Harmonikus lelki és művészalkat, szerencsés véletlenek és még szerencsésebbnek bizonyuló döntések sora, mindig jó ütemérzékkel elegy kísérletező kedv, zajos sikerek: Eötvös Péter mintha hét évtizeden át egyfolytában élvezte volna a burokban születettek ritka sorsát.
Könnyen ilyen érzése támadhat most annak az olvasónak is, aki kezébe veszi azt a formabontó interjúkötetet, amelyben Eötvös ifjabb pályatársa és tanítványa, a portugál Pedro Amaral kérdéseire válaszolva visszatekint – szélesen értelmezett, s persze azóta is bővülőben lévő – operai életművére. Csakhogy a 2010-es, kétnapnyi beszélgetést, majd pár évnyi folytatólagos csiszolgatást követően összeállt kötet az áldottság másik, s bizony a szerencsék sorozatánál is nagyobb adományát is elénk tárja: a válságokat és fájdalmas veszteségeket, személyes gyászokat is épen feldolgozni és meghaladni képes készséget. Az így megőrzött alkati harmónia teszi, hogy Eötvös hitelesen, egyszerre önérzetesen és önironikusan tud visszatekinteni korábbi műveire, köztük olyanokra is (mint pl. a Radames – 1975, átdolgozott változat – 1981), melyek ma már magától a szerzőtől s még inkább korunk divatjától-divatjaitól is távolabb állnak.
„A Radames egyébként arról is tanúskodik, hogy milyen arrogánsan lenézően viseltettem fiatalkoromban az operaház intézménye és társadalmi szerepe iránt: valahol a szarkazmus és a prófécia között beszélek…” – olvassuk, s ez a bölcsen porciózott, szakemberi fegyelmét és önreflexivitását mindenkor megőrző hang, párosulva Amaral felkészült és empatikus kérdéseivel-kommentárjaival, a legjobb vezetőnknek bizonyul Eötvös operai világában. S bár a magyar világnagyság a mesterség mögé rejtőzés, az álarcosság és a kézművesi ethosz szellemében alkot és nyilatkozik, válaszaiból nem csupán operaszerzői döntéseinek és választásainak sora, az egyes hangszerek vagy hangfajok iránt tanúsított előszeretete vagy épp a japán kultúra életműformáló szerepe válhat nyilvánvalóvá, illetve érthetővé számunkra, de azok a finomhuzalozású, olykor többszörösen áttételes kapcsolatok is, amelyek az egyes művek és Eötvös életének eseményei, emlékei között léteznek. Ahogy például az Angels in America (2002–2004) keletkezéstörténetének és elemzésének közepette nemcsak Bernstein és Sondheim musicalszerzői tehetségének méltatására jut szó, de elénk idéződik Eötvös első zeneakadémiai zeneszerzéstanárának, Viski Jánosnak az alakja is. S ahogyan ugyanitt még Eötvös nagyanyjának emléke is körvonalazódik, a hegedűsökért avatottan rajongó nagymama reggeli rádiózásainak fölidézésével – értelmezve-illusztrálva a nőalakok iránti affinitás fokozottabb mértékét és jelenlétét Eötvös Péter operai életművében.
Rózsavölgyi és Társa, 2015, 320 oldal, 4990 Ft
