Magyar Narancs: Gyakorlott pályamódosítónak számít, negyvenhét évesen lett író. Mióta vannak efféle ambíciói?
Kerékgyártó István: Diákkoromban írtam először, többek között novellákat, de amikor elkezdtem filozófiatörténetet tanítani, szakcikkeket írtam, eszembe sem jutott szépirodalommal próbálkozni, jól éreztem magam a tudomány világában. Soha nem gondoltam, hogy író leszek, nem készültem rá. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem össze az üzlet és a politika játéktereiről, sokfelé megfordultam a világban, ami most nyersanyagot jelenthet az íráshoz.
MN: Mi volt a sorozatos váltások oka?
KI: Mindig az, hogy beleuntam abba, amit éppen csináltam. Soha nem leszálló ágban váltottam, hanem éppen akkor, amikor kívülről nézve éppen jól szaladt a bicikli. Nem kényszerültem eljönni sehonnan, még az állami hivatalaimról is magam mondtam le. De úgy éreztem, hogy amit éppen csinálok, azt jól ismerem, és mechanikussá vált a mindennapi munkám. Nem hiszek a lélekvándorlásban, a túlvilági életben, egy életem van, és néha úgy gondoltam, na, éppen ideje, hogy belevágjak valami újba.
MN: Egyik pozíció követte a másikat. Tudta vagy érezte, hogy egyszer csak eljön majd az idő, amikor feladja polgári foglalkozásait, és író lesz?
KI: Egyáltalán nem. Van egy kiváló író barátom, akit még az egyetemről ismerek, a nála tartott összejöveteleken meséltem a különböző történeteimet, és többször elhangzott, hogy érdemes lenne megírnom őket. Amikor főigazgató voltam az ORTT-ben, egyre kevésbé értettem egyet a testület döntéseivel, amiket nekem kellett vagy kellett volna végrehajtani, hát lemondtam. Kértem a családomat, hogy adjanak nekem egy évet, mert besokalltam, semmit nem akarok csinálni, csak írni. Akkor készült az első könyvem, a Vagyonregény. Ha az ember hozzászokik ehhez az életmódhoz, ha megszereti, akkor benne marad. Ez már tizenkét éve tart, azóta jobbára csak írással foglalkozom.
MN: Egészen különböző műfajokban ír, egymástól nagyon eltérő témákban. Írt tényregényt, de pikareszket is egy hedonista szélhámosról. Ez kísérletezés vagy útkeresés?
KI: Inkább azt mondanám, hogy szerencsére majdnem mindig azzal foglalkoztam, amihez és ameddig kedvem volt. Az írásnál is a kedvemtől teszem függővé, min dolgozom. Amikor elkezdtem írni, bennem volt a rendszerváltás feszültsége, a gazdagok világának és a gyors meggazdagodásnak a mocskos oldalai. Ezt akartam kiírni magamból, mint egyfajta konfessziót, vallomást. Utána pedig olyan témát kerestem, amelyben igazán otthon vagyok, hogy biztos talajon álljak - saját gyerekkor, hatvanas évek, Kaposvár -, mégis, legyen ez kimondottan fikciós történet, és ne tényregény. Így született a Makk ász az olajfák hegyén. Majd aztán jókedvemben, egy kellemes életszakaszomban írtam a következő regényt, mely a hedonizmusról szólt. Ehhez megtaláltam az egyik kedvenc koromat, a dualizmust, az egyik kedvenc helyszínemet, a budapesti Tabánt, és ebből a jókedvből egy svihák szélhámosról szóló pikareszk történet született. Nagyon boldog időszak volt az a hat év, amíg a Trüffel Milán készült, rengeteg forrást tanulmányoztam át. Szóba is került, hogy folytassam, de akkortájt lett egyre rosszabb kedvem. Ez úgy két-három éve volt, amikor egyre nagyobb ütemben kezdett lefelé csúszni az ország, és elment a kedvem tőle, hogy hedonista lakomákkal és hasonló tobzódásokkal foglalkozzam. Úgy döntöttem, legyen most a hősöm egy örök vesztes, egy szerencsétlen lúzer. Elővettem a régi magnófelvételeimet, interjúimat, amiket tíz éve még a Vagyonregényhez készítettem - van benne egy hajléktalanszál. Felkerestem újra a hajléktalanszállókat, beszélgettem a lakóikkal és a szociális munkásokkal. Megerősödött bennem, hogy egyre ijesztőbb a szolidaritás, olykor a puszta irgalom hiánya, és a kettészakadt ország képe, a maga négymillió létminimum alatt élő állampolgárával. Ehhez a világhoz kellett megtalálnom az adekvát nyelvet. Míg a Trüffelhez túlburjánzó, mégis hajlékony, a dohánybarna bőrkötetekben préselődő levendula illatához hasonlatos nyelv kellett, addig a Rükverchez kopott, szakadozott, kegyetlen és durva nyelv.
MN: Mind a négy regényében erős a szociográfiai szál.
KI: Ez abból is adódik, hogy sokfelé éltem, sok mindent csináltam. Tíz évig az egyetemi világban mozogtam, tíz évig az üzleti világban, aztán a politika környékén is lehúztam néhány évet, de egyetem előtt voltam például pincér vagy kocsikísérő - úgy, ahogy a regényben Vidra (a Rükverc főszereplője - Cz. D.). Amikor részt vettem a privatizációban, nagyon sok vállalatot elemeztem, sok munkással, alkalmazottal találkoztam, voltak saját vállalkozásaim is, ahol akarva-akaratlanul voltak olyan szituációk, amikor kétkezi munkásokkal éjszakákat beszélgettem végig munka közben.
