Megalakult az Irodalmi Kerekasztal: Tolldíj

A kulturális tárca tavaly októberben hirdette meg az Édes anyanyelvünk című, százmillió forint keretösszegű irodalmi pályázatát, melyet december elején három írószervezet - a Magyar Írószövetség, a József Attila Kör és a Szépírók Társasága - élesen kritizált. A közösen kiadott közlemény szerint a rekordösszegű pályázat "elhamarkodott és elhibázott", mert nem veszi figyelembe a magyar irodalmi életre jellemző mostoha körülményeket. Az aláírók sürgették, hogy az NKÖM kezdjen tárgyalásokat a szakmával az irodalmi szféra átfogó szabályozásáról, hiszen "ebből a pályázatból kiderül, hogy vannak pénzügyi források az irodalom számára". A felhíváshoz decemberben csatlakozott még öt írószervezet (a felsoroltakon kívül: Írók Szakszervezete, Magyar PEN Klub, Fiatal Írók Szövetsége, Magyar Írók Egyesülete, Független Írók Egyesülete). Érdekes módon magát a kiírást egyikőjük sem bojkottálta, sőt ragaszkodtak ahhoz, hogy részt vehessenek a zsűrizésben.

Közös ülés

Hiller István kulturális miniszter a kialakult helyzetet úgy értékelte, hogy sikerült sziklát dobnia az állóvízbe, és konzultációra hívta az írókat, amire még Görgey Gábor idejében sem volt példa. A január 7-i megbeszélésen a miniszter a későbbi egyeztetések témavázát kérte. A felek nem zárták ki, hogy az irodalom állami finanszírozását törvényi szinten szabályozzák újra (szépirodalmi törvény). A Narancs megkeresésére Schneider Márta, a kapcsolattartással megbízott helyettes államtitkár alapvetőnek nevezte, hogy a filmesekhez hasonlóan az írószakma is összeálljon, pontosan megfogalmazza, merre szeretne elindulni a jogszabályi háttér átalakításakor. Az írószervezetek február 4-én megalakították az Irodalmi Kerekasztalt (IK), és elkészítették a kért tematikai vázlatot. Csaplár Vilmos (Szépirodalmi Társaság), az IK ideiglenesen kijelölt szóvivője szerint az elmúlt másfél évtizedben tapasztalt foltozgatás helyett összehangolt kulturális támogatási rendszert kell kiépíteni. "Mivel közpénzről van szó, ellenőrizhető, átlátható, jól kommunikálható támogatást kérünk. Azt szeretnénk, hogy a kultúrához köthető gazdasági tevékenységekből jusson vissza nagyobb rész az irodalomba." Csaplár nem tartotta szerencsésnek, hogy a témák címszavakban már az első szakértői szintű tárgyalás napján kikerültek a nyilvánosság elé (Az írók tíz pontja, Magyar Hírlap; Az IK tárgyalása az NKÖM-ben, www.nkom.hu). "Javaslataink kidolgozatlanok, nincs meg a szakértői háttér, ami a minisztériumnak rendelkezésére áll. Közösen fogjuk megvizsgálni, hogy mi a jelenlegi állapot, mi lenne szerintünk az ideális, mit kellene elvenni vagy hozzátenni a meglévő intézményekhez. Ha egyelőre nem jut is elég pénz, megteremthetjük új források bevonásának a jogszabályi alapját." A delegációk a témákat havi bontásban tárgyalják, Csaplár egy évnél hosszabb egyeztetési folyamatra számít. Schneider Márta szerint bizonyos ügyeket (pl. könyvkiadás, a magyar irodalom külföldi megjelenése, szerzői jogdíjak, finanszírozás) össze lehet vonni, így azok gyorsabban elrendezhetők. Mások (pl. írók munkajogi státusa) a művészeket általában érintik, illetve több szaktárca (IM, PM, FMM) közreműködését igénylik. Ezeket későbbre halasztják. Közben bejelentkeztek a táncosok, és már készül a művészeti tevékenységeket szabályozó törvény.

