minimum tizenegyes! a magyar narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom 1. Tompa Andrea: Haza (Jelenkor) 122 pont 2. Markó Béla: Egy mondat a szabadságról (Kalligram) 75 pont 3. Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun (Magvető) 72 pont 4. Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok (Magvető) 62 pont 5. Bartók Imre: Majmom, Vergilius (Műút) 55 pont 6. Erdős Virág: Hősöm (Magvető) 52 pont 7. Székely Örs: Ostinato (Fiatal Írók Szövetsége) 38 pont 8. Péntek Orsolya: Hóesés Rómában (Kalligram) 32 pont 9. Szilasi László: Kései házasság (Magvető) 30 pont 10. Zoltán Gábor: Szép versek 1944 (Kalligram) 24 pont 11. Mécs Anna: Kapcsolati hiba (Scolar) 23 pont
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazás lezárulta, jelen esetben május közepe óta) első kiadásban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a magyar irodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Bárány Tibor, Bedecs László, Benedek Anna, Bódi Katalin, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Darab Ágnes, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Harmath Artemisz, Jánossy Lajos, Kálmán C. György, Krupp József, Lapis József, László Ferenc, Maruszki Judit, Melhardt Gergő, Mohácsi Balázs, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szűcs Teri, Thomka Beáta, Vásári Melinda |
Az egyszer már elhalasztott idei könyvhetet végül csak online formában tartják meg, ami listaszempontból azt jelenti, hogy most, az eredeti júniusi dátum után kitűzött szeptemberi időpontban is jelentkezünk tizenegyessel. A legutóbbi listánkon szereplő könyvek november és május között jelentek meg, vagyis nagyobb részt még vírus- vagy legalábbis tünetmentes hónapokban, a szavazás idején mégis már jócskán lehetett hallani elhalasztott megjelenésekről. Nem csoda, ha néhány szavazónkban ébredt némi bizonytalanság, hogy elég nagy lesz-e a merítés, nemhogy a végső tizenegyhez, de már a kritikusonként leadandó négy szavazathoz is.
Zsűrink most végül összesen harmincöt különböző könyvre szavazott (májusban harminchatra), és mivel az utóbbi években rendre negyven fölötti könyvre érkezett szavazat, sőt, volt olyan is, hogy pontosan ötvenre, a merítés valóban észrevehetően kisebbnek bizonyult a szokásosnál. Egyetlen ilyen, sőt még ennél is kiugróbb eredményt produkáló szavazásunk volt korábban: az, amelyet Nádas Világló részletek című könyve nyert meg medencehosszal, úgy, hogy mellette csak harmincegy másik kapott szavazatot egyáltalán. A Világló részletek tehát nagyobb hatással volt listánk összeállítására, mint a koronavírus – lássuk be, van ebben azért valami vigasztaló.
p Az idei második magyar irodalmi szavazást meggyőző fölénnyel nyerte meg Tompa Andrea könyve. A Haza a szerző három korábbi regénye közül az elsőhöz kötődik a legszorosabban, sőt, bizonyos értelemben A hóhér háza folytatásának is tekinthető. Annak a cselekménye a romániai forradalom idején ért véget, az új könyv az azóta eltelt harminc évben játszódik, igaz, sem Románia (Erdély, Kolozsvár), sem Magyarország nincs megnevezve. A főhős egy olyan író, aki nem abban az országban él, ahol felnőtt – bár nyelvet nem kellett váltania –, de most visszatér szülővárosába egy érettségi találkozó alkalmából. Az ő, illetve hazájukat jellemzően hozzá hasonlóan elhagyó osztálytársai felnőtt életének eseményei szolgáltatják a könyv cselekményét.
Aki Tompa Andrea regényeit a mindhárom korábbi kötetben különböző, de igen alaposan kimunkált nyelv, az érdekes cselekmény, a biztos kézzel kidolgozott szerkezet és a figurák plasztikus ábrázolása miatt szerette, az a Haza olvastán zavarba jöhet. Új regényében ugyanis az író mintha lemondott volna jól bevált eszközeiről: a nyelvi kidolgozás sokkal kevésbé artisztikus, némelyik figura kissé dimenziótlan, sőt – mint például a Svédországban nem boldoguló férfié – közhelyes, és az eddigi regényektől eltérően sok elmélkedő rész teszi nehézkessé a könyvet. Mindezzel együtt a vállalkozás művészileg érdekes: mindig becsülendő, ha egy író nem a jól beénekelt hangját intonálja újra meg újra, és ahelyett, hogy biztosra menne, valami gyökeresen újat próbál létrehozni.
