„Nincs nap, hogy ne érezném a kitépett gyökereimet” - Salman Rushdie író

Könyv

Nehezen megközelíthető alkotó, irodalmi ügynökök és asszisztensek hada őrzi éjjel-nappal, de néhány kérdést végül csak sikerült átjuttatni védelmi rendszerén új könyvével, a magyarul most megjelenő Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakával kapcsolatban.

Magyar Narancs: Új regénye hitelt érdemlően bizonyítja, hogy a dzsinnek szakértőjét üdvözölhetjük önben. Mint ilyen, hogy látja a dzsinnek közti kulturális különbségeket?

Salman Rushdie: Ki kell ábrándítanom; nincsenek köztük kulturális különbségek. A dzsinnek univerzális lények, univerzálisan otthontalanok, a világon mindenütt előforduló állam-nem-polgárok. Bárhol is lépjenek kapcsolatba velünk, halandó emberekkel, a hozzáállásuk egy és ugyanaz. Ezt a dzsinnmentalitást alapvetően két érzés jellemzi: a csodálattal vegyes megvetés. Ez alól csak az én női dzsinnem, vagyis dzsinníám, Dunia a kivétel. Bár ésszerű okai nem nagyon vannak, ő mégis feltétel nélkül szereti az emberi lényeket. Különösen az eszes egyedeket kedveli.

MN: Nem emlékszem, hogy találkoztam volna korábban máshol a dzsinnek szexuális életével foglalkozó írásokkal. Az ön könyve lenne az első a témában?

SR: Igen, minden valószínűség szerint én vagyok a dzsinnszex első jelentős tudósa.

MN: Van abban valami Woody Allen-es, hogy miközben beköszönt a világvége és a sötét dzsinnek óriáskígyókkal támadnak New Yorkra, akadnak olyan manhattani lakosok, akik csak legyintenek, mert a nagy felfordulásban valami furmányos reklámkampányt sejtenek.

SR: Ez a flegmatikus hozzáállás általában véve nagyszerű tulajdonsága a New York-iaknak. Elég sokat éltem New Yorkban, tudom, miről beszélek. A tapasztalataim egészen a hetvenes évek közepéig nyúlnak vissza. Szóval, nagyon is helyénvalónak tartom, ha a jó manhattani polgárok nem akarnak bedőlni holmi olcsó látványosságnak. Ám ez a mentalitás csakis addig működőképes, amíg valóban be nem következik a világvége.

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

MN: A regényben parazitadzsinnek szállják meg az emberi testeket – ők lennének Salman Rushdie zombijai?

SR: Akár azok is lehetnének. De ha igazi zombik lennének, akkor zombinak neveztem volna őket. Persze nem kizárt, hogy a parazitadzsinnek rokonságban állnak a zombikkal. De erre vonatkozó információim nincsenek.

MN: „Bizsergő talpú idegen” – idézi könyvének egyik szereplője Thorstein Veblent, a nagy amerikai társadalomtudóst, aki azt az embertípust nevezi így, „akinek kitépték már a gyökerét, de még nem gyökerezett meg újra”. Ön 13 évesen került Indiából Angliába: jól ismeri ezt az életérzést, a bizsergő talpú idegenét?

SR: Nincs nap, hogy ne érezném hol a kitépett gyökereimet, hol a még meg-nem-gyökerezettségemet.

MN: A könyv egy másik szereplőjének életstratégiája a túlzásba vitt normalitás; ez a figura még a nevét is Normalra változtatja. Ez lenne a beilleszkedést segítő, helyes magatartás?

SR: Mi sem áll távolabb tőlem, mint bárminemű normalitás. Az én életstratégiám ennek a szöges ellentéte. Én az abnormalitás pártján állok, kicsi korom óta ezt gyakorlom. Sosem voltam a normalitás pártján, a túlzott jó magaviseletén meg még ennyire sem.

MN: Mi újság a bűnbakkereséssel? Amikor beindul az embe­rek ellen irányuló dzsinninvázó, egyidejűleg a bűnbakkeresés is kezdetét veszi. Kik ma az ideális bűnbakok?

SR: Olyan nincs, hogy valaki legalább egyszer az életben ne legyen bűnbak. Mindenki valakinek a bűnbakja, ez alól, attól tartok, nincs kivétel.

Magyar Narancs: „Bizonyos képek, amelyek ránk maradtak a múlt konfliktusairól, állók és mozgók, ma pornográfnak tűnnek” – jelenti ki a regény egy pontján az elbeszélő. Claude Lanzmann ugyanezen oknál fogva nem használt archív felvételeket a Shoah című filmjében.

Salman Rushdie: Tiszteletben tartom Lanzmann (interjúnk vele itt) döntését. Ami az efféle felvételeket illeti, mostanában Rakkából kerülnek ki a leghorrorisztikusabb videók. Ha tehetem, messze elkerülöm ezeket, még csak véletlenül sem néznék bele egyikbe se. És másokat sem biztatnék semmi ilyesmire...

MN: Hemzsegnek a könyvében a régmúlt hírességei, megidézi például a nagy középkori arab tudós és filozófus, Ibn Rusd alakját. Ismerős képlet: a nagy gondolkodó, aki liberális nézetei miatt száműzetésbe kényszerül. Rusd önöknél tulajdonképpen családtag volt, hiszen az ön édesapja a Rusd iránti nagyrabecsülésből választotta a Rushdie nevet.

