Az alagsorra ugyanazok a szabályok vonatkoztak, mint az épület felsőbb termeire, amelyekben a magyar irodalom sorsáról döntöttek. A szocialista kultúrpolitika, akárcsak egy felvételi vizsga, két részből állt: írásbeliből és szóbeliből. Az elsőt a különböző párthatározatok jelentették, míg a fontosabb másodikat azok a bizalmas beszélgetések, telefonok, jegyzőkönyv nélküli értekezletek, amelyek fölött mindvégig ott lebegett a szocialista műfajelmélet, a "tiltás, tűrés, támogatás" hármassága. Az 1944-es születésű Bart István mindkettőben otthonosan mozog, hiszen először mint az angol-amerikai irodalom kitűnő fordítója, majd mint szerkesztő, s 1984-től mint a Corvina Kiadó igazgatója a saját bőrén tapasztalta meg a rendszer működését, s most - gondolom - utólag végigrágta magát az írásbeli dokumentumok kásahegyén is. A gépezetet az MSZMP KB Kulturális és Tudományos Osztálya, de elsősorban Aczél György mozgatta, akinek legfőbb szerve a Kiadói Főigazgatóság volt, amelyik a különböző szabályozók - elvi útmutatások, giccsadó, papírkiutalás, honoráriumok