Anyagiak

A legtöbb pénz a kultúra egyéb területeihez hasonlóan a Nemzeti Kulturális Alapprogramon (NKA) keresztül érkezik az irodalomba, amely abbóla kulturális járulékból tesz szert bevételre, amit cégek és magánszemélyek fizetnek meghatározott termékek és szolgáltatások, valamint épületek kivitelezése után. Az NKA Szépirodalmi Kollégiuma idén 416 millió forintból gazdálkodik, ennyi jut könyv- és folyóirat-támogatásra, írói ösztöndíjakra, irodalmi rendezvények szervezésére stb. Külön költségvetési pénzt kezel a Magyar Könyv Alapítvány (MKA) és az 1997-ben az MKA-n belül megalakult Fordítástámogatási Alap, melyek szépirodalmi könyvek magyar és idegen nyelvű megjelenéséhez járulnak hozzá. Együttes költségvetésük 2003-ban 122 millió forint (97 millió új könyvek megjelenésére, 25 millió fordításokra). Mindkét alapítvány "pótlólagos forrásként" működik, tehát az igényeket nem 100 százalékban finanszírozza (az MKA 172 művet támogatott 58 millióból, illetve 67 fordítást 30 millióból). Schneider Márta szerint kulcskérdés, hogy milyen forrásokat tud még bevonni. Noha az írók - a filmesekhez, a színházak vezetőihez hasonlóan - mintha költségvetési szubvenciókra gondoltak volna, Nyugat-Európában elsősorban a szerzői jogok széles körű érvényesítéséből remélnek pluszforrásokat. A fő kihívást a megváltozott piaci körülmények jelentik: a nagy nyelvterületeken nemzetközi médiavállalatok diktálnak, a kis kiadók, melyek nem csak bestsellerek forgalmazásában érdekeltek, sorban tűnnek el. Ezáltal csökken az írók publikálási lehetősége, amellett, hogy a médiakonszernek maguk hasznosítják az újdonsággal kapcsolatos összes felhasználói jogot a könyv kiadásától az elektronikus publikációig. Az írókat jelenleg a filmes (mozi, tv, videó, DVD) és az elektronikus (internet) felhasználói jogok védelme foglalkoztatja leginkább: a zászlót nem az elsőkötetesek, hanem "a nagymenő" írók viszik, ezáltal a törekvések is nagyobb visszhangot kapnak. (Egy 2003. december 19-i EP-határozat épp a szerzői jogokkal foglalkozik, s a kiadói piacon előállt tőkekoncentrációra is reflektál.) Ugyanakkor már létrejöttek olyan intézmények, melyek önfenntartó jogkezelő alapokon keresztül a szerzők közösségi jogainak (author's communal rights - ACR) szereznek érvényt. Bevezették például a másolatok készítése után járó reprográfiai járulékot. Ez Magyarországon is létezik, de nálunk nem a felhasználók, hanem a másológépek importőrei fizetik. A járulék a 2000-ben alakult Magyar Reprográfiai Szövetséghez (MRSZ) folyik be, amely az összeget továbbutalja a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők Reprográfiai Egyesületének (Maszre), ahol a jogosultakat és műveiket nyilvántartják, a díjakat felosztják és kifizetik. Schneider Márta szerint elképzelhető, hogy az uniós irányelveknek megfelelően a reprográfiai jogdíjkötelezettséget kiterjesztik a nyomdai eszközökre is. A hazai írószervezetek bevezetnék a nyilvános haszonkölcsönzési jog (public lending right - PLR) intézményét is, melyet az Európai Közösség bérletről és kölcsönzésről szóló direktívájának (1992) nyomán már 15 országban keresztülvittek a nemzeti törvényhozáson. A PLR rögzíti, hogy a szerzőnek fizetség jár, ha a művét a könyvtárból kikölcsönzik, vagy nyilvánoság előtt használják. A modell különböző változatai honosodtak meg Európában. Franciaországban a rendszert a kereskedők finanszírozzák, akik minden egyes könyv árából 6 százalékot a könyvtáraknak utalnak át. Az összeg egy részéből a szerzőknek nyugdíjalapot hoztak létre. Ha az állam nem akar Róbert bácsit játszani, a kereskedők vagy a kiadók nyereségéből juthat csak a rendszer meghonosítására. (Az áfa idei, 12-ről 5 százalékra mérsékléséből maradt nyereség elveszhet.) A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete (MKKE) tavaly nyáron azzal a javaslattal állt elő, hogy az állam minden évben vásároljon meg 2000 értékes, szakértők által összeállított kötetet a közkönyvtárak számára. A PLR bevezetésével ez a kezdeményezés is napirendre kerülhet. A könyvtárosok ugyanakkor aggódnak, mert ha a könyvvásárlási támogatás nagy részét magyar szerzők műveinek
beszerzésére kell fordítaniuk, nem jut olyan kötetekre, melyek miatt a közönség a könyvtárakba jár. A PLR-t nem lehet a piaccal szemben működtetni:nyilván a legtöbb bevétel majd Leslie L. Lawrence-et illeti meg.