SR: Le sem tagadhatnám, hogy apám életében nagyon fontos szerepet játszott Ibn Rusd, és mint atyai örökséget rám testálta, úgyhogy most már az én életem része is. De hogy családtag lenne, azt azért nem mondanám. Tudja, a családtagokkal kapcsolatban fennáll egy nehezítő körülmény; míg Ibn Rusd alakját kedvemre alakíthattam, sok fikciós vonást költhettem hozzá, ugyanezt egy hús-vér családtaggal aligha teheti meg az ember.

false

MN: Tele van féreglyukakkal az elbeszélés. Ezek megkönnyítik az író dolgát, hiszen összevissza lehet ugrálni térben és időben, vagy éppenséggel megnehezítik?

SR: Mint írónak, aki a fantasztikum világával kacérkodik, egyet­len­egy dolgot kell szem előtt tartanom: ha már kitaláltam egy világot, azt mindenkor a saját szabályai szerint működtessem, sose szegjem meg a magam által felállított törvényszerűségeket. Pillanatnyi szeszélyből ki­kacsintani ebből a világból, egyszerűen megengedhetetlen. Az ilyesmit mindenáron el kell kerülni.

MN: Szerepel a regényben egy fiatal, reménybeli képregényrajzoló, és vele együtt kapunk egy kis gyorstalpalót a nyugati világ képregénytörténetéből: Sandman, Watchmen, Dark Knight, Dredd, Frank Miller, Stan Lee és így tovább. Csak az nem derül ki, hogy ön melyik iskolának a híve…

SR: Én az eggyel korábbi, a Dark Knight előtti korszak rajongója vagyok. Superman, a Sötét Lovag előtti Batman, Aquaman, Wonder Woman vagy J’onn J’onzz, a Marsbéli Vadász – ezek az én embereim.

MN: Gondolom, Captain Beefheart is az emberei közé tartozik – ő is befigyel a regényben szereplő képregényrajzoló hálószobájában.

SR: Hát, igen, Captain Beef­heart a Velvet Undergrounddal együtt a nagy egyetemi fellángolásaim közé tartozott. Míg mindenki a Beatles és a Rolling Stones közti elsőbbséget tárgyalta, én a Captain Beefheart and His Magic Bandtől az Abba Zabát és a Velvet Underground I’m Waiting for My Manjét dúdoltam megállás nélkül.

Korábbi interjúnk Salman Rushdie-val itt olvasható.

Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka

Mi tagadás, dzsinnügyi ismereteink meglehetősen szegényesek, de Rushdie, amilyen előzékeny művész, ahol tud, segít; új regénye dzsinntani gyorstalpalónak sem utolsó. Nem is olyan gyors ez a talpaló, töviről hegyire megismerhetjük ezeknek a lezárható üvegektől és olajlámpáktól irtózó szellemlényeknek a jobb-rosszabb szokásait. Ilyen szokásuk például, hogy megfelelő írói segédlettel nagyon is alkalmasak a 21. századi fegyveres fanatikusok jellegzetességeinek megidézésére, de persze ez alól is vannak kivételek, hisz mindenkinek van egy ismerőse, aki ismer rendes dzsinneket is. Rushdie egyébként abból az eddig csak szűk körben ismert nézetből indul ki, hogy a dzsinn is csak ember, és az ember sem mentes némi dzsinnségtől. Szép kis rokonság, ám mielőtt még bárki arra számítana, hogy az új regény oldalain egy csodás barátság megpecsételéséről lesz szó, a csalódások elkerülése végett fontos hangsúlyozni; ember és dzsinn sosem értheti meg egymást, mert mindkettő mást akar. A dzsinn az ember leigázását, az ember meg racionális, dzsinnmentes életet. Egy, csak egy dzsinn tart igényt különvéleményre: egy nőnemű egyed, aki rejtélyes okokból érdemesnek tartja az embereket a megmentésre. Rushdie nagyon tudja cifrázni az emberi és dzsinn­univerzum aprólékos leírását, képzelt és valódi világok, mitikus és metróval is elérhető helyek, egymással versengő idősíkok, porrá lett filozófusok és manhattani hírességek, repülő urnák és elromlott GPS-ű varázsszőnyegek kerülgetik egymást, és mindez azért, hogy az emberiség végre a nyakába kaphasson egy kiadós világvégét, amikor is a maga pőre valóságában mutatkozhat meg setét korunk minden rákfenéje. Rushdie a tőle elvárt magas színvonalon, nagy tudást görgetve, szellemesen mesél, otthon van a popkultúrában és az Ezeregyéjszaka meséiben, ismeri a legújabb 12. és 21. századi sztorikat, az egymásnak feszülő nézeteket, és bujkált is már eleget, hogy meglegyen a véleménye fanatikus embertársairól. Egy nagy csevegőt tisztelhetünk személyében, aki tudja is magáról, hogy nagy csevegő – most épp dzsinneket beszél a hasunkba némi tanítási célzattal. A nagy csevegésben azonban, a nagy történet- és karakterfelhalmozás során az a kevés tét is elvész, ami azért egy tisztes világvégében von Haus aus benne van. „A mese az élet tükrévé válhat” – állapítja meg Ibn Rusd az Ezer­egyéjszaka meséiről, és a jó filozófus ezzel ki is mondta a regény vezérlő varázsmondatát. Szerencsére minden ilyen mondatot viszonylag gyorsan követ egy jól irányzott szellemesség, egy elromlott repülőszőnyeg vagy valami apró, életből ellesett megfigyelés. Utóbbiak ugyan nem szolgálják a nemes nagy műegészet, de nélkülük aligha maradna más, mint egy mesterien üres, saját virtuozitásába vesző, prémium kategóriás meskete és egy egyetemi székfoglaló míves keveréke.

Fordította: Greskovits Endre. Helikon, 2015, 300 oldal, 3490 Ft

Neked ajánljuk