A múlt szombaton jó volt zalaegerszeginek lenni. A focisták hét-nullra verték a fő ellenséget, a Szombathelyt, az Omega pedig itt kezdte országos turnéját. A város lakói egy estére a sosem volt aranykorban érezhették magukat: a foci és a rock, ez a két magyar mostohagyerek most az egyszer a csúcson járt.
Mosolyoghatunk, legyinthetünk, fintoroghatunk, akkor is világszám, hogy az Omega negyvenkét évvel (!!!) megalakulása után turnéra indult. Egyedül a Rolling Stoneshoz mérhető egy ilyen gesztus, ráadásul számos kockázattal jár. És nem csak azért, mert az együttesből Kóbor János és Benkő László is
betöltötte a hatvanat,
ilyen korban pedig - különösen Magyarországon - jobb, ha nem ugrál az ember. Még akkor sem, ha pályafutása jócskán eltér a tipikus, tragikomikus magyar popmodellétől.
A hazai könnyűzenében hosszú-hosszú ideig az Omega mellett mindenki csak "futottak még" lehetett. Hiába voltak a többiek között sokkal jobb zenészek, dalszerzők, szövegírók, hiába voltak szebbek és okosabbak, a nyomukba sem érhettek. Az Omega ugyanis tényleg olyannak tűnt, mint az akkori külföldi gigászok: látványban, ahogy ők mondták, "space-rock"-ban utaztak egy olyan szürke terepen, ahol már két grillcsirke-melegítő lámpával is ki lehetett robbantani a szombat esti lázat. Persze nemcsak értük rajongott a magyar közönség, gondoljunk csak a Som Lajos- és Révész Sándor-brigádokra, a ferózásra, hobózásra és persze a gyulázásra, viszont amit az Omega csinált, egyszerűen más kategóriának számított: mintha nem is ezen a pályán játszottak volna. Nekik nem Kelet-, hanem Nyugat-Németországban jelentek meg angol nyelvű lemezeik, ők nem kockás ingben, hanem madárnak, űrhajósnak, Holle anyónak öltözve, nyakig füstben és lézerben álltak a színpadon. Nem emberek voltak, szupersztárok. Egy olyan országban, ahol Czinege Lajos volt a honvédelmi miniszter, és tíz évet kellett várni Trabantra.
Rövid kapcsolatom az Omegával huszonöt évvel ezelőtt kezdődött. Tizennégy évesen én is ott szorongtam a Kisstadion lelátóján, várva a csodát, amit addig csak a fotókon vagy az Egymillió fontos hangjegyben láthattam, és amiről az osztálytársam bátyja - aki már két évvel korábban is ott szorongott - azt mondta:
"legalább olyan, mint a Floyd vagy a Purple"
Akkoriban még fogalmam sem volt arról, milyen lehet a Floyd vagy a Purple, de elég hamar bebizonyosodott: nem lehetett olyan. Gomolygott a füst, a lelátók népe egymást taposta, hogy lássa a lézercikázta ködöt. A hangfalakból orosz visszaszámlálás dübörgött - tri, dvá, ágyin -, aztán robbanás, és megjelent a színpadon öt, ezüst azbesztruhába öltözött fazon, narancssárga bukósisakkal a fején. Ilyet addig csak azoknál a menő telepi srácoknál láttam, akik már általános után elmentek dolgozni, és munka után azzal szórakoztak, hogy a lágymányosi pártház előtt addig berregtették a Riga mopedjüket, míg a körzeti megbízott vagy az önkéntes rendőr el nem zavarta őket. 'k "kiskőrösi dzsetbukó"-nak nevezték az utcaseprőszínű védőfelszerelést, a félistenek Gammapolis-jelmezként próbálták eladni - ez nekem, a kiskamasznak ösztönösen kínos volt. Viszont a nagyobbakat, a rajongókat cseppet sem izgatta.
Ma már tudom, az Omega 1979-es koncertje a leszálló ág kezdete volt, az utolsó space-rock kaland. Egy évvel később már nem Kóbor János, hanem Farkas Bertalan repült az űrbe, a zenekar pedig - akarva-akaratlanul - hozzálátott, hogy felépítse önmaga emlékművét. A nyolcvanas években még kiadtak - ha jól emlékszem - két lemezt, volt néhány látványos koncertjük is (lásd Jancsó 1982-es Omega, Omega című katasztrófafilmjét), de gyakorlatilag eltűntek a színről. Közben persze visszavonhatatlan legendává váltak, igaz, másképp, mint az Illés vagy éppen Szécsi Pál: az Omega név ugyanis olyan, hazai csúcsminőséget jelentő - voltaképpen üzleti - fogalmakban öltött testet, mint az "Omega-stúdió" vagy az "Omega-cucc". Ráadásul
sohasem jelentették be, hogy feloszlottak
Mintha tudták volna, hogy ez még kapóra jöhet.
Emlékszünk még 1994-re? Deutsch Tamás és Kóbor János ugyanolyan óriásplakáton hirdette a "legjobb választást". De "minden idők legnagyobb Omega-bulija" a Népstadionban - vendég: a Scorpions, díszvendég: Kovács László külügyminiszter - talán még a Fidesz akkori választási szerep-lésénél is kínosabbra sikeredett. A helyszíni tudósító ("Soha ilyen rosszul", Magyar Narancs, 1994. szeptember 8.) ezt írta: "Nem nagyon tudnék olyan rosszat leírni erről a koncertről, ami ne lenne rá igaz, és csak az isten tudja, miért nem írom le mindazt a rosszat".
