Főszereplőnknek az a „foglalkozása, hogy filmekhez keres helyszíneket. Ezúttal, történetünk idejében, egy Byronról szóló orbitális vámpírgiccs utolsó jelenetéhez. Azt a tengerpartot keresi, ami alkalmasnak látszik arra, hogy a Lord végre elhamvadhasson a felkelő nap fényében. De mindenféle mást talál. Sűrű helyzeteket. Halálosan fontos jelentéktelenségeket” – vázolta a Literának adott interjújában a szerző az akkor még csak tervezett regény alaphelyzetét. Az elbeszélő Helyszínvadász (HV) körbeutazza (-fotózza, -tűnődi) Scheveningent, Anconát, Biarritzot és még néhány európai várost; helyszínei tengerpartok, szállodasorok félreeső sikátorai, villamosmegállók, átmeneti helyek. Ezek a peremvidékek a bumfordi, szabadságolt városlakók és a turizmus talpraesett feketemunkásai alkotta piacok és színházak – a szöveg így, mandinerből válik a napnyugatiak és a kulturális, etnikai vagy vallási (afrikai, közel-keleti, délkelet-ázsiai, arab) idegenek találkozásainak, e találkozások koreográfiáinak a gyűjteményévé.
Európai és nem európai, városlakó és nomád, gazdag és szegény találkozásait a kvázikapitalista adásvétel (seft, deal, barter) logikája szervezi – állítja (szerintem rendkívül éleslátóan) a Mormota. Az adásvételeknek a peremvidékeken, olykor a nagy nyilvánosság előtt, máskor a sikátor homályában zajló, groteszk színháza az egyik fél számára nap mint nap a túlélésről szól (amit kétségbeesett, harsány derűvel igyekszik leplezni), a másik fél számára pedig a biztos vereségről, a garantált lehúzásról (amit idült vigyorral vállal). A piaci viszonyok gyanakvást és bizalmatlanságot, adományozhatnékot és hamis hálát hívnak elő a résztvevőkből. Tettetés, gyanú, kétely, valamint bravúros színjáték: HV-t ezeknek a logikája, azaz az idegenséget kommercializáló adásvétel melléktermékei foglalkoztatják; a túlélés technikái. De azt is végiggondolja, hogy letéphető-e az idegenről a piaci, önmagát látványosságként kiárusító maskara; hogy milyen akkor, amikor nem kínálja fel idegenségének az egzotikumát a groteszk piac színházában egy leheletnyi illegalitásra (seft, deal, barter) áhítozó turistának; amikor pusztán otthontalan, mert éppen nem munkahelyként, hanem az otthonaként kellene birtokba vennie a kiürült tengerpartot. Ezek – meglesett bevackolódások, éjszakai, titkos hullaszállítás, a bevándorlók rituális reggelije – a Mormota legmegrázóbb jelenetei.
HV nem útközben írja meg élményeit (nem naplójegyzeteket olvasunk), hanem az utazás végpontjáról tekint vissza az előző hetekre, valamint a hangsúlyosan utolsó utazás előhívta korábbi utazásokra. A fiához szóló feljegyzéssor inkább hat drámai monológnak, mint regénynek – ezt azzal együtt is érzékeljük, hogy sejtelmünk sincs, miről vall, miért beszél (ír) szaggatottan (a szövegben nincsenek mondatok vagy fejezetek: kisbetűvel kezdődő, írásjellel lezáratlan, üres sorral elválasztott, olykor két-három szavas, olykor két-három oldalra nyúló bekezdések sorozatából áll), vagy hogy a saját idegentapasztalatainak a megértésével mit akar tisztázni: „tulajdonképpen nem értem a saját nyugalmamat, ennek a szövegnek a köröző lassúságát, mert bár nyilvánvaló, hogy zaj nélkül lehetetlen lesz ezt a helyet megközelíteni, és az is, hogy éjszaka jönnek, nem nappali fényben, mégis igyekeznem kéne, ha a végére akarok járni”. A hely, ahonnan HV ír, valamiféle rejtekhely, de hogy miért bújt el oda, s hogy minek akar a végére járni, csak a regény végén nyer magyarázatot – mikor az elbeszélt eseménysor elér az elbeszélőig, a narráció pedig teljesen jelen idejűvé (drámai akcióvá) lesz.
A Mészölyre, Camus-re és Antonionira való explicit (jelenetként, helyszínként, idézetként vagy a karakterábrázolás szintjén visszaköszön a Közöny, a Koldustánc, A bukás, a Saulus, a Foglalkozása: riporter) és implicit utalások (stiláris hommage-ok, például a tudatos játék a fényviszonyokkal; az elbeszélés ritmusa, a lassítások, a pásztázások és a felgyorsítások; a Filmet idéző montázstechnika stb.), társítva az elbeszélő aktuális feladatával (megtalálni egy tengerpartot) és az elbeszélői pozícióra tett utalásokkal – mindezek együtt teremtenek a végkimenetel tekintetében erős feszültséget. Mintha az elbeszélő újrajátszaná az említett művek cselekményét, s nem is a Byron-film, hanem Meursault algériai tengerpartját keresné.
Németh újszerű, legfeljebb Garaczi és Esterházy néhány szövegében megelőlegezett, a Mormotában viszont minden korábbinál szívósabban és komolyabban végigvitt dramaturgiai eljárása az intertextuális suspense. A Mormota mindent megtesz annak érdekében, hogy gyanúnkat anélkül táplálja, hogy felfedné a titkát. A gyanú az elbeszélteket rejtjelezett nyomokként olvastatja. Németh anélkül hordozza végig a titkot a történeten, hogy bármikor is lebuktatná, miközben retrospektíve minden mindennel logikusan összefügg. De ha csak annyit érne el, hogy az olvasó is osztozni kezdjen az elbeszélő önmaga iránti gyanakvásában, hogy aztán felfedje, miféle bűn követtetett el a tengerpart fülledtségében, akkor nem biztos, hogy a Mormota több lenne, mint élvezetes, intellektuális krimi. Németh Gábor ennél jóval többet tesz. Érzésem szerint, akárcsak Camus vagy Mészöly, metafizikai szintre emeli a rejtélyt, s vele a szöveget behálózó – mindannyiunk számára ismerős, mert Európát szinte a Közöny első megjelenése idejéhez (1942) hasonló intenzitással átjáró – szorongást.
A Mormota, akárcsak a Közöny, a Koldustánc és a Saulus, a „Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre?” kérdését, a kortárs gondolkodás (talán) legfőbb kihívását járja körül. Miért kelt agressziót és paranoiát a kiszolgáltatottság? Vagy: miért akarjuk kiszolgáltatottsággá hazudni azt is, ami nem az? Miért kelt haragot bennünk, ha kiderül arról, akit nagylelkűségi rohamunkban úgymond istápolni akartunk, hogy nem is kiszolgáltatott, hanem nagyon is dörzsölt, s nem hálát mutat, hanem elveszi, józanul, minden fakszni nélkül, ami a túléléséhez kell? „Azért zavar, hogy birtokolja a nyelvet, mert ezzel azt a képtelenséget állítja, hogy ura lehet a sorsának is?” Németh Gábor kortárs tébolyunk brutális allegóriáját alkotja meg, amint végigköveti, ahogy HV kíváncsi megfigyelőből agresszív eszelőssé válik.
A szövegben az idegen megalázására vagy elpusztítására irányuló vágy (a bűn) a politikai korrektség jegyében történő adományozás önelégült logikájának elbukásaként jelenik meg. HV – kora felvilágosult, jó szándékú gyermeke – számára nem adott az idegennel szemben másfajta szerep, mint a megsegítés és a felemelés. Ez azonnal, elkerülhetetlenül megteremti kettejük között az erős és a gyönge, az adó és a kapó instabil, aszimmetrikus viszonyát. Ezen a viszonyon nyomban megbicsaklik az egyenrangúság. Ebben a viszonyban minden adomány megalázó, mert hálát vár, s csak fölerősíti a kiinduló egyenlőtlenséget. Valószínűsíthető, hogy HV nem követte el a tettet, amiért vezekel. Egy kényszerképzetről vall. Ami csak nyomatékosítja, hogy a szöveg nem nyomozati anyag – hanem a széplélek paranoiába forduló jóindulatának kórrajza.
A Másikra eleve gyanakvó rasszista bizonyos szempontból világosabban, józanabbul szemléli az idegenséget, mint a széplélek. A rasszista már eleve tébolyult, nem lepődik meg semmin. A széplélek tébolyodását pedig csak fokozza, ha a rasszista az orra alá dörgöli, hogy nemmegmondtam?! Németh Gábor nem mondja meg, hogyan kerülhetjük el a kétféle tébolyt. Pusztán durva józansággal szembesít: veled is megtörténhet.
Kalligram, 2016, 208 oldal, 3490 Ft
