanulják, hogy ne zavarják a nagyobbakat játék közben. Egy szövegrész poénja épp az, hogy az elbeszélő megkéri a szöveg odaértett olvasóját, hogy kicsit foglalja el magát, amíg néhány nem neki való dolgot megbeszélnek: "Pedig de szép is holdas éjen / Egy kis lugasba ülni ki, / hol egy Vicus vagy egy Viki... /(Haj, volna erről mit mesélnem! / De csitt, olyankor, gyerekek / ágyban van már a helyetek.)" Túl sokszor érzem úgy, hogy tényleg ez lenne számára a legkényelmesebb. Varró egy idő után már nem a közönségnek, hanem a zsűrinek játszik.
A másik baj, hogy a szerző nem igazán döntötte el, hogy legyen-e története a könyvnek, vagy maradjon meg a gyerek formaérzékét fejlesztő briliáns ujjgyakorlatok tárházának - erre a vacillálásra egyébként a mű ajánlása is utal. Az első száz oldal inkább a lassú, fejezetről fejezetre haladó olvasásnak kedvez, amilyen az ágyszéli meseolvasás megszokott üteme, és maga az elbeszélő is ezt az olvasási ajánlatot teszi (fel)olvasójának. "Kis olvasók, sziasztok újra" kezdődik a második fejezet, ami azt feltételezi, hogy a két fejezet között nem látták egymást egy napig. Ez a ráérős, a szövegre és nem a történetre koncentráló olvasást erősítő eljárás nagyon jó is lehetne, ha következetes volna. De nem az, a mű második felében váratlanul
meglódul a történet,
szóval valahogy nincs ökonomikusan beosztva. Erre a hezitálásra utal egyébként a mű ajánlása is, melynek akrosztichonjából az első regényét tavaly megjelentető, roppant tehetséges Teslár Ákos neve olvasható ki, mint a mű történetének szülőapjáé. "Segítséged nélkül, belátom, / Léhább lett volna, könnyedebb; / Állt volna rajtam, trécselőske / Regényem nem szól semmiről se." Lehet, hogy ez lett volna a jobb megoldás. A mű története szerint Maszat Jankát ellopják, hogy megmosdassák, egykori óvodástársa, Muhi Andris pedig megmenti, csakhogy eközben kiderül, hogy a mosdatók jót akartak, ha rosszul is, ők valójában vissza akarták szerezni Jankát, aki királykisasszony, méghozzá a Foltnélküli ház utolsó sarja, nevelőapja, az öreg Maszat-hegyi pákász, Makula nevelte a piszkosságra. Janka tehát megmosdik, majd Maszat-hegy, Badarország és a felmentőként érkező Foltnélküliek seregei megküzdenek az igazi gonosz, Paca cár hadseregével, Muhi Andris pedig eztán "összeköltözik" az útközben megismert démonnal, aki iránt a beszélő nem mulasztja el felkelteni rokonszenvünket, egy magányos démon ő csupán, aki azért kergeti Andrist, hogy az játsszon vele. Andris azonban - ahogy az epilógusból kiderül - nem marad a démonnal, ahogyan Janka sem lesz királylány, inkább visszapiszkosodik, és együtt játszanak tovább hűségesen. Ez a befejezés nem igazán vezethető le a szöveg epikai ívéből,kissé szervetlennek tűnik, és ami engem illet, nagyon bántott, hogy a Babaarcú démon - aki a legjobban kitalált szereplő, dalában a legviccesebb rímekkel - hoppon marad, ahelyett, hogy a mese műfaji szabályai szerint kijutna neki is valamiféle happy end. Erre vagy a megalapozottabb kifogásokra az elbeszélő az epilógusban reflektál is, ahelyett, hogy megoldaná őket. "Ne mérgelődjetek kíváncsi / Kis olvasók, ha felelet / Nem volt mindenre tán mesémben - / Ilyen az életünk is éppen, / Hogy sok mindenre nem felel... / Meg gyorsan is készültem el." A nem túl nagy hatású szentencia (Varrótól idáig megnyugtatóan idegen volt a didaxis és a prédikáció) nekem elég kevés ahhoz, hogy a lustaságot formaelemmé tegyük, ennél több kell. Arról nem is beszélve, hogy a szöveg műfaji törvényei meglehetősen különböznek az "élet" törvényeitől, például az "életünk"-ben nem szoktak volt beszélni a vödrök, és a kutya sem tárgyal pazar rímekben ismerőseivel az utcán.
Mindez azonban talán igazságtalan így, a könyvnek egészen briliáns részei vannak, és számos betétszövege bizonyára igazi csemege lesz a gyerekeknek is. Nagyszerű a Babaarcú démonról szóló betétvers, a limerickek majd mind, a badar állathatározó jó néhány darabja. "Mit ír az ember, ha badar" - akár így foglalhatnánk össze a szöveg erős részeit, a Varrót verses levélben költővé ütő Orbán Ottó Ady-parafrázisával. A Régi, simlis pókeres című dal kapcsán el lehetne gondolkozni azon, nem hatottak-e az orfeumkuplék szerzői, mondjuk, Heltai Jenő erre a költészetre. Ez a könyv egész kis munkával egy értő olvasóvá nevelő, szórakoztató, korszakos gyerekkönyv is lehetett volna. Így egy ilyesmi lehetőségét ígérő problémás, de problémái ellenére is jó - néhol "csak" remek - könyv lett belőle.
Magvető, 2003, 205 oldal, 2290 Ft
