Nem kell más - Miért baj, hogy nem fordítunk verseket?

  • Urfi Péter
  • 2013.04.07 12:03

Könyv

A minket körülvevő világ kortárs költészete lényegében eltűnt az életünkből. Miért nem érdekel ez senkit? És másfelől: biztos, hogy olyan nagy baj ez? Kinek hiányoznak ezek a könyvek? Érdemes-e ezen a gyakorlaton változtatni, és ha igen, hogyan lehet?

"Visszatekintve jól látható, hogy a Nyugat első nemzedékétől kezdve a fordításon keresztül is erősen modernizálódott nemcsak a fordító költők munkássága, hanem az egész magyar költészet" - állítja Schein Gábor költő, irodalomtörténész, és ezzel nehéz lenne vitatkozni. Amikor a sokat magasztalt honi líráról gondolkozunk egyetemtől általános iskoláig, folyamatosan azok a bizonyos "megtermékenyítő hatások" kerülnek elő. Sokat emlegetjük Shakespeare felszabadító erejét a magyar romantikában; minden iskolás megtanulja, hogy Ady - némi segítséggel - franciául bogarászta Verlaine verseit, majd gyorsan megújította a magyar költészetet; hallottuk hírét, mekkora esemény volt a magyar Baudelaire megjelenése; de az igazi sznobok arról is tudnának mesélni, mi mindent köszönhet Tandori Dezső e. e. cummings, Rilke - és még nagyjából 28 további külföldi kolléga - munkáinak. A vég nélkül sorjáztatható példák nemcsak azt mutatják, hogy fordítás és fejlődés legtöbbször kéz a kézben járnak, de bizonyítják irodalmunk hagyományos igényét a külső hatásokra, illetve fontos költőink igyekezetét a nemzetközi tájékozódásra.

Régi dicsőségünk

Giuseppe Ungaretti

Giuseppe Ungaretti

 

Szintén széles körben elterjedt nézet, hogy a rendszerváltásig minden ment is flottul. A Nyugat nemzedékei becsatornázták az európai költészet legfontosabb folyamatait, a szocializmus idején pedig a valószerűtlen mértékben támogatott könyvkiadás szállította a régi korok és a kortárs világlíra klasszikusait, kiváló minőségben. Ebben kétségkívül van igazság, és ma már nincs okunk nem visszasírni a magyar fordításirodalom ezen csúcskorszakait. Szkárosi Endre költő azonban figyelmeztet: a nyugatosok egy 30-40 évvel saját koruk előtti irodalmi modellt hoztak be a magyar irodalom látókörébe. "Koruk irodalmára - Kosztolányi kivételével - már kevéssé voltak fogékonyak, lásd a futurizmushoz való felemás, egyre vonakodóbb viszonyukat, hogy a szürrealizmusról már ne is beszéljünk. Pedig Kassák és a Ma ezt tálcán kínálta - de a magyar irodalomkritika intézményi nagyképűsége és elbizakodottsága folytán szinte nevetség tárgyává váltak." Szkárosi, az ELTE olasz tanszékének oktatója szerint például a 20. század olasz költészetének hazai megjelentetése "eddig de facto elmaradt". "Egy vékony Montale- és egy elsietett, nem nélkülözhetetlen Quasimodo-kötet - egyéb semmi. Nincs Palazzeschi- vagy Gozzano-kötet, nincs könyv sem a crepuscolare, sem a futurizmus költészetéből, nincs Campana- és nincs valamirevaló Ungaretti-könyv sem." Hasonló hiánylistát bármelyik nyelvszakon tollba mondanak, ami bizonyos fokig természetes, mégis jelzi, hogy a Kádár-korszak könyvkiadása sem volt olyan mindenevő, mint amilyennek tűnik. Schein szerint mindig Nyugat-Európa, azon belül is az angol, francia és német nyelvű irodalmak felé figyeltünk, tehát még a "nagy kultúrnyelvek", a spanyolok és az olaszok is pórul jártak. Az Európán kívüli irodalmak meg legtöbbször fehér foltok. "Ma már lehet ezt az időszakot elveszett paradicsomnak látni, de a magyar fordításirodalom és elsősorban a versfordítás világfogalma mindvégig borzasztóan szűkös maradt" - mondja Schein. Imreh András költő, műfordító pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy korábban is nagyon ritkán készültek újrafordítások, hiába volt sikerületlen egy-egy magyarítás, illetve hogy ami rendben, szépen megjelent, általában az is nagy késéssel érkezett.

