A Sorcières-díjat nyert ifjúsági holokausztregény nemcsak attól különleges, hogy hosszabb ideig egy szenvedélyesen antiszemita, lelkes náci csecsemő a narrátora, hanem attól is, hogy egy történelmileg máig vitatott és homályos, a gyerekirodalom korpuszából pedig teljességgel hiányzó témát dolgoz fel: azokat a disztópiákban is nehezen elmesélhető életeket, amelyek a második világháború idején életre hívott náci nevelő és átnevelő intézményekben zajlottak. Középiskolában nem sokat hallottunk róla, de a regényen keresztül a leghorrorisztikusabb részletekig megismerhetjük ezeket a fajnemesítő otthonokat, ahol az ún. Lebensborn program szellemében a fizikailag és szellemileg is tiszta árja ifjúság gyártása folyt. Itt, az SS által támogatott intézményekben születtek és nevelődtek az északi germán fajba sorolt gyerekek, egészen addig, míg ki nem utalták őket a Harmadik Birodalom valamelyik árja családjába, vagy hadba nem küldték őket. Max, aki először embrióként szólítja meg az olvasót, és aztán kilencéves koráig mesél, büszke arra, hogy egy napon született Hitlerrel, és hogy dolichokefál koponyaformájának köszönhetően a Lebensborn etalonja. Ridegen elemzi, miért szükséges legyilkolni az anatómiailag fejletlen egyedeket, és ereje teljében érzi magát, mikor a besúgásának köszönhetően több családot küldenek koncentrációs táborokba – majd látjuk kibontakozni azt is, hogyan hasonlik meg, amikor belehabarodik egy szintén árja külsejű, de zsidó fiúba.
A Max szókimondóbb, mint A csíkos pizsamás fiú, közel sem olyan érzelgős, mint A könyvtolvaj, és olyan provokatív kérdéseket feszeget, mint a Számláld meg a csillagokat: például, hogy mennyire látjuk tisztán az aktuális politikai helyzetet, és fel merjük-e emelni a szavunkat, ha a hatalom kirekesztő, gyűlöletkeltő és veszélyes ideológiával mérgezi a társadalmat.
Fordította: Tótfalusi Ágnes. Kolibri, 2015, 480 oldal, 3490 Ft
