A Buena Vista Social Club lemezsorozat sikere lassan nyolc éve überelhetetlen. Az utolsó darabját Ibrahim Ferrer jegyezte 2003 tavaszán Buenos Hermanos címmel, s ez az album a Grammy-díja mellett most - a legjobb latin-amerikai lemez gyanánt - a BBC 3 rádiótól is megkapta a magáét, az európai világzenei rádiósok éves összesítésében pedig 1040 jelölt közül végzett az első helyen. A hazai rádióműsorok "természetesen" nem különösebben bíbelődnek Ferrer kultuszával, mindazonáltal a nyáron tizenötezren hallgattuk Ferrert a Szigeten, és április 3-án a Budapest Sportarénába is ellátogattunk kilencezren.
Sőt. Aznap már délben zavarba ejtő sor kígyózott az Árkád áruház Libri könyvesboltja előtt: eljöttek vagy háromszázan, hogy Ibrahim Ferrer aláírásával gazdagítsák a lemezüket, pólójukat, miegymásukat. A kérdések száma ennél jóval kevesebb volt a nyilvános sajtótájékoztatón - úgy kábé két nullával -, de ez így szokás, s az mindenesetre kiderült, hogy a hetvenhét éves Ferrer még mindig nem igazán érti, mi történt vele az utóbbi nyolc évben, és nem is igyekszik "megfejteni": biztosabb, ha kirívó sikerét inkább a sors "megfoghatatlan" ajándékának tartja. Így aztán nyoma sincs benne sértettségnek, pedig évtizedeken át keményen a margóra szorult, és nyoma sincs benne az elszálltságnak, pedig most aztánÉ Maradjunk ennyiben: Ibrahim Ferrer éppen úgy viselkedett, mint aki valóban megtiszteltetésnek tartja, hogy háromszáz lemezre, pólóra, miegymásra ráírhatja a nevét.
H
Ibrahim Ferrer - illetve a Buena Vista Social Club - lemezeinek történetéről egy csomószor írtunk már (legutóbb 2003. augusztus 14-én nyilatkozott a Magyar Narancsnak: Mosoly a Szigetről); úgyhogy engedelmükkel ezúttal csak dióhéjban. Ferrer a Santiago közeli San Luisban született 1927-ben, és tizenkét éves volt, amikor az édesanyját elveszítve arra kényszerült, hogy az utcán énekelve tartsa el magát. A következő évben unokatestvérével megalakította a Los Jóvenes del Son zenekart, ekkor figyeltek fel rá - és hívták vendégeskedni - a már befutott helyi együttesek. Az Orquestra Chepin-Chóven 1955-ben az ő énekével vette fel egyik legnagyobb sikerét (El planatar de Bartolo), Ferrer nevét azonban nem tüntették fel a lemezborítón, így be kellett érnie a dal sikerével.
1957-ben Pacho Alonso zenekarával telepedett Havannába, mely a forradalmat követően a Los Bocucos nevet vette fel. 1962-ben a Francia Kommunista Párt meghívására Párizsban játszottak, aztán Prága, majd Moszkva következett. Ott érte az embargó. A kubai követségen alá kellett írnia, hogy kész fegyverrel is védeni a hazáját, de nem kapott behívót, miután hazautazott. 1991-ig a Los Bocucost szolgálta, pedig nem sok öröme telt benne. Mindvégig a tempósabb son és guaracha dalok háttérénekese maradt, azt soha nem engedték meg neki, hogy megmutathassa kedvenc boleróit is. Megismétlem, jó harminc évnek kellett eltelnie így, hogy Ferrer váltson: ezután inkább cipőt tisztított és lottószelvényeket meg mogyorót árult az utcán. Ott érte Juan d'Marcos, akit arra kért Ry Cooder, hogy a Buena Vista Social Club albumra szánt El Cuarto de Tulához kerítsen neki egy régi vágású boleróénekest.
A producer Ry Cooder az Estrellas de Areito 1979-es albuma nyomán indult Havannába, hogy felkutassa a felvételen szereplő muzsikusokat. Ott azonban újabb megindító kapcsolatokkalgazdagodott: 1996-ban így született meg - egy régen bezárt klub megidézésével - a Buena Vista Social Club album. Többek közt a zongorista Rubén Gonzálezzel, a trombitás Manuel "Guajiro" Miraballal, a bőgős Cachaito Lópezzel, a gitáros Compay Segundóval és Eliades Ochoával, az énekes Omara Portuondóval és Ibrahim Ferrerrel - aki végül is nem egy, hanem négy dalt kapott.
Mára a világzene legkirívóbb sikersztorija kerekedett ebből az albumból. Grammy-díja ötmillió eladott példánnyal párosult, mi több: szólólemezek sorát indította el: Rubén Gonzáleznek (IntroducingÉ Rubén González és Chancullo), Cachaito Lópeznek (Cachaito), Omara Portuondónak (Buena Vista Social Club presents Omara Portuondo és - megjelenés előtt - Flor de amor) és persze Ferrernek is (Buena Vista Social Club presents Ibrahim Ferrer és Buenos Hermanos). S mint tudjuk, Wim Wenders sem másért indult Havannába forgatni (Buena Vista Social Club), mint hogy dokumentálja Ferrer első lemezének a felvételét.
H
Míg a dedikálást követően Ibrahim megpihent a szállodában, a zenekar hangpróbát tartott az arénában. Aztán vacsora, és lassan már az órát kellett nézni, de azért pár percre sikerült Manuel Galbánt elcsípnem.