Az állam a források szélesítésekor felülvizsgálhatja a kulturális járulékot fizetők körét (újabb termékek, szolgáltatások bevonása). Az IK gondolt arra is, hogy a kormányzat adókedvezményekkel ösztönözze a magánszférát, hogy az részt vegyen az irodalom szponzorálásában.

Európa Expressz

Az európai és a nemzeti jogi szabályozás, valamint a támogatási rendszer a legtöbb esetben szerzőről és művészről beszél, nem pedig íróról. A szépirodalom törvényi szintű szabályozására egyedül Dániában találtunk példát (477/1996): a négy rövidke fejezetből álló, inkább gesztus értékű törvény lényege egy irodalmi tanács felállítása meghatározott tagokkal és feladatkörrel. A nyugati, hozzánk hasonló méretű államokban (Belgium, Írország, Hollandia), de még egyes posztkommunista országokban (pl. Lengyelország) is az irodalomnak juttatott támogatások nagy részét műfordításokra, a nemzeti irodalom külföldi megismertetésére fordítják (szép-, esszé-, ismeretterjesztő és bölcseleti irodalom). A programok általában megtérítik a fordítás költségének minimum kétharmadát, de akár még a teljes költséget is a jogdíjakkal együtt (Lengyelország). A fordítót a munka ideje alatt vendégül látja a helyi fordítóház, a fordítás elkészülte után felolvasóutakat finanszíroznak (Belgium). A támogatás méretére jellemző az ír adat: 1994 óta, amikor létrejött az ír fordítástámogatási alap (Ireland Literature Exchange), amely a nemzeti irodalom idegen nyelvű fordítása mellett külföldi irodalom hazai megjelentetését is támogatja, több mint 600 könyvet fordítottak le 40 nyelvre 28 országban. 2001-ben a svédországi Visbyben tartott uniós elnökségi konferencia arra kereste a választ, hogyan lehet a művészeti kreativitást támogatni a közös Európában. Külön szekció foglalkozott az európai írókra vonatkozó aktuális kihívásokkal. A szerzői jogi kérdések mellett vezető téma volt a kötött árazás (fixed book price), valamint az adózás és az európai adófajták. Az előbbi nálunk nem téma: hallgatólagosan kötött árakkal dolgoznak a kereskedők, így az alacsony példányszám mellett nagy választékot kínáló kis könyvesboltok sem mennek teljesen tönkre. Viszont nálunk sincs rendezve az írók jogi státusa. Adózási szempontból mezőgazdasági őstermelőnek számítanak, ami azt jelenti, hogy az írói jövedelem szja-mentes, amire egyedül Írországban van példa. Európában ez a kedvezmény passzé. (Az első számú adózási cél a nullakulcsos áfa.) Visbyben szó esett az írók és műfordítók szociális helyzetéről is, amit nem ítéltek túl rózsásnak az EU országaiban. Az Európai Írók Kongresszusa (EWC) mindössze 8-10 százalékra becsülte azok arányát, akik az írásaikból élnek. Európában az állami szerepvállalás az írók támogatását tekintve régiónként eltérő: északon léteznek hosszú időre szóló állami ösztöndíjak (Svédországban egytől tíz évig terjedően), ugyanakkor folyamatosan nő a szerepük a magán- és az állami kezdeményezésre létrehozott nyitott alapítványoknak. Míg Európában a kultúra támogatása decentralizálódik, Angliában és Franciaországban inkább ellentétes a tendencia: csakhogy főleg kulturális infrastruktúrára, intézményekre és projektekre költenek, nem pedig a művészek szociális biztonságára, illetve jutalmazására. Délen is mások a prioritások: a regionális kapcsolatok (Spanyolország, Portugália) és a kulturális örökség (Görögország, Olaszország) megőrzése. Egyedül Németországban és Ausztriában épült ki a művészek nyugdíját és társadalombiztosítását rendező, kiterjedt intézményi hálózat, de az sem az állam emlőjén lóg (lásd keretes írásunkat).

Csak Zsiguli nem kell

Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően sok az irodalmi folyóirat (50-55 periodika), a kezdő költők kötetei ugyanúgy 500 példányban jelenhetnek meg, mint Francia- vagy Németországban. Kortárs irodalmi munka tehát nem vész el, de a kiadásért tett erőfeszítéseket megsínyli a szerkesztés, a nyomdai minőség, a kötetek dizájnja, a marketing és/vagy az írók honoráriuma. Az IKszorgalmazza, hogy szülessen valamilyen egyezség ("minimum honoráriumtörvény") az írónak járó fizetség minimális mértékéről. Az Európai Írók Kongresszusa 2001. novemberi barcelonai határozatában megfogalmazta ugyan a tisztes juttatás elvét, de ennél tovább aligha mehetett: a szerződő felek szabadságát a polgári jog szerint nem lehet felülírni. Az IK szerint az alkotómunka támogatására született egyszeri (irodalmi díjak) és rendszeres források (ösztöndíjak) mértéke és megoszlása sem megfelelő. (Az irodalmi díjakra március közepi számunkban még visszatérünk.) A Móricz Zsimond irodalmi ösztöndíjra az NKA költségvetésében a művészeti ösztöndíjak 110 millió forintos keretéből tavaly 18 millió Ft jutott, amiből 20 alkotót támogattak hat hónapon vagy egy éven keresztül. Részképzésre, külföldi tartózkodásra nyújt támogatást az irodalmároknak is szóló Eötvös-ösztöndíj és a német állam DAAD-ösztöndíja: a magyar írók Berlinbe szinte már hazajárnak. A legjövedelmezőbb havi pénzforrás a Digitális Irodalmi Akadémia tagságával jár: a Kossuth-díjasok, babérkoszorús írók részére alapított, évente egy taggal gazdagodó panteon a még elő szerzők műveinek elektronikus publikációjáért a mindenkori minimálbér négyszeresét fizeti (212 E Ft/hó). Az elitklub tagjai 50 év felettiek, már 62-en vannak. Azok az idős alkotók, akik nem kerültek be, az egykori Művészeti Alap jogutódaként alakult Magyar Alkotó-művészek Országos Egyesülete (MAOE) irodalmi kollégiumától kaphatnak - egykori önkéntes befizetéseiktől függő - 10-40 ezer forint közötti nyugdíjat. A nyugdíjalapképzés és a szociális alapú segélyezés átgondolása az IK szerint egyébként szintén sürgető feladat lenne.

Mi a dolguk?

A minisztérium kérésére a márciusi tárgyalási fordulóban az irodalmi szervezetek támogatásáról és az irodalmi ösztöndíjakról egyeztetnek. Tavaly 25 irodalmi szervezet között osztottak fel 39,4 millió Ft-ot. A kerekasztal mellett helyet foglaló országos szervezetek nemcsak taglétszámban térnek el egymástól (bár a tagok között sok az átfedés), különböző a súlyuk és eltérően aktívak. Költségvetésük aránytalan (a Magyar Írószövetség a kassza több mint felét megtarthatja), nagyobb a számuk, mint bármerre Európában, ahol elég egy országos írószövetség és még egy a fiatal íróknak. Közben nincs tisztázva, mi a feladatuk, mire van mandátumuk, megmondhatják-e, hogy ki az író, ki tarthat igényt arra a sok földi jóra, amit megélhetésük szempontjából gondoltak. Csaplár Vilmos a Narancsnak azt mondta, hogy az írószervezetek tudják, mi a tét, és nincs bizalmatlanság közöttük. A Döbrentei kontra Parti Nagy-ügyön (az utóbbi kilépett az írószövetségből az előbbi Tilos Rádió előtt mondott beszéde miatt, ami heves jegyzékváltást eredményezett) csak-csak túlteszik magukat, azt viszont információink szerint egyikük sem szeretné, hogy valaki más képviselje őket az IK nevében márciusban, amikor a 2004-es apanázsról esik szó.

Bogár Zsolt

Kivétel

A Német Írók Szövetsége (NÍSZ, 1969) alapító tagja a szolgáltatói szféra 2001-ben létrejött egyesített szakszervezetének (ver.di), melynek 9 szakmában több mint 190 ezer tagja van. A NÍSZ tartományi szinten és regionálisan tagolódik. A ver.di infrastruktúráján keresztül ingyenes jogi tanácsadást nyújt, a maszekolásra kényszerülő szerzők nevében újsággal, televízióval tárgyal a honoráriumokról. A művek hasznosítására mintaszerződést fogadtatott el a könyvkiadók egyesületével, hat kiadóval pedig sikerült egységes honoráriummegállapodást is kötnie (a bolti ár min. 10 százaléka az írót illeti). A művek másodlagos hasznosításáért járó jogdíjat (NPL, tv/rádió, másolás) egyetlen szervezet kezeli (VG Wort), az irodalmi művekből származó jogdíjak 70-30 arányban oszlanak meg a szerző és a kiadó között az előbbi javára. (Magyarországon ez az arány 50-50.) Németországban a művészek és a publicisták számára külön nyugdíj- és egészségbiztosítási intézményrendszer működik (Künstlersozialversicherung), melyet felerészben önkéntes alapon a tagok, továbbá az állam és akiadók finanszíroznak.