Éppenséggel arról is elbeszélgethetnénk, hogy az 1994-es brit kultuszfilm, a Sekély sírhant társulata - Andrew Macdonald producer, John Hodge író, Dany Boyle rendezõ és Ewan McGregor színész - mit bírt hozzátenni a hírhedt Hibernian-szurkoló, Irvine Welsh sokat vitatott regényéhez. Ám ahogy az már pár esetben elõfordult, a mozi - Trainspotting (1996) - volt meg elõbb nekünk, így McGregor - azóta a legdrágább filmsebészek keze által obivanosított - feje és futása olyan adottság, amitõl a büdös életben nem leszünk hajlandók (vagy képesek) elvonatkoztatni. Az adott esetben végzetes is lenne: hisz ha másra nem (dehogynem) is, de várakozásainkra feltétlenül jó hatással van Dany Boyle filmjének emléke - vagy sokkal inkább legendája, végtére a Pornó a Trainspotting folytatása. Ismerek olyanokat, akik már a piacra dobás napján, nyitáskor ott voltak a videokölcsönzõben, amikor az n+1. Dallas-utánlövés (moziváltozat) megjelent. A folytatások úgyszólván alkatilag söpörnek le bizonyos esztétikai kérdéseket, hisz ki érzi magát jól attól, ha a régi barátokkal való találkozást kekeckedéssel ünnepli - ugyanakkor az piszkosul nem jelent semmit, ha azt mondjuk, hogy ez van olyan jó, mint az volt. Van, na és?
A feltétlenül vizsgálandó problematikum a múló idõ kérdése: hogyan reagálnak a visszatérõk a távollétükben esett dolgokra? S ilyen szempontból mérsékelten tûnik csak vérforralónak Welsh ígérete, miszerint a drog helyére a pornográfia kerül, annál is inkább, mert nem kell túlságosan dörzsölt fogyasztónak lenni ahhoz, hogy sejtsük: a cím mögött nem az ipari léptékû szex ábrázolata lapul önmagában. Szóval a Pornó nem pornókönyv, erre szokás mondani, hogy ez legyen a legnagyobb baja - tudja a fene. Jaj, életképben vagyunk ismét: edinburghi reáliák, bedekker mögötti helyeken, idegenvezetõk által soha nem preferált akcentusban. Most a Beteg Srác tán eggyel elõrébb lép, de ez már fantáziánkra hatástalan, noha Johnny Lee Miller nevét valóban felesleges lett volna megjegyezni, épp elég volt az innen sztárosodókét (nem állítom, hogy McGregor elveszett színész lenne, csak mert a legmagasabb költségvetési kategóriában játszik azóta, de a mos-tani Begbie szinte ordít Robert Carlyle-ért). Renton futása ott van e könyv minden sorában, és a dolgok összegzésekor most is csak emlékezetes "válaszd az életet" monológjáig jutunk.
S ahogy fent, sorra igazolódik be összes várakozásunk lapról lapra, talán így helyes: a mû leginkább kompaktnak nevezhetõ. Az idõ nem hozott gyökeres, szemlélet- vagy hozzáállásbeli változásokat - például erkölcsi garasokra most se számíthatunk -, de megkapjuk még egyszer a magunkét, ugyanaz a lendület, ugyanaz az empátia, ugyanaz az idegenség - e könyvnek immár eltéveszthetetlen a célközönsége (ugyancsak a folytatások természetébõl kifolyólag, kell-e mondani).
A filmnél az ilyesmi kevésbé szokott feltûnõ lenni, de az élvezet legkomolyabb akadálya ilyenkor mindig a nyelv. A papírra vetett argónál ugyanis nincs veszedelmesebb dolog: írónak, fordítónak iszonyú magas léc, a magyar könyvtermékek a beat óta rohangálnak alatta, bár ezúttal sikerül valamelyest az el-viselhetõség határain belül tartani a rizsát, ha ez dicséret.
- párkányi -
Konkrét Könyvek, 2004, 510 oldal, 2980 forint
