Konferencia és kiállítás az ÁVO-ról
Amennyiben a néphagyomány által a kollektív emlékezetben elraktározott figurák rendszerbe állíthatók, úgy egy majdani reprezentatív kiállításon közvetlenül a lápi lúdvérc és a cinkotai farkasember közé kerül majd a közkedvelt és népszerű ávós figurája - még akkor is, ha ez a mitológiai karakter egykor valóban népes csoportokban tenyészett hazánk véráztatta földjén. A létezése keretét jelentő szervezet működésének finom részleteit ez idáig sűrű homály fedte. Az ÁVH (vagy mikor hogy hívták) belső ügyeiről első közelítésben - pontosan a szervezet konspiratív felépítése miatt - éppen azok tudtak volna érdemi ismeretekkel szolgálni, akik pozíciójuknál fogva (ávós vagy belügyi vezetőként) átlátták a hatóság működését; csakhogy ők az egy szem Farkas Vladimír kivételével tartózkodtak attól, hogy könnyes emlékeiket megosszák a nagyközönséggel. A nem létező memoárokon kívül szerencsére más források is rendelkezésre állnak: némely beavatottak már az ántivilágban is belenézhettek a szóban forgó dossziék némelyikébe, s készültek oral history interjúk is egykori ávós vezetőkkel, mondjuk nem éppen a nagyközönség számára. S vagy tíz éve (az orosz levéltári anyagokat tekintetbe véve csupán négy éve) kutathatók ugyan a magyar kommunista állambiztonsági szervezet történetének írásos dokumentumai is, ám annyi az új forrásanyag (lényeges és lényegtelen), hogy ember legyen a talpán, aki átrágja magát rajtuk.
Történelmi lecke
A háború után elsősorban a háborús és (már akkor sem túldefiniált) népellenes bűnösök üldözésére hozták létre az új politikai rendőrséget, amely kezdetben az Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya keretében működött. Péter Gábor - az Ideiglenes Nemzeti Kormányt megkerülve - közvetlenül a kommunista párt utasítására hozta létre a maga szervezetét, melynek irányítását a párt soha nem is engedte ki a kezéből. Persze nem ez volt az első politikai rendőrség az országban, elvégre (a gaz osztrák és a Szamuely-Korvin-féle vörös terrorista elődöket nem is említve) már a Horthy-időkben is igen hatékony politikai nyomozó osztályok, csoportok működtek a rendőrség, a csendőrség és a katonai elhárítás kebelén belül, s előttük sem voltak ismeretlenek az operatív eszközök, melyek közül csak az egyik, de tán a leglátványosabb volt a politikailag veszélyesnek ítélt csoportok befolyásolása, illetve felszámolása beépített emberek segítségével (vö. a KMP két háború közötti történetével meg az ún. spiclivád paranoid toposzának páratlan karrierjével előbb a moszkvai emigrációban, majd az itthon konstruált perek során).
A PRO-ból hamarosan Államvédelmi Osztállyá alakuló szervezet azonban kivételes volt ama tekintetben, hogy fokozatosan egy szervezetbe egyesítette a civil és a katonai elhárítás, a politikai rendőrség, a belső karhatalom, a határőrség és a pártszolgálat funkcióit, s mindehhez még futballcsapatot is szerzett magának (elárulhatjuk, hogy néhány éven keresztül az MTK Bp. Bástya néven szerepelt, s hogy a legendás aranycsapat számos játékosa sportállása szerint ávéhás tiszti rendfokozatot viselt).
Az újdonsült ávósok jórészt a háborús bűnösök üldözése, felkutatása és az ellenük folyó vizsgálatok során tanulnak bele a szakmába, bár velük általában sokkal jobban bánnak, mint későbbi, jóval számosabb, ellenben többnyire ártatlan áldozataikkal. Előbb még jórészt megátalkodott (tömeg)gyilkosok, vezetők, parancskiadók és végrehajtók ügyeivel kénytelenek foglalkozni, ám tevékenységüket már a korai időktől jellemzi a politikai vetélytársak szemmel tartása s a szándék, hogy adandó alkalommal kivonják őket a forgalomból (lásd például Demény Pál és több más eretnek kommunista letartóztatását 1945 elején). Mivel a párt és annak ökle, az ávó (és részben ugyanez vonatkozik a népbíróságokra) a kezdet kezdetétől fenntartotta magának a jogot, hogy (jogi helyett inkább politikai-történelmi érvelés alapján) meghatározza, kiket is tart háborús, pláne népellenes bűnösnek, a valódi felelősök, bűnösök ügyei a kezdettől összekeverednek a pusztán politikai okokból kikapcsolandók elleni hajszával, ami már e korban is komoly visszatetszést kelt, s jelentős mértékben diszkreditálja a háború utáni igazságtételi eljárásokat. Már az is baljóslatú, hogy a Péter Gábor vezette ÁVO pont az Andrássy út 60. alatti, volt nyilas központban (Hűség Háza) rendezkedik be, s hamarost kiderül, hogy az épület pincéit sem kívánják más célra hasznosítani, mint elődeik.