Galbán külön fejezet a kubai tánczenék történetében. A "nyugdíjasklub" zenekarában a második körben, Ferrer első szólóalbuma után kötött ki, amire két egykori Los Zafiros-szám is rákerült. Galbán pályafutásának a hatvanas években - a Los Zafirosszal - volt a csúcspontja, aztán tavaly Ry Cooderrel készített egy különös korongot (Mambo Sinuendo), s az most ugyancsak Grammy-díjat kapott. Mindenekelőtt ehhez gratuláltam.
Magyar Narancs: A Los Zafiros sajátos ötvözetét képezte az észak-amerikai és a kubai énekegyüttesek stílusainak. Nem érte olyan vád, hogy majmolják az amerikaiakat?
Manuel Galbán: A Platters együttes két nagy slágere, az Only You és a My Prayer valóban hatott ránk az induláskor, de ettől még nem beszélhetünk majmolásról. Amit játszottunk, annak legalább a kilencven százaléka tiszta kubai zene volt.
MN: Akkor mi az oka annak, hogy a népszerűségük dacára támadta önöket a kritika?
MG: Inkább az életmódunk. Sajnos jóval több alkoholt fogyasztottunk a kelleténél. S bár zenekarvezetőként igyekeztem visszafogni a társaimat, kevés sikerrel jártam.
MN: Azt olvastam, hogy Párizsban találkoztak a Beatles együttessel.
MG: Ugyan. A Los Zafiros egyik tagja mondta ezt egy interjúban, nem sokkal a halála előtt, beszámíthatatlan állapotban. Nagyon szerettük a Beatlest, bár találkozhattunk volna!
MN: A Los Zafiros megszűnése után nem próbált valami hasonló társaságot összehozni?
MG: Én már korábban, 1972-ben kiváltam. Akkorra olyan mértékűvé vált az italozás, és olyan aggasztó figurák vették körül a zenekart, hogy nem bírtam tovább. Nagyon keserű évek következtek, eszembe sem jutott, hogy lehetne még egy ilyen zenekarom.
MN: Az a lemez, amit tavaly Ry Cooderrel készített, éppúgy különbözik a Los Zafirostól, mint a Buena Vista-lemezektől. És pont olyan nosztalgikus, mint amilyen friss.
MG: Azt hiszem, emiatt lett sikeres is. Cooderral arra törekedtünk, hogy a harmincas évektől megmutassuk a kubai zenék panorámáját, de úgy, hogy ma is hatásos legyen.
MN: Terveznek folytatást?
MG: Remélem, sor kerül rá hamarosan. Abból a huszonkét számból, amit felvettünk, csak tizenkettő jelent meg a lemezen.
MN: És koncerten?
MG: A Mambo Sinuendo zenekarával szívesen játszanék, hiszen kiváló muzsikusokból állt, csak hát tudja, én nem mozgathatom Coodert és társait. Azon pedig, hogy kubai muzsikusokkal helyettesíthetném-e őket, még nem gondolkodtam.
MN: A Buena Vista-lemezek hogyan hatottak Kuba zenei életére, és hogyan az ön sorsára?
MG: Mintha visszakaptuk volna Ry Coodertől a múltunkat. A Los Zafiros után több tánczenekarban is megfordultam, de azt soha nem éreztem, hogy szükség lenne rám.Most pedig újra fontos szerepem van abban, amit létrehozunk, és úgy látom, végre megint figyelnek rám a társaim.
H
A Buena Vista Social Club társulat zenéjében nincs semmi különleges - többek közt ettől olyan rendkívüli. Finom modorú idős muzsikusok játsszák a kubai klasszikusok dalait, vélhetően éppen úgy, ahogyan húsz évvel ezelőtt játszották - vagy játszották volna. És alighanem éppen így játszanák húsz év múlva is, csak hát tudjukÉ - Rubén González és Compay Segundo nem sokkal egymás után mentek el tavaly; és most Ferrer öltözőjében is látni lehetett a bekészített oxigénpalackot. Ebben a zenében könnyedén megfér az időtlenség és az elmúlás, többek közt ettől is olyan rendkívüli.
A Buena Vista Social Club album veteránjai közül Manuel "Guajiro" Mirabal, Cachaito López, Lázaro Villa együtt maradt Ferrer kísérőzenekarában, de a gitáros-orgonás Manuel Galbánnal, a pozanos Jesús Ramosszal, a kongás Ángel Terryvel vagy a szaxofonos Jimmy Jenksszel is találkozhattunk már Ferrer szólólemezein. Persze egy ilyen koncerten többet mutathatnak magukból, mint a stúdióban, és hát a dalok sem bánták, hogy magasabbra emelkedhettek egy-egy jóízű szólótól. A hangulat meg végképp nem. Figyelték esetleg "Guajiro" Mirabalt? Nekem most ő volt az isten. No de elképesztő ez a gárda, úgy, ahogy van. A legfiatalabb, a zongorista Roberto Fonseca már egyedül kísérhette Ferrert a Mil Congojas című boleróban, és akkor egy pillanatra összezavarodhatott az ember: istenem, minek még ide tizenöt hangszerÉ?
A Buena Vista Social Club "alaplemezt" csak a ráadásban idézte meg a Dos Gardenias és a Candela, főképp a Buenos Hermanos albumra épült a program. Két óra, apelláta nélkül. És erre a két órára a színpadon minden bizonnyal megállt az idő; amiként megállhatott a nézőtéren is, már ahonnan látni lehetett még. Az aréna távolabbi végében ülve - kivetítő híján és messzi hangokkal - erről a megkülönböztetett élményről én nem tudósíthatok.
De arra az időre azért nagyon jól- esik gondolnom, amiből egy szeletet nálunk is "visszakaptak" Ferrerék. Tudják, amit Galbán is említett. A múltjukat.
Marton László Távolodó
Budapest Sportaréna, április 3.
