KÖNYVMELLÉKLET

Kis éji agyzsibbasztás

Bognár Péter: A rodológia rövid története

  • Herczeg Ákos
  • 2015. július 4.

Könyv

Előrebocsátható, hogy ehhez fogható, zavarbaejtően merész kezdeményezés nem volt az utóbbi időben a kortárs magyar lírában.

Ez persze nem menti meg Bognár Péter új verseskönyvét az öncélúvá váló nyelvi vigéckedés veszélyétől, mégis mindez szólhat dicséretként is: a szerző nemhogy trendekre, de sokszor minimális olvasói elvárásokra (alapszintű nyelvi dekódolhatóságra) sem figyelő második kötetében is megmutatja, merre hány méter, kőkeményen beleáll a maga elé állított feladatba, és ebből egy centit nem enged. (Az előző, Bulvár című verseskönyv valójában a szerző „második első kötete”, erről lásd visszhangunkat: Magyar Narancs, 2012. december 6. – a szerk.) Bognárnak a nyelv elsősorban játéktér, mi meg jobban tesszük, ha elfoglaljuk a helyünket a másik térfélen, mert itt bizony egy fiktív tudomány – részletgazdag teoretikus hátterére is kiterjedő, szakirodalmi hivatkozásokkal is alátámasztott – költői megalkotásával van dolgunk. S miután kipironkodtuk magunkat, hogy hármas fizikával a biztonság kedvéért azért rágugliztunk a rodológiára, kezdődhet az értetlenséggel vegyes csodálkozás, ami hol a kimeríthetetlen ötletgyár iránti őszinte elismerésbe, hol a líra elbagatellizálása feletti morgolódásba csap át. Kö­zép­út nincs.

Maga az alapötlet amúgy telitalálat, bár elsőre elég nehezen hámozható csak ki a címek helyén kódokkal vagy értelmetlen (ál)tudományos jelsorral takart szövegekből. Tegyük fel, hogy visszanyerhetők a múlt elveszett darabjai; emlékfoszlányok, melyek jellemző módon már a maguk ide­jében is észrevétlenek maradtak, mégis ezek, az ún. rodarok által rögzíthető pillanatok valamiképp leképezik az emberiség történelemkönyvekből hiányzó történetét. Az olvasó kíváncsi, mi hallatszik ki ebből az elképzelhetetlen hangzavarból, de az Árpád-ház idejétől a török és kuruc időkön át egészen napjainkig terjedő, a különböző korszakok figuráit, tipikus helyzeteit (sőt helyenként költői hagyományát is) megidéző nyelvi archívum interferenciája végül – ahogy az egyik szakszövegnek álcázott vers fogalmaz – „teljes tartalomvesztéshez vezet”. A maga módján ugyan következetes, hogy a támogatás híján megszűnő rodológiához hasonlóan a kötet is önmaga működésének feltételeit számolja föl a rodok (azaz „lebomlófélben lévő rögzült emlékanyagok”) dokumentálásával, mégis az az érzésem, hogy szűkebbre szabott poétikai játéktérrel (avagy szigorúbb szelektálással) maradandóbb élmény lehetett volna a végeredmény. Így azonban csak idő kérdése, hogy beteljen az olvasó pohara, például a (neo)latin, szláv vagy épp (rontott) német nyelvű zörejekkel helyenként már-már olvashatatlanná tett szövegek láttán, ahogy az sem biztos, hogy másnap is dereng még a sokadik, óhatatlanul meg-megfogyatkozó invenciójú népdalparafrázis.

A régi jó ütemhangsúlyos verselés (annak többféle formája) szépen elegyedik a tudományos zsargon parodisztikus hatáseffektusával, miközben az éterben kavargó különböző mikrovilágok és poétikai tradíciók keveredéséből Bognár gyakran elég jól jön ki: a tökéletesen utánképzett balladai atmoszférával a háttérben valóban több mint megmosolyogtató például Kovács elvtársék balatoni költözése – kár, hogy ehhez hasonló remeklések aligha tarthatók végig százhatvan oldalon. Pedig a szerző tehetségéből akár futhatná is: egy hétköznapi állatkerti séta (és mindenekelőtt a szülő-gyerek viszony) töredékeiből remekül megoldott, pergő ritmusú vers épül ki, olyan, amelynél a prozódia valóban nem járulékos, hanem konstitutív elem („Együtt a család, / Kinek szól anyád, / Kisfiam, / Itt mi van, / Kifli van / Apánál”). Másutt különböző, traumatikus monológok interferenciájából születik sokáig visszhangzó, érvényes lírai tapasztalat (RGY-0029/20220619) – csakhogy a kötet végére érve már inkább az ehhez hasonlók hiánya lesz a mérv­adó. A rodológiában benne volt, hogy nagyobb tétekkel játsszon, az összbenyomás mégis kissé súlytalan lett. Az emlékezés egyfajta posztmodern panoptikuma ez – az ember megnézi egyszer, örömét leli benne, és túl gyorsan felejti el.

Magvető, 2015, 176 oldal, 2690 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.