A szervezetre, bár formálisan alájuk tartozik, hiába is próbálna befolyást gyakorolni az államrendőrség, illetve a Belügyminisztérium (erre annál kevesebb az okuk, mivel a belügy irányítói a kezdet kezdetétől szintén kommunisták), ráadásul az ÁVO, miután a Rajk-pert követően lenyeli a konkurens katonapolitikai osztályt is (ennek vezetőjét a pert követően amúgy felakasztják), önálló államvédelmi szuperhatósággá alakul át (ekkor már ÁVH néven), mely csak a Rákosi-Gerő-Farkas triónak meg a szovjet testvérszervezet illetékes vezetőinek tartozik engedelmességgel.
Pincehideg
Hogy az egykori ávós világot megidézzék, a Történeti Hivatal munkatársai kiállítást is rendeztek, stílszerűen a hivatal Eötvös utca 7. szám alatti épületének pincéjében. Viszonylag kis tér állt a kiállítás készítőinek rendelkezésére - egy bonyolultabb pincerendszer hatásosabb helyszín lehetett volna, de ne legyünk telhetetlenek. A hagyományos, tablószerű tárlatszerkesztés mellett újdonságképpen berendeztek egy korhű zárkát is, ahová a smasszer nézőpontjából tekinthetünk be: a földön kurta vasra vert bábu, az ajtó előtt a nagy mélységben nélkülözhetetlen levegőztető berendezés, az előtérben bizarr, technoindusztriál hangulatú videofilm a mára már teljesen szétrohadt egykori, Belgrád rakpart 5. szám alatti ávós pincebörtönről, ahonnan - a kiállítás kapcsán ismét szárnyra kelt hiedelmek szerint - közvetlenül a Dunába dobták a halálra kínzottak holttestét (nyilván hülyeség: hogy a fenébe engedte volna az ÁVO, hogy áldozatait a pecások fogják ki?). A tablókon vizsgálati anyagok, bizalmas jelentések, korabeli sajtócikkek, karikatúrák és viszonylag kevés kép - még a legendás Péter Gáborról is csak gyér számú portrét láthatunk, pedig ő igazán fotogén alkat volt. Találunk viszont fotókat a kommunista elnyomó gépezetet működtető brigád számos tagjáról, akik közül többeket aztán szintén elkapott a gépszíj - mintegy tanúskodván a Hivatal felülről és belülről egyszerre irányított iszonyú önmozgásáról. Látjuk Kádár (3 év börtön), Rajk (kötél) és Pálffy (kötél) elvtársakat, s ezen alkalommal nem kell elhallgatnunk, hogy Péter Gábor sem úszta meg: őt korábbi beosztottja, az utóbb belügyminiszter és ÁVH-főnök, majd még utóbb szegedi szalámigyári igazgató Piros László (civilben hentessegéd) személyesen vallatja (ez különösen szép motívum), majd kap egy életfogytiglant (persze ezt is légből kapott vádak, trockizmus, kémkedés, besúgás, miegyéb alapján), majd ´56 után az a dicsőség éri, hogy perújítás keretében rákenik az összes sarat, hogy azután kisvártatva kiengedjék, és életfogytiglan a szemétkosárban találja magát. Sajnálatos módon nem találunk fotókat Péter olyan fontos beosztottjairól, jobb és bal kezeiről, mint doktor Décsi Gyula (utóbb két és fél hónapig igazságügy-miniszter, a főnökkel együtt bukik, négy évet ül, majd az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztője), dr. Tímár István (őt is lecsukják saját elvtársai, majd ´56 után a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese, majd még később, a szoft desztalinizálás folyományaként a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója), s csak találgathatjuk, hogy nézett ki Szűcs Ernő, a Rajk-ügy fővizsgálója, a szovjet elhárítás bizalmi embere az ÁVH-n belül, aki szovjet megbízói előtt nem átallotta bevádolni magát Rákosi elvtársat sem, s akit a kegyből kiesvén testvérével együtt brutálisan halálra vertek egykori beosztottai.
Ami persze végképp hiányzik, az az utóélet: például az a társadalomtörténeti kuriózum, amikor a légió elbocsátott, leszerelt veteránjai (egyikük folklorizálódott szóhasználata szerint) "lemennek a kultúrába", s lesz belőlül konferanszié, kabarésztár, kiadói igazgató, lektűríró, Kádár kori médiaszemélyiség, miegyéb. De ők csak a nevet szerzett hősök, a hivatal ugyanis 1953-as BM alá rendelése meg az 1956-os formális feloszlatás után háborítatlanul működött tovább, pusztán a nyílt megtorló fukciókról terelődött át a hangsúly fokozatosan az operatív működésre, ami azután rendületlenül folyt egészen 1989-ig - mintegy melléktermékként remek nyersanyagokat szolgáltatva korunk besúgó tárgyú disputáihoz.
Barotányi Zoltán
