"A szakmai továbbképzés terén értünk el sikereket, de a producerek, produkciók fizetési fegyelme nem megfelelő. A szerződések feltételei nem mindig teljesülnek. És a szakmai képzettség megbecsü-lése, főleg a televíziók esetében, sok tekintetben hiányos. Gyengén felkészült emberek állnak kamera mögé, és elvesznek abból az értékből, amihez hozzá kellene tenniük" - ezt tavaly ősszel, 91 évesen, kórházi kezelés, műtét után lábadoz-va mondta egy kvázi életútinter-júban, amit a Filmvilág számára készített vele a kolléga-tanítvány, Andor Tamás.
Nem hiszem el, micsoda (árulkodó) mondatok ezek! Közülünk ki után maradnak ilyenek? Mondhatni matuzsálemi korban, betegségtől, kezeléstől sújtva ment az az ember előre, rendületlenül. Dolgozott, eltökélten kereste az előrejutás lehetőségeit, és kíméletlenül maximalista volt - akkor éppen a HSC-ben (a Magyar Operatőrök Társaságában), amit ő hívott életre a rendszerváltáskor (1990-ben). Ilyesmit addig csak holly-woodi filmek stáblistáján láttunk: mik azok a betűk az operatőr neve után? Nem vitás: egy - a filmkészítés folyamatában kitüntetetten fontos - szakma honi ága annyit köszönhet neki, mint senki másnak. Hisz nemcsak tanította Magyarország összes valamirevaló operatőrét, hanem mint kolléga, mint a külvilág előtt is kétségbevonhatatlan (szak)tekintély harcolt, dolgozott reputációjukért, munkakörülményeik javításáért, elismerésükért, adott esetben akár személyükért is - szó szerint az utolsó leheletéig.
Maga volt a messze földön híres magyar operatőri iskola, voltaképpen már a kezdetektől. Mellesleg így csak Magyarországon születhet csoda, figyeljék a már idézett beszélgetést: "Szerencsém volt. Radványi Géza Valahol Európában című filmjében Hegyi Barnabás segédoperatőre voltam. Akkor is nagyon kevés pénz jutott egy ilyen filmre, és Radványi Hegyi Barnával egyetértésben úgy döntött, hogy a gyerekszereplők miatt használt második kamerán én legyek az operatőr. A felvett anyaggal nagyon meg voltak elégedve. Megbíztak egy önálló feladattal. A film első része az Angol Parkban, a vidámparkban játszódik, ennek a jelenetnek a felvételei akkor még nem készültek el. A rendező asszisztense és a film vágója, bizonyos Máriássy Félix és én azt a megbízást kaptuk, hogy forgassuk le ezeket a felvételeket. Megcsináltuk, és Radványinak rettentő módon tetszett az anyag.
Személyes, baráti kapcsolatunk alakulása teremtette azt a helyzetet, hogy Radványi, aki akkor a főiskola rendező tanára volt, legnagyobb meglepetésemre engem kért fel az akkor induló operatőri évfolyam vezetésére. Eibent és Hegyit nem érdekelte ez a feladat.
Képzelheted, milyen kihívás volt ez számomra, hiszen ez 1949-ben volt, és én akkor még önálló játékfilmet nem is forgattam. 1949-50-ben forgattam Máriássyval az elsőt. Elfogadtam a megbízást."
Kinek volt szerencséje? Persze, nyugodtan elfogadhatjuk az emlékező szavait: neki is és majdani tanítványainak is, de igazából jó régóta tudjuk, hogy nekünk mindőnknek, akik akár egyszer is betettük a lábunkat a moziba, amikor ott magyar filmet adtak. (Hacsak még magyart! Mi lett volna például Zsigmond Vilmos Oscar-díjával, amit a Harmadik típusú találkozásokért kapott 1977-ben, vagy a rögtön a rákövetkező évben a Szarvasvadásszal kivívott jelölésével? És még sorolhatnánk hosszan a példákat Kovács Lászlótól Koltai Lajosig.)
Mindazonáltal az is döbbenetes, hogy mekkora bátorság kellett a meglévő kondíciók mellett ehhez a vállaláshoz! Ám a bátorsággal önmagában ki lettünk volna segítve. Ahogy Illés folytatja a visszaemlékezést, úgy tűnik, a kényszerhelyzet viharos gyorsasággal megszülte benne az életképes koncepciót: "Rádöbbentem, hogy semmiféle írásos anyag sem itthon, sem máshol nem áll rendelkezésre a mesterség oktatásához. A tartalom és forma egységének eszméjét tartva szem előtt úgy gondoltam, hogy az operatőri eszköztár igénybevétele előtt az írásos anyaggal teljes mélységében kell megismerkedni. A forgatókönyv szelleméhez közel kerülve, a rendező álmának megvalósításához, vizuális megjelenítéséhez elengedhetetlen, hogy az operatőr szellemileg is felkészült legyen" - úgy persze könnyű bátornak lenni, ha az ember gondol valamit.
A filmkészítés egészéért tenni igyekvő, ezen egészben helyét kereső és kijelölő oktató és érdekvédő teljesítménye nyilvánvalóan felbecsülhetetlen, de még egy szót sem szóltunk magáról az operatőrről. Nem eldönthető ugyanis, hogy mi mérhető mivel. Illés alkotói nagysága az általa kinevelt, s okkal ünnepelt magyar felhozatalból is vitán felül kiemelkedő. (Korábbi felvetésünk kontextusában: vajon eljut-e nélküle A Pál utcai fiúk az Oscar-jelölésig? Rossz kérdés, nem ez a lényeg, hanem Nemecsek arca, mikor Ács Feri mászik fel arra a farakásra - hiába, Illés tényleg sokat tudott a bátorságról.)
Az épp csak felvillantott oktatói credóban benne rejlik (későbbi, mindenkori) alkotói hozzáállása is. A rendező és operatőr szoros művészi együttműködésébe vetett mélységes meggyőződés, önmaga imponáló komolyanvétele. E szerint alakult a kapcsolata Fábry Zoltánnal, azzal "a bizonyos" Máriássy Félixszel, Várkonyi Zoltánnal, Herskó Jánossal. És persze Makk Károllyal, hisz ebből született Kós Ferenc (vagyis Görbe János) arca, tekintete, összes ráncaÉ, ettől telik meg a Ház a sziklák alatt szűkös parasztszobája agresszióval és elfojtott szexualitással: Illés szürkéitől éppúgy, mint a nagy rendező és a nagy színész hozzáadott értékeitől. De ugyanilyen hatásosak a felvételei, amikor odakint van; aki látta, aligha feledheti Tera (vagyis Psota Irén) zuhanását a mondott műben. Igen, a fényei, a szürkéi, ahogy beesik a nap sugara nála - de ezt a filmet tulajdonképpen csak azért említjük, mert épp ez jutott az eszünkbe. Nehézség nélkül találnánk még ezernyi hivatkozást.
Szerencsés nép az, amelyiknek ilyen öregjei adattak. Nem is tudjuk, hogy kit veszítettünk. De azt igen, hogy mit. Semmit. Illés György 88 évesen befejezte a tanítást és 92 évesen az életet, de maradandót alkotott; számos egyéb mellett még azt is neki köszönhetjük, ahogy unokáink látnak majd.
