Képzelet és kétely - Ligeti György (1923-2006)

  • Molnár Szabolcs
  • 2006. június 22.

Könyv

Egy-két évvel ezelőtt nyíltszívű és nyitott szellemű, érettségi előtt álló diákok zenetörténet óráján lejátszottam Ligeti Atmosphéres (1961) című zenekari darabját. Azt a darabot tehát, melynek említése az elmúlt másfél hét egyetlen külföldi és hazai Ligeti-nekrológjából sem hiányozhatott.

Egy-két évvel ezelőtt nyíltszívű és nyitott szellemű, érettségi előtt álló diákok zenetörténet óráján lejátszottam Ligeti Atmosphéres (1961) című zenekari darabját. Azt a darabot tehát, melynek említése az elmúlt másfél hét egyetlen külföldi és hazai Ligeti-nekrológjából sem hiányozhatott. Jó tudni, hogy az 1956-os emigráció után Ligeti annak ellenére nem vállalt filmzene-írást, hogy a szó szoros értelmében napi kenyérgondjai voltak. Utóbb kiderült, hogy ez a döntése fél évszázadra szólt. Ligeti tehát nem komponált Stanley Kubrick számára filmzenét, miként Richard Strauss és Bartók Béla sem. A filmíró zseni egyszerűen felhasznált Ligeti-műveket. Saját profi filmzeneszerzője ugyanis képtelen volt reprodukálni azt a hangzást, amit Kubrick egy Ligeti-lemezről mutatott neki, így a rendező "kénytelen" volt az eredetihez nyúlni. Az évtizedekig húzódó jogvita később annyira híres lett, hogy mára beépült az amerikai és a nyugat-európai egyetemek szerzői jogi szemináriumainak törzsanyagába. Hogy Ligeti ismertségéhez (vajon mit jelent egy kortárs zeneszerző esetében az ismertség szó?) Kubrick kultikussá vált filozofikus sci-fije (1968) hozzájárult, az tény, de az életmű alakulása szempontjából szinte mellékes. 1968-ra Ligeti az Atmosphéres-hez képest már egy má-sik zeneszerzői úton járt. Aztán mindig újabb és újabb utakra (zsákutcákba) tért, nem kis bosszúságot (sőt: dühöt) okozva a zeneszerzőt mozdulatlan, bogárként feltűzött vizsgálati tárgyként kezelő zeneesztétáknak. Ligeti angolnatermészete, az életmű folyamatos átértékelődése, a korábbi korszakok látványos felülírása, megtagadása azonban nem vált a recepció akadályává, a bontakozó életmű védjegyévé lett (ez a Ligeti már megint kitalált valamit...), és hozzájárult ahhoz, hogy Ligeti zenéjének, illetve a Ligeti-jelenségnek a monográfiairodalma tekintélyesebb valamennyi kortársáénál.

De térjünk vissza a nyitott szellemű ifjúsághoz és a sajátos körülmények között filmzenévé váló Atmosphéres-hez! Az alig kilencperces kompozíció végére bevallották, hogy inkább meghallgatják kétszer egymás után Stockhausen félórás helikopterkvartettjét, mint ezt. Nem a levegőbe beszéltek, hiszen a Stockhausen-opust egy héttel korábban már "lenyomtam a torkukon". Egyetlen esetből persze nem érdemes általánosítani, de elmerengeni felette, különösen most, hogy Ligeti halálával véget ért a 20. századi zene története (mert lényegében erről van szó), akár hasznos is lehet. Az olvasók többsége valószínűleg soha nem hallotta az Atmosphéres-t, ők képzeljenek el egy zeneművet, melyet egy átlagos (kortárs zenét csak véletlenül hallgató) koncertlátogató egy jó előadás nyomán könnyes szemmel így szokott értékelni: hiszen ez szép! (A szép itt meglehetősen tág fogalom, beletartozik Claudia Schiffer bája, a Varázsfuvola, valamint a János-hegyi kilátó mögött lebukó nap látványa.) A darab elképzeléséhez további adalék, hogy a kompozíció olyan radikális kérdéseket tesz fel, hogy vajon a zene fogalmához hozzátartozik-e a melódia, a harmónia, a formai kontúr, a tagolás vagy a ritmus. E kényelmetlen kérdés pedig olyasmire buzdít, hogy komolyan elgondolkozzunk azon, kell-e a sóletbe bab?

A kérdés az újkori európai zenetörténet legutolsó kérdése, ennél radikálisabban még senki sem nézett szembe a hagyománnyal. Stockhausen fent emlegetett művével kivonult ugyan a koncerttermi műélvezet kulisszái közül, hogy egy szabadtéri performansz keretében négy valóságos helikopterrel emelje magasba zenészeit. Játékukat innentől kezdve nem a kottalapozás diszkrét neszei kísérik, hanem a bemikrofonozott rotorok elviselhetetlen bömbölése, az akciót istenként irányítja lentről a komponista, a karmesteri pulpitus irányítótoronnyá válik. Stockhausen csúcstechnológiát mozgat, minden külsőség a radikális művész-forradalmár arculati elemévé válik. Ligeti ezzel szemben kottapapíron rögzítette zenéjét, szimfonikus zenekarral játszatja el, lehet, hogy épp egy Mahler- vagy egy Brahms-szimfónia előtt. Nem veszi magára a radikalizmus külsőségeit, s talán éppen ebben kellene keresnünk erejének tit-kát. Biztonságos körülmények között kérdez, tökéletes bizonytalanságban hagyva. Nem teszi meg azt a szívességet, hogy - mint Stockhausen - a tizenkilencedik század szellemében, epikus modorban fogalmazzon. A jelzőkarókat tökéletesen elrejti előlünk. Talán ezt érezték meg romantikus lelkükkel, korán konzerválódni látszó gondolkodásukkal, de nyílt szívvel egykori növendékeim. Stockhausenban meglátták a regényes kamaszt és a kiismerhető felnőttet, Ligetiben "csak" az örökös kételyt.

Egy-egy alkotó - legyen bár író, képzőművész, filmes vagy zeneszerző - halála után kritikus évtized következik. Jórészt ekkor dől el, hogy az életmű a feledés homályába vész, vagy szervesül a kánonhoz. Ligetinek, a nagy kételkedő-nek jó esélye van az utóbbira, azt hiszem, hogy több dolgunk lesz még vele, mint a romantikus kamaszokkal és a nagyeszű felnőttekkel. Nemcsak elképzelte az elképzelhetetlennek tűnő zeneművet, hanem meg is valósította. Újra és újra. S hogy magyar származású osztrák állampolgárként vagy erdélyi magyar zsidóként aluszsza örök álmát valamelyik bécsi temetőbens, valahol Mozart, Beethoven és Brahms közelében, az gyakorlatilag mindegy.

Neked ajánljuk