A pénz az úr

Nagyon röviden összefoglalva így néznek ki azok a fényes évtizedek, amelyekre e cikk könnyes szemmel, hálás szívvel gondol. Ugyanis a rendszerváltás után, miközben a megjelenő könyvek száma mintegy megtízszereződött, a versek, a kötetbe gyűjtött fordítások eltűntek a szemünk elől. Direkt nem a kiadások megszűnését panaszoljuk - ilyen statisztikák nincsenek, de becsléseink szerint évi 4-5 könyv azért megjelenik ismert kiadóknál, és az amatőr buzgalom is kitermel legalább ugyanennyi címet. Vannak továbbá emlékezetes kivételek, ezeket az ínyencek évek, évtizedek elmúltával is emlegetik: Ó, a jó Ingeborg Bachmann! Ajvé, az a Heaney-kötet a Kalligramnál! És Szijj Ferenc Donhauser-fordítása 93-ban! De hamar zavarba jönnénk, ha hosszabban próbálnánk folytatni a sort, mert a mennyiség mellett a fordítások minősége ugyancsak gyakori probléma, és ennél is fontosabb a művek kiválasztásának esetlegessége, illetve a hatékony terjesztés hiánya. Ezért annyi nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a mindenkori kortárs költészet legjava az utóbbi húsz évben nem jelent meg, vagy ha igen, sokszor rossz színvonalon és elérhetetlenül.

Hamarosan rátérünk ennek irodalmi következményeire, de előbb a praktikus okokkal vetünk számot. Könnyű lenne annyival elintézni a magyarázkodást, hogy "ma már senki nem olvas verseket". Mert ha el is hisszük ezt az olvasásszociológiai változást, megfontolandó, hogy mindeközben soha nem jelent meg annyi magyar költő könyve, mint az elmúlt tíz évben. Barna Imre, az Európa Könyvkiadó igazgatója azonban rámutat a különbségre: a versfordítás nagyon drága, jóval többe kerül, mint a próza. Míg utóbbinál az ívhonorárium 25-40 ezer között mozog (egy rövidebb regény úgy 10-20 ív), addig a verseknél soronként fizetnek két-háromszáz forintot. "Ez pont az az összeg, ami se a fordítónak, se a kiadónak nem éri meg" - teszi hozzá. Hevenyészett számításaink szerint egy prózaoldal mintegy a harmadába kerül egy húszsoros vers árának. De mi a helyzet a fordítástámogatással? Hiszen évente százas nagyságrendben jelennek meg olyan könyvek, ahol a fordítás költségeit nagyrészt vagy teljes egészében az EU, az állam, nagykövetségek vagy alapítványok állják, különböző pályázatok keretében. Barna szerint azonban ez nem elég: "akármennyi támogatást kap a kiadó egy könyvre, ha úgy gondolja, hogy senki nem fogja megvenni, akkor nem adja ki". 800-1000 eladott példány alatt nehezen tud nyereséges lenni egy könyv, mondja Barna, aki szerint verseskötet ezt a számot csak kivételes esetben közelítheti meg.

Elrejt a Bakony

Persze nem csak könyvekkel él az ember. Az antológiákba kerülő vagy folyóiratokban megjelenő, általában 3-4 darabra rúgó összeállítások lehetnek szórakoztatóak és optimális esetben felkelthetik az érdeklődést az adott költő iránt, informatívvá, élményszerűvé azonban nemigen válhatnak. Ebben a nekünk nyilatkozók egyetérteni látszanak, Imreh András se kivétel. Imreh egyetlen világirodalmi folyóiratunk, a Nagyvilág szerkesztője; becslése szerint átlagosan 20-25 költő szerepel náluk évente. Akad még néhány lap, amely rendszeresen közöl fordításokat, ami tiszteletreméltó, de az előbbi okok miatt nem sokat segít bajunkon. Próbálhatnánk még azzal vigasztalni magunkat, hogy ha a nagyközönség nem is, költőink azért csak tájékozódnak - de erre nem vennénk mérget. Megjelenésünkkel egy időben felkerül egy cikk a narancs.hu-ra, ahol jelentős költőink beszélnek arról, melyik kolléga hiányzik nekik a legjobban. Körkérdésünkkel zömében olyanokhoz fordultunk, akik rendszeresen fordítanak, mégis: a többség azzal hárított, hogy nem vagy szinte soha nem olvas idegen nyelven verset.

John Ashbery

John Ashbery

 

