Jon Fosse különleges prózája nem megkerülhetetlen remekmű, csak egy lehetőség: másfél-két órára elmélyedni egy nagy író javaslatában arra vonatkozólag, hogy mi mindent lehet még szövegekkel csinálni. Bergman vagy Tarr Béla, Satie vagy Glass alkotásai figyelmes lekövetéséhez hasonlítható esztétikai élmény. Az életmű egy-egy darabja mindegyikük esetében csak bevezető, villanásnyi tapasztalat – túl rövid ahhoz, hogy kiismerjük bármelyikük sajátos észjárását. Ez a szöveg is inkább meditációs gyakorlat, ellentétben mondjuk a Melankólia (Kalligram, 2012) által igényelt többnapos „kitanulással”. Nem változtatja meg az életünket. Néhány nap múlva talán még a cselekményt is elfelejtjük. De bizonyára a kedves olvasó is ismeri az élményt, amikor egy jól sikerült kiállításról kilépve azt érzi, hogy a szeme megtelt színekkel, formákkal, figurákkal, s hogy a világ, legalább aznapra, valahogy látványosabbnak tűnik.
Fosse valóságot, emléket, vágyat és képzeletet egymásba folyató leírásokra építi balladaszerű stílusát. Egy-egy hosszan ömlő bekezdésében egymásra kopírozódik a múlt, a megélt jelen, a remélt és a félt jövő. A mitikus végletességgel megalkotott cselekmény – gyilkosság, végzetes szerelem, kivégzés – világosan rekonstruálható a költői folyamból, de hála a precíz kivitelezésnek, a romantikus történet annak dacára sem válik erőltetetté, hogy igencsak el vagyunk szokva a shakespeare-i vagy Arany János-i rettentő, véres kiszolgáltatottságot megéneklő meséktől. A Trilógia a ragaszkodásról és az elhagyatottságról, a fázásról, az éhségről és a megváltásról szól. Ritkán jutunk olyan gyakorlatsorhoz, amely hitelesen vezet minket végig ilyen témákon. Ami azt is jelenti, hogy ritkán ér el hozzánk ezekhez hasonló érzelem. Nem változunk meg – de az olvasás által egy délutánra, egy éjszaka erejéig másmilyennek látjuk az untig ismert életünket.
Fordította: A. Dobos Éva. Kalligram, 2015, 136 oldal, 2900 Ft
