A kortárs erdélyi irodalom már rég kikeveredett az önsajnálat és a melldöngetés Wass, Reményik és Dsida által határolt Bermuda-háromszögéből. Karácsonyi Zsolt kötete azonban valahol a feledés, a feldolgozás, a túllépés közben megrekedt a meghasonlott költészet senkiföldjén. Két világ közt ragadt mint kísértet.
„Nem volt hazám, nem is harcoltam érte, / azt vártam mindig, hogy valaki kérje” – írta Lövétei Lázár László épp tíz éve, Magánzsoltár című versében. Mára már ez sem jellemző, nincs reflexió, nincs visszagondolás, az erdélyi költészet nem kezeli magát külön hangként. Karácsonyi azonban igen, ettől válik idejétmúlttá. Fenntartja a költői beszéd helyrajzát, és személyes kérdést csinál belőle: onnan ide beszél. A Krím költeményeinek többsége identitásvers, a legiskolásabb fajtából. „Erdélyország egy félsziget, Erdélyország a Krím nekem. / Itt nyaralok, itt telelek, és innen szól az énekem.” Vagy máshol: „Az Erdély nevű tengeren hajózom”. Konténernyi elvágyódás és kötődés, tengerészeti motívumok árja, ám ez a költészet elsősorban alanyi és nem közéleti. Így a Krím mint költői eszköz, hasonlat, mint a kötet valódi tétje recsegve omlik le és temeti maga alá az egészet. Karácsonyi olyan metaforát választott magának, ami túlnő ezen a költészeten, hisz mindezek mögött akarva-akaratlan ott szendereg egy másik történet. Nem lehet 2015-ben úgy gondolni Krímre, hogy ne jutna eszünkbe az ukrán–orosz konfliktus vériszamós világa. A Krím nagyon erős motívum, de korántsem úgy, mint ahogyan Drezda vagy Varsó volt sokáig Téreynél. Nem egy elmúlt katasztrófa megrázó emléke, hanem egy jelenkori iszonyat közeli lőporszaga. Ennek azonban nyoma sincs ezekben a versekben, a Krím itt valami egészen más. Se nem elég megrendítő, se nem elég kidolgozott.
És akkor még nem is beszéltem a suta és gyermeteg szójátékokról, de ezek után minek is.
Orpheusz Kiadó, 2015, 112 oldal, 3000 Ft
