Ez persze nem menti meg Bognár Péter új verseskönyvét az öncélúvá váló nyelvi vigéckedés veszélyétől, mégis mindez szólhat dicséretként is: a szerző nemhogy trendekre, de sokszor minimális olvasói elvárásokra (alapszintű nyelvi dekódolhatóságra) sem figyelő második kötetében is megmutatja, merre hány méter, kőkeményen beleáll a maga elé állított feladatba, és ebből egy centit nem enged. (Az előző, Bulvár című verseskönyv valójában a szerző „második első kötete”, erről lásd visszhangunkat: Magyar Narancs, 2012. december 6. – a szerk.) Bognárnak a nyelv elsősorban játéktér, mi meg jobban tesszük, ha elfoglaljuk a helyünket a másik térfélen, mert itt bizony egy fiktív tudomány – részletgazdag teoretikus hátterére is kiterjedő, szakirodalmi hivatkozásokkal is alátámasztott – költői megalkotásával van dolgunk. S miután kipironkodtuk magunkat, hogy hármas fizikával a biztonság kedvéért azért rágugliztunk a rodológiára, kezdődhet az értetlenséggel vegyes csodálkozás, ami hol a kimeríthetetlen ötletgyár iránti őszinte elismerésbe, hol a líra elbagatellizálása feletti morgolódásba csap át. Középút nincs.
Maga az alapötlet amúgy telitalálat, bár elsőre elég nehezen hámozható csak ki a címek helyén kódokkal vagy értelmetlen (ál)tudományos jelsorral takart szövegekből. Tegyük fel, hogy visszanyerhetők a múlt elveszett darabjai; emlékfoszlányok, melyek jellemző módon már a maguk idejében is észrevétlenek maradtak, mégis ezek, az ún. rodarok által rögzíthető pillanatok valamiképp leképezik az emberiség történelemkönyvekből hiányzó történetét. Az olvasó kíváncsi, mi hallatszik ki ebből az elképzelhetetlen hangzavarból, de az Árpád-ház idejétől a török és kuruc időkön át egészen napjainkig terjedő, a különböző korszakok figuráit, tipikus helyzeteit (sőt helyenként költői hagyományát is) megidéző nyelvi archívum interferenciája végül – ahogy az egyik szakszövegnek álcázott vers fogalmaz – „teljes tartalomvesztéshez vezet”. A maga módján ugyan következetes, hogy a támogatás híján megszűnő rodológiához hasonlóan a kötet is önmaga működésének feltételeit számolja föl a rodok (azaz „lebomlófélben lévő rögzült emlékanyagok”) dokumentálásával, mégis az az érzésem, hogy szűkebbre szabott poétikai játéktérrel (avagy szigorúbb szelektálással) maradandóbb élmény lehetett volna a végeredmény. Így azonban csak idő kérdése, hogy beteljen az olvasó pohara, például a (neo)latin, szláv vagy épp (rontott) német nyelvű zörejekkel helyenként már-már olvashatatlanná tett szövegek láttán, ahogy az sem biztos, hogy másnap is dereng még a sokadik, óhatatlanul meg-megfogyatkozó invenciójú népdalparafrázis.
A régi jó ütemhangsúlyos verselés (annak többféle formája) szépen elegyedik a tudományos zsargon parodisztikus hatáseffektusával, miközben az éterben kavargó különböző mikrovilágok és poétikai tradíciók keveredéséből Bognár gyakran elég jól jön ki: a tökéletesen utánképzett balladai atmoszférával a háttérben valóban több mint megmosolyogtató például Kovács elvtársék balatoni költözése – kár, hogy ehhez hasonló remeklések aligha tarthatók végig százhatvan oldalon. Pedig a szerző tehetségéből akár futhatná is: egy hétköznapi állatkerti séta (és mindenekelőtt a szülő-gyerek viszony) töredékeiből remekül megoldott, pergő ritmusú vers épül ki, olyan, amelynél a prozódia valóban nem járulékos, hanem konstitutív elem („Együtt a család, / Kinek szól anyád, / Kisfiam, / Itt mi van, / Kifli van / Apánál”). Másutt különböző, traumatikus monológok interferenciájából születik sokáig visszhangzó, érvényes lírai tapasztalat (RGY-0029/20220619) – csakhogy a kötet végére érve már inkább az ehhez hasonlók hiánya lesz a mérvadó. A rodológiában benne volt, hogy nagyobb tétekkel játsszon, az összbenyomás mégis kissé súlytalan lett. Az emlékezés egyfajta posztmodern panoptikuma ez – az ember megnézi egyszer, örömét leli benne, és túl gyorsan felejti el.
Magvető, 2015, 176 oldal, 2690 Ft