p Listánk második helyén verseskötet szerepel, Markó Béla Egy mondat a szabadságról című nagyszerű könyve. A cím olvastán felébredt bennem a gyanú, hogy Illyés nevezetes zsarnokságversének „hol…, ott…” szekvenciáját variáló átiratot is olvashatunk majd a kötetben, de végül megnyugodtam, mert a költő szerencsére nem húz le még egy bőrt erről a már így is többször megnyúzott versről. Az az „egy mondat” csakugyan egyetlen normális mondat, amely a romániai forradalom – vagy a Pótkávé című vers minősítése szerint: „pótforradalom” – idején hangzott el a műszubjektum kamasz lányának szájából: „Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom a románt.” A rendkívül tudatosan komponált kötet témákban, formákban, hangütésekben igen változatos, istenes – vagy inkább jézusos – versek ugyanúgy vannak benne, mint olyan – menyétről, nyúlról, csigáról, sirályról szóló – darabok, amelyek bizonyára igazi ínyencségként szolgálnak majd az emberi és állati lét határainak irodalmi vizsgálata iránt érdeklődőknek is. Az öregség vagy a természet témája ugyanazon az érett költői hangon szólal meg a kötet verseiben, mint a kisebbségi problémakör, sőt, Markó még azt a fényűzést is megengedi magának, hogy a versről írjon verset. A Szótárban Freddie Mercury is megjelenik, míg A halottak napja Transsylvaniában a ritka rímes darabok egyike, Quimby- vagy Szőranya-koncerten is felhangozhatna: „Egy-egy kivilágított Titanic / fel-felbukkan, majd elmerül, / gyűlnek a holtak a hajófenékben, / ritkul a zene itt felül.” Kár, hogy nem sikerült nyomdailag úgy megoldani ezt az igazán emlékezetes kötetet, hogy az első ciklus egy kivételével kétoldalas versei oldalpárra kerüljenek, és ne kelljen minduntalan lapozni egy-egy vers végigolvasásához.
p Újabb műfaj a dobogón – több már csak holtversenyben férne el –: Nádasdy Ádám Szakállas Neptun című novelláskötete. Régen várt könyv ez, jó együtt olvasni a szerző meleg tárgyú, hol életképszerűbb, hol dokumentumszerűen személyes, hol irodalmiasabb novelláit. Némelyik szinte krimiszerű fordulatokkal kényezteti az olvasót, míg másokat valami szemérmes, bölcs báj sugároz át egy megengedő báty szeretetteli rezignációjával, aki majdnem mindent tud, és majdnem mindent hiába. Mint amikor a gyerekek rájönnek, hogy a Mikulás Zsembery Éva papája, és „attól kezdve összejátszanak a felnőttekkel a kisebbek félrevezetésében”, hogy „az ember nem szereti, ha elküldik, még onnan se, ahonnan elvágyódik”, vagy hogy „a vörösek ritkán csinosak, de akkor nagyon”.
p Nagy sikerű regénye után Krusovszky Dénes ismét verseskönyvvel jelentkezett: A te partod felé, a kötet ciklusai elé helyezett, itt-ott kimondottan aktuális hangoltságú („az összes nyelvápoló”, az oltásellenesek / a klímaszorongók”) nyitóvers után, amely mintegy azonosítja a kort, a kötet többi darabja inkább nyomrögzítés és reflexió, egy nagyon soklumenes, helyenként befelé világító lámpa fényénél. „A kutyák hamut ugattak”, „rozsdás nyikorgással tárulnak a felhők”: a korábbiakhoz képest az Áttetsző viszonyok verseiben kevesebb ilyen komor képpel találkozunk, a Számozott mondatok pedig, amelyek egyszerre juttathatják az olvasó eszébe Weörest Sándortól az Egysoros verseket és Simon Márton Polaroidok című kötetének darabjait, olykor már a – némiképp persze baljós – játékosság luxusát is megengedik maguknak. „86. Éjszakánként egy kis csavarhúzóval járt, és biciklicsengőket gyűjtött a városban.”
p Bartók Imre is műfajt váltott, a nagyszerű, de úgy tűnik, a maga fontos helyét csak lassan kinehézkedő nagy regény, a Jerikó épül után most egészen vékony könyvben adta ki – szerintem – ritmikus prózában írt poémáját. Nem hiszem, hogy mutatóujjal kopogta volna le a szótagok szintjéig megtervezett ütemmenetet, de az arra fogékony olvasó örömét lelheti akár az úgynevezett glükóneusokban (gyors sodrású folyam fölé „beillesztheti lábfejét”), vagy a görög drámai jambusokban („a szemfogak hegyén csillámló ékkövek”) is. Ez utóbbi idézet a szöveg olyan remek képeire is példa, mint amilyen „a szív húsos kulacsa” vagy a „prédikátorpernye”. A Majmom, Vergilius leginkább valami 21. századi, begyorsult Füst Milán stílusára emlékeztető, rendkívül szuggesztív szöveg: mintha a Görögországból való visszatérte után a Brundisiumban haldokló Vergilius belenézne Borges Alefjébe, amelynek kaleidoszkópjában a múlt, a jelen, a jövő és a mítosz – Trója, Róma, Gíza, Iszfahán, Moszul, Hebron – annyira összekeveredik, hogy más, gyengébb idegzetű halandók azonnal elkapnák a tekintetüket.
p Bizonyos mértékig Erdős Virág is műfajt váltott: a Hős utcai szegregátum és lakói által ihletett Hősöm nem egyszerű verseskötet: legalább annyira képeskönyv is. A közelnézet mindent érdekesebbé tesz: a kis kivágások, az intim közelségből rögzített lepusztulás képei között olvashatók a könyvben olyan versek is, amilyeneket már megszoktunk és megszerettünk Erdős Virágtól – „földbe / fagyott szánkólécek / közül kinőtt pipacs // tokra bontott ablakban a / melegfogó szivacs” –, de ezeket szinte keresni kell. A legtöbb, dőlt betűvel szedett szöveget a Hős utca lakosai mondtak vagy mondhattak volna: ezek a svéd gyerekversek hatásmechanizmusával dolgozó „talált tárgy”-aknak tűnnek, amelyeknek azonban se a svédekhez, se a gyerekekhez nincs közük, illetve ha ez utóbbiakhoz olykor van is, hát az annál szomorúbb.
p A most 28 évesen első kötetes Székely Örs már kilenc éve is hallatott magáról, akkor A Mester és Margarita által ihletett remek prózát publikált a Hitelben Hontalan könyvéből címmel „Részletek egy hosszabb műből” megjegyzéssel, amely nagyobb mű azonban, úgy tűnik, végül is nem született meg, pedig már az is elég erős indulás volt. Annál meglepőbb, hogy az Ostinato még csak a szerző első kötete. Listánkról a könyv leginkább Bartók Imréével rokon. Másfelől, a Hősömhöz hasonlóan, Székely könyve sem csak betűket tartalmaz: az impresszumoldalon lévő jegyzet mintha maga is vers lenne: „A kötetben megtalálható egy, a csíksomlyói dombon legelő bika, egy akácfa a tatrangi temetőoldalból, kettő córdobai páva-fríz és egy, a Gusev-kráterben fényképezett marsi naplemente képe.” Valóban ilyen a könyv: egyszerre archaikusan elemi és magasztosan poszthumán. Úgy tűnik, jól ismeri a nála tíz évvel idősebbek által kidolgozott hangot – „gyomromban alvó vasakkal lépek át egy virágos kapun” –, de mintha első, reményteli indulásának idejéből megmaradt volna a kevesebb gátlás érzete. Székely költészete nem befelé forduló líra, valami elemi középkori vagy még inkább barokk erő buzog benne, rabelais-i nagyságrendekben. A keresztény és antik kulturális utalások szuverén vegyítése éppúgy jellemzi a könyvet, ahogy magáénak tudhatja a kortárs magyar líra alighanem leghosszabb verssorait is, miközben a költő hexametert is kitűnően tud írni, sőt még titkos hexametert is (olyan formára tördelt verset, hogy a sorok éppen egy négyzetet töltsenek ki).
p Péntek Orsolya a Hóesés Rómában című regényével befejezte Az andalúz lányaival elkezdett családtörténeti trilógiáját. A második kötet a Dorka könyve volt, de a részeket nem muszáj a megjelenésük sorrendjében olvasni, megállnak a saját lábukon is. Az előző könyvekben megismert soknemzetiségű család története a frissen megjelent kötetben 1951-ben kezdődik. Ezután egy-egy nap képvisel egy-egy évet, ami azt a hatást kelti, mintha időrendben haladnánk, de az aktuális jelenetnél sokszor fontosabb a benne szereplő visszaemlékezés, az időszerkezet tehát bonyolultabb annál, mint amit a tartalomjegyzék sugall. (Az 1996-hoz tartozó fejezetnek például jó része az emlékek idejében, 1965-ben játszódik.) A sorsokat, főleg női sorsokat végigkövető családtörténet kavargó, a narrátori stílus érzékeny. De a szerkezet, az egész trilógia ÉS-beli – messzemenően elismerős – kritikája szerint még Károlyi Csabának sem állt össze. Az is tehertétel, hogy míg például Nádasdy novelláinak hősei annyit beszélnek, hogy egyes oldalakon szinte nincs is narrátori szólam – mintha színdarabot olvasnánk –, addig Péntek Orsolya figurái nagyon szűkszavúak, ami azt eredményezi, hogy túl sokszor hangzanak el lényeglátóan velősnek szánt, de inkább közhelyesen hangzó mondatok akár olyan alakok szájából is, akik a másikat akkor látják először.
p Új könyvében Szilasi László is valami újat csinál, de hát már előző önálló szépirodalmi kötetei is markánsan különböztek egymástól. A Kései házasság, e karcsú volta ellenére több évtizedet felölelő regény egy olyan párkapcsolat története, amelyet a felek csak kerülőutak végén, a férfi két másik házassága után törvényesítenek. A közben eltelt időt jeles események (a Kossuth híd bontása, a Sandokan bemutatása, Farkas Bertalan űrrepülése stb.) rögzítik a regény történése melletti elképzelt számegyenesen, bár ezek az események sokszor olyan kevéssé jelesek, hogy a rögzítés már az eloldás egy nemének érezhető. A történet mintha az asszony tudatfolyama lenne, aki az árpádharagosi fürdőben rója a hosszokat, és úgy vet számot az életével. Szilasi nem hozza működésbe teljes szépírói arzenálját, elbeszélőként a háttérben marad, finom billentésével a kamaradarab érzetét kelti, még úgy is, hogy közben címszavakban felvázolja Magyarország utolsó ötven évének vázlatos eseménytörténetét. Az alkoholista második feleséggel egy idő után mintha nem tudna mihez kezdeni az elbeszélő: nem nagyon érdekli, de hát nem írhatja ki a könyvből, úgyhogy csak arról értesülünk olykor, hogy a nő egyre alkoholistább.
p Zoltán Gábor immár egyhuzamban a harmadik könyvében foglalkozik 1944-gyel. Méltán nagy sikerű regénye, az Orgia, és az ennek keletkezéséről szóló esszéregény, a Szomszéd után most a tárgyévben megjelent versekből állított össze antológiát, bőséges kommentárokkal. Illetve antológia helyett pontosabb lenne breviáriumot mondani, mert a legtöbb versből csak hosszabb-rövidebb részleteket olvashatunk a könyvben, a teljes darabok ritkák. Az nem meglepő, hogy például Radnóti és Vas István ebben az évben is jó verseket írtak, az sem, hogy a legtöbben rosszakat, egyesek pedig egyenesen undorítókat, de az igen, hogy az inkább a húsleves és a frissen sült kenyér örömeiben gyönyörködő Berda József milyen érzékenyen reagált arra, ami a katasztrófa felé tántorgó országban történt. A lábjegyzetek néha fölöslegesen pedánsak: akkor is elhinnénk Zoltánnak, hogy az interneten megvan egy szöveg, ha nem írná oda az utolsó letöltés pontos dátumát, amit tudományos publikációban is inkább csak rendszeresen frissülő oldalak esetén követelnek meg. Akkor már hasznosabb lett volna névmutatót készíteni, mert a „A kötetben szereplő költők listája”, amely ábécé helyett időrendben van – Heltaitól Darázs Endréig –, ráadásul azok, akiknek nem sikerült kideríteni a születési és halálozási adataikat, nem is szerepelnek rajta, lényegében nem jó semmire.
p A Margó-díjas Mécs Anna második könyve még éppen odaért listánkra, és jól tette, mert a szerző erre is megkaphatná a Margó-díjat. Rendkívüli látásmódja révén a Kapcsolati hiba lapjait is jobbnál jobb rövid, pergő ritmusú novellákkal töltötte meg. Ritkaság, hogy ilyen érzékenyen, egyszersmind ilyen szellemesen reflektáljon egy író olyan, a társadalom különböző szélességű rétegeit foglalkoztató kérdésekre, mint botoxozás okozta arcmerevség, a paphiány vagy a föld erőforrásainak kizsigerelése, amelyek közül az elsőre egy arcizommozgató app kifejlesztése, a másodikra a robotpapok rendszerbe állítása, a harmadikra pedig az emberek lábának amputálása a válasz. Az első két dolog magáért beszél, a láblevágás logikája pedig az, hogy így kevesebb ruhára, élelemre és kisebb belmagasságú lakásokra lenne szükség.
