KÖNYVMELLÉKLET

Beszélgetések egy kézművessel

Eötvös Péter–Pedro Amaral: parlando-rubato

Könyv

Józsefi áldottság – amikor tavaly januárban, hetvenedik születésnapján a hazai és a nemzetközi zenei élet kiválóságai felköszöntötték Eötvös Pétert, ünnepi szavaik kimondatlanul is a személyiség és a pályafutás e kivételes jellegzetességét próbálták érzékeltetni.

Harmonikus lelki és művészalkat, szerencsés véletlenek és még szerencsésebbnek bizonyuló döntések sora, mindig jó ütemérzékkel elegy kísérletező kedv, zajos sikerek: Eötvös Péter mintha hét évtizeden át egyfolytában élvezte volna a burokban születettek ritka sorsát.

Könnyen ilyen érzése támadhat most annak az olvasónak is, aki kezébe veszi azt a formabontó interjúkötetet, amelyben Eötvös ifjabb pályatársa és tanítványa, a portugál Pedro Amaral kérdéseire válaszolva visszatekint – szélesen értelmezett, s persze azóta is bővülőben lévő – operai életművére. Csakhogy a 2010-es, kétnapnyi beszélgetést, majd pár évnyi folytatólagos csiszolgatást követően összeállt kötet az áldottság másik, s bizony a szerencsék sorozatánál is nagyobb adományát is elénk tárja: a válságokat és fájdalmas veszteségeket, személyes gyászokat is épen feldolgozni és meghaladni képes készséget. Az így megőrzött alkati harmónia teszi, hogy Eötvös hitelesen, egyszerre önérzetesen és önironikusan tud visszatekinteni korábbi műveire, köztük olyanokra is (mint pl. a Radames – 1975, átdolgozott változat – 1981), melyek ma már magától a szerzőtől s még inkább korunk divatjától-divatjaitól is távolabb állnak.

„A Radames egyébként arról is tanúskodik, hogy milyen arrogánsan lenézően viseltettem fiatalkoromban az operaház intézménye és társadalmi szerepe iránt: valahol a szarkazmus és a prófécia között beszélek…” – olvassuk, s ez a bölcsen porciózott, szakemberi fegyelmét és önreflexivitását mindenkor megőrző hang, párosulva Amaral felkészült és empatikus kérdéseivel-kommentárjaival, a legjobb vezetőnknek bizonyul Eötvös operai világában. S bár a magyar világnagyság a mesterség mögé rejtőzés, az álarcosság és a kézművesi ethosz szellemében alkot és nyilatkozik, válaszaiból nem csupán operaszerzői döntéseinek és választásainak sora, az egyes hangszerek vagy hangfajok iránt tanúsított előszeretete vagy épp a japán kultúra életműformáló szerepe válhat nyilvánvalóvá, illetve érthetővé számunkra, de azok a finomhuzalozású, olykor többszörösen áttételes kapcsolatok is, amelyek az egyes művek és Eötvös életének eseményei, emlékei között léteznek. Ahogy például az Angels in America (2002–2004) keletkezéstörténetének és elem­zésének közepette nemcsak Bernstein és Sondheim musicalszerzői tehetségének méltatására jut szó, de elénk idéződik Eötvös első zeneakadémiai zeneszerzéstanárának, Viski Jánosnak az alakja is. S ahogyan ugyanitt még Eötvös nagyanyjának emléke is körvonalazódik, a hegedűsökért avatottan rajongó nagymama reggeli rádiózásainak fölidézésével – értelmezve-illusztrálva a nőalakok iránti affinitás fokozottabb mértékét és jelenlétét Eötvös Péter operai életművében.

Rózsavölgyi és Társa, 2015, 320 oldal, 4990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.