Marad viszont a tarsolyunkban két remek önfelmentő stratégia. Az egyik védekezés szerint a nálunk boldogabb nemzetek sem vitézkednek jobban. A híresen lelkiismeretes németek és a felfoghatatlan kiterjedésű angol piacok persze mindent vernek, ellenben az albánok vagy a skandinávok valószínűleg nem fordítanak sokkal több verset nálunk. Másrészt megváltoztak a költészet formái és működési módjai. Barna Imre veti fel, hogy ma már talán nem a nyomtatott könyv a költészet tömegbefogadásának elsődleges terepe, hanem például a YouTube: a zene és a slam poetry. Miért ne lehetne az állandó Nobel-esélyes Bob Dylan a legnagyobb hatású mai költő? Az is valószínű, hogy nincsenek már az egész világon ható, akár mozgalomszerű költészeti tendenciák, mint a szimbolizmus vagy a beatköltészet volt egykor, amelyek néhány kötet lefordítása után forradalmasíthatták a hazai költészetet. Kulcsár Szabó Ernő, az ELTE BTK intézetvezető professzora szerint ma már senki nem állíthatja nyugodt lelkiismerettel, hogy átlátja a nemzetközi mezőnyt, Schein pedig egyenesen úgy véli, nincs már "világirodalom", csak hatalmas egyéni teljesítmények. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a fordításokkal ne nyerhetnénk többet néhány szép versnél. Schein hosszan sorolja a neveket, a nagy hiányzókat (cikkünk illusztrációit a nyilatkozatok alatt legtöbbet emlegetett szerzők portréiból válogattuk - a szerk.), illetve azokat, akiket rosszul vagy hiányosan fordítottak, és bizony úgy maradtak. Kulcsár Szabó szerint az irányzatosság visszaszorulása ellenére egyes nyelveken belül azért számos olyan folyamat zajlik, amely komoly inspiráció lehetne nálunk is - az általa legjobban ismert német színtérről az anyagszerűséghez, a betűhöz való visszatérést, a multimediális versinstallációkat, illetve a hagyomány másképpen való felemelésének példáit említi. Az is valószínű, hogy belátható időn belül nem lesz olyan szerző, akinek hatása számos nyelven egyaránt felforgat mindent. Nem jön még egy Baudelaire, egy új Eliot vagy a korszakalkotó költők között utolsóként emlegetett, 1970-ben elhunyt Celanhoz hasonló figura. Nem azért, mert ma nincsenek zsenik, hanem mert megváltozott, atomizálódott az irodalom szerkezete. De még Kulcsár Szabó is megkockáztatja, hogy például a most 85 éves amerikai John Ashbery lehet olyan jelenség, aki visszatekintve ilyen kiemelkedő pontnak látszik majd. Természetesen nem Magyarországon, hiszen itt senki nem ismeri.

Hiszen lehetnénk jó barátok

Jellemző ugyanakkor, hogy a Kulcsár Szabó által legnagyobb tartozásként említett német nyelvű szerzők - Raoul Schrott, Heiner Müller és Durs Grünbein - közül utóbbi kettő épp az elmúlt években jelent meg magyarul kötetben. Schein maga is fordított a Grünbein-kötetbe, és megjegyzi: hiába a hírnév és az ismert fordítói gárda (Borbély Szilárd, Parti Nagy Lajos, Szijj Ferenc és Csordás Gábor), a 2006-os megjelenés gyakorlatilag azóta visszhangtalan. De inkább szükségszerű, mint meglepő, hogy az oly ritkán felbukkanó kincsek észrevétlenek maradnak. Hiszen rendszeres jelenlét hiányában a világlíra nemcsak az úgynevezett művelt nagyközönség, hanem a szakmai érdeklődés horizontjáról is kiszorult. A magyar költők és kritikusaik többsége nem olvassa a külföldi kortársakat, ezért nem is hivatkozik rájuk, fordításkritika gyakorlatilag nem létezik, a közoktatás szerint a világ költészete - a lehető legjobb esetben is - ötven évvel ezelőttig létezett. "Valószínűleg véget értek a magyar irodalom azon korszakai, amikor extenzív módon igyekezte magát hozzámérni a külföldi lírához, és ezáltal próbálta magát fejleszteni. Ez jó program volt, és ezért hosszan működött, de nem szükségszerű, hogy örökké így maradjon" - konstatálja Schein. Kollégája, Borbély Szilárd ennél élesebben fogalmaz. "Nem kellene elfeledkezni arról, hogy a modern magyar kulturális felzárkózás és konvergencia Kazinczyék fordítási programjával kezdődött. A költői nyelv áthasonításának hiánya éppúgy a művelt világtól való leszakadás felé vezet, mint a jelenlegi gazdasági folyamatok. Hogy a kettő szorosan összekapcsolódik, erről a műveletlen választókat épp oly nehéz meggyőzni, mint műveletlen politikusainkat."

Raoul Schrott

Raoul Schrott

 

De mit tehetünk, ha nem akarunk lemondani zseniális versek tömegéről, a magyar költészet tájékozottságáról, a művészi versfordításról mint hungarikumról? Nem állíthatjuk falhoz a találomra kiszemelt, számunkra szimpatikus könyvkiadókat, hogy márpedig most addig nem mész haza, amíg nem csináltál egy átgondolt sorozatot, válogatott fordítókkal, kontrollszerkesztéssel és igényes utószóval. (Utóbbiak kínzó hiányáról eddig empátiából nem beszéltünk.) A célzott állami támogatás - súlyos tízmilliók kizárólag elit világköltészeti sorozatokra - nemcsak irreális, de az igazságérzetünket is bántaná. Nincs jobb ötletünk se nekünk, se a témában nyilatkozó szakembereknek, mint a figyelemfelhívás. Minél többször elmondani, hogy a nagy számok törvénye szerint is sokkal több a zseniális költő a magyar nyelv határain kívül, mint belül. Hogy ilyen könyveket kiadni a legnemesebb szolgálat és a legjobb brandépítés. Hiszen azt Barna Imre és Schein is kiemeli, hogy a magyar verseskötetek sem az anyagi siker reményében látnak napvilágot, ráadásul korábban példátlan mennyiségben. Hanem kiadói elkötelezettségből és presztízsnövelésből - amely utóbbi viszont Barna szerint is tekinthető úgy-ahogy megtérülő befektetésnek, tehát piaci szempontból értelmezhető stratégiának.

Neked ajánljuk