MN: Mennyi háttérmunka, kutatás van a Rükvercben?
KI: Egyedül a hajléktalanszálhoz kellett néhány beszélgetést folytatnom, ennyi volt a terepmunka. Hiszen az én életem, az én világaim vannak benne. A Trüffelhez füzeteket írtam tele, és rengeteg könyvet elolvastam, hiszen nem éltem még akkor, amikor a könyv játszódik, és meg kellett ismernem a kocsmák, mulatók, kuplerájok, börtönök, kovácsműhelyek, cirkuszok világát, szaknyelvét. Meg is lepett, hogy a befektetett munka ellenére, mely a Trüffelnél aránytalanul nagyobbnak tűnt, mintha a Rükvercnek nagyobb sikere lenne. Nyilván azért nagyobb az érdeklődés, mert benne van a - ma oly sok embert fenyegető - lecsúszástörténet, és a saját életem, meg persze számtalan mai olvasó élete is.
MN: De az írói sikert a Trüffel hozta meg.
KI: Ezek érdekes fokozatok voltak. A Vagyonregény inkább szociográfiai, gazdaságtörténeti szempontból volt érdekes. Vannak egyetemek, ahol ma is ajánlott irodalom ezeken a kurzusokon. A Makk ász megjelenésére nagyon kevesen figyeltek fel, de például Márton László azt írta az ÉS-ben, hogy ez az üzletember a második kötetével íróvá vált. Nagy öröm volt ez nekem akkor. Talán a Rükverc az, amely témájánál fogva a legszélesebb közönséget is elérheti. A színpadi bemutató kétségkívül sokat tett a kötet ismertségéért.
MN: Mi az oka annak, hogy a Rükvercnek ezt a címben is hangsúlyozott, visszafelé tartó szerkezetet választotta?
KI: Utólag úgy tűnhet, hogy eleve így írtam, de nem. Novellafüzért terveztem, jeleneteket egy ember életéből. Mikor az írások többsége már elkészült, a címeket kis papírokra írtam fel, és elkezdtem pakolgatni ezeket, keresni a megfelelő sorrendet. De akárhogy rakosgattam, mindig ez jött ki: egy lúzer életútja, de visszafelé elmesélve! Amúgy ez azért érdekes, mert ha ránézünk egy hajléktalanra, azt mondjuk, hogy tényleg, ez csak így történhetett, hiszen itt ül toprongyosan. De én nem hiszek az eleve elrendelésben, hogy valaki onnan csak ide juthat, ez mindig csak visszafelé tűnik úgy. Egy boncteremből indul a regény, ahol az orvos megvizsgálja a hullát, és sorolja a jegyzőkönyvnek Vidra sérüléseit. Ezután az egész könyv arról szól, hogyan szerezte ezeket a sebeket. Ahogy visszafejtjük szerencsétlen életét, ez hozzáad valamit a történethez. Ez a szerkezet sokak által jól ismert, hiszen a krimisorozatokban igen gyakran egy hullától indul a nyomozás. Ez a gondolkodás a mindennapi életünk jellemzője lett, érdekes kirakós játék.
MN: A Rükverc nyelvezete tömör és minimalista, ami a Trüffelhez képest nagy váltás. A stílus a közérthetőséget szolgálja, vagy a téma az oka?
KI: Nem a közérthetőség miatt lett ilyen! A kötet jelentős része párbeszédekből áll. Nagyon szeretem a párbeszédes formát, amivel nem túl sokan élnek a kortárs irodalomban. Szívesen olvasom Bukowski, Carver és persze Hemingway, vagy a magyar írók közül Tömörkény, Móricz párbeszédeit, ahol kevés a reflektálás, a túlbeszélés, szinte érzelemmentes a közlésmód. Talán megrázóbb, jobban hat, ha nem moralizálunk, ha keveset reflektálunk. Egy lepusztult világ lepusztult figuráinak dialógusaiból indultam ki, ahol a beszéd szakadozott, tömör. Ehhez hideg, független, szenvtelen narrátorra volt szükségem, aki csak annyit mond el, amennyi elkerülhetetlen.
MN: A Katonában bemutatott Rükverc dramatikus szövegét Radnai Annamária készítette, de közben ön is megírta a saját változatát. Nem gondolkodott még drámaíráson?
KI: Az előadást nagyon szeretem, Máté Gábor egyik legjobb rendezése, pörgő, sziporkázó, lehet nevetni és sírni is. És igen, gondolkodtam, sőt, már írtam is egy darabot, éppen olvassák azok, akiket esetleg érdekelhet. Ezenkívül szeretnék egy rendszerváltó regényt írni, hiszen nyakig benne voltam, közelről láttam a változásokat. Ezt már el is kezdtem. Úgy gondolom, a múltról, főleg a közelmúltról regényeket írnék szívesen, míg napjainkról, a szenvtelenségről, a hatalommal való visszaélésről, az irgalom és szolidaritás hiányáról inkább színdarabokat.
Névjegy1953-ban született Kaposváron. Tanult jogot, filozófiát, utóbbit tanította is. Volt közigazgatási vezető, privatizációs tanácsadó, üzletember, rövid időre még az ORTT főigazgatója is. 1999 óta szabadúszó. Művei: Vagyonregény, Makk ász az olajfák hegyén, Trüffel Milán és a Rükverc, amelyet január 25-én mutattak be a Katona Kamrában. |