Akkor úgy tűnt, végleg bezárt a panoptikum, ám 2001-ben, az "Illés-Metró-Omega összeboruláson" ismét felbukkantak. "Azt, hogy mi az üzenete ennek a koncertnek, nem tudnám megmondani. Úgy érzem, egy tipikus helyzetkihasználás. Itt állok az ötös előtt, a kapus már el van fektetve, miért ne rúgjam be a gólt?" - nyilatkozta Kóbor (Fiúk a térről és az időről, Magyar Narancs, 2001. május 31.), és persze betalált. A Népstadionban akkor volt utoljára "régi" telt ház, a lá-tottak alapján messze az Omega nyújtotta a legemlékezetesebbet. Happy end is lehetne, de nem - és ezzel megérkeztünk a mába. Tavasszal az együttes bejelentette: országos turnéra indul.
Az első állomás: Zalaegerszeg
Az őrjöngés a közeli stadionból érkezik, Waltner focista ötödször is betalált a Haladás kapujába, a sportcsarnokba viszont konszolidáltabb közönség érkezik. Az életkor, az öltözék alapján Amway-dílertalálkozóra tippelnék, csakhogy ott nem árulnak Omega-sálat (599 Ft), Omega-bögrét (799 Ft), sőt Omega-tangát (799 Ft). Úgy tűnik, többnyire elnyűtt arcú, nyugdíj előtt álló honfitársaim váltották meg a "visszaútra" szóló jegyet, harmincas-negyveneseket csak elvétve látni, a tinédzserek viszont egytől egyig "apuékkal" jöttek. Amikor az egyik "bácsi" azt mondja, azért nem sajnálta az ötezer forintot a belépőre, mert "ilyen csak egyszer van az életben", eszembe jut, hány ilyen "egyszer van az életben" koncert volt az elmúlt tizenöt évben. De ne legyünk igazságtalanok! Ez az első olyan hazai rockújjászületés, ami "házhoz jön", vagyis nem kell megfizetni az útiköltséget Pestre, és így az ötezer már nem is tűnik olyan soknak.
Odabent kedélyes hangulat fogad, csendes, mértékletes várakozás a lelátón és a küzdőtéren is. Régen éreztem magam ennyire fiatalnak, de akad, aki még nálam is jobban: Pataky Attila szoláriumbarnán, veretes bőrdzsekijén PA monogrammal, egy kisebb sleppel a nyomában vonul lelkesen. Látszik rajta, elismerő mosolyokat gyűjt, persze, közben úgy tesz, mint aki nagyon elfoglalt. "Faszt keres a csávó, a múlt héten virított volna itt az Eddával, fél ház előtt" - jegyzi meg valaki a hátam mögött, a színpadon viszont megkezdi műsorát a javarészt Edda-tagokból álló Jeff Porcaro Emlékzenekar. Természetesen Toto-számokat játszanak, nagyon élvezik, és nem csak ők. Azzal, hogy félórás örömzenéjükkel nem mentek a közönség idegeire, sőt tapsot is arattak, a maximálisnál is többet nyújtották egy ilyen helyzetben.
De vajon mit nyújt az Omega? Tényleg állják a sarat, és ígéretükhöz híven több mint kétórás koncertet tartanak? Vagy hamarabb kipukkad a lufi, elfogy a szusz, és húzás haza?
A várakozásnak megfelelően a nyitány hatásos és kézenfekvő: a Nyitány című szám 1978-ból - Benkő László szerint a világ. Az első sorban állók a magasba emelnek egy "Köszöntjük a turnét! Tata" feliratú táblát. Kóbor János a színpad mellett feszeng, mintha semmit sem változott volna huszonöt év alatt. Közelebbről azért más a helyzet, a haj már fehér, az arc ráncos, viszont sehol egy felesleges kiló. Olyan hülyeségek járnak a fejemben, hogy a hazai életkor/sörény versenyen a férfimezőnyben Faludy után övé a második hely, de aztán eszembe jut Mezei András - még egy költő. A bronzérmes ekkor már színpadon áll - dehogy áll, föl-alá cikázik -, és arról énekel, hogy "Gammapolis vár reám", utána meg, hogy "életfogytig rock and roll".
Fogalmam sincs, hogyan fogja kibírni két órán keresztül, de ahogy telik-múlik az idő, egyre világosabb: biztosan nem kell lélegeztetőgép vagy mentőorvos. Akadnak azért finom kis trükkök, például sokszor inkább a háttérénekeseket - Keresztesi Ildikó, Demeter György - hallom, és nemcsak refrénekben, meg persze vannak hosszas instrumentális betétek. Keresztesi egy saját dalt is előad. De nem kínos, simán belefér. A többiek - az 1994-es és 2001-es koncertekhez hasonlóan Szekeres Tamás gitárossal és Gömöri Zsolt billentyűssel kiegészülve - szintén kitesznek magukért, semmi túlkapás, semmi kamu. Rendesen eljátsszák a számokat, ennél többet talán ők sem akarhatnak.
Sőt biztos vagyok benne, ennél kevesebbel is felejthetetlenné tették volna a zalaegerszegieknek ezt a szombat estét. Nézem a lelátón ülőket, ahogy megélik a csodát: tapsolva, mosolyogva, az összes dalt kívülről fújva válnak ismét fiatallá. Aztán megakad a szemem egy hatvan év körüli férfin. Arca csupa ránc, szódásüveg a szemén, fogsora hiányos, ócska pulóvert visel. Nem mozog, nem tapsol, nem énekel, csak sírásra görbült szájjal bólogat. A férfi láttán összeszorul a szívem, és gombócot érzek a torkomban. Ugyanúgy, mint az igazán nagy ünnepek idején.
Legát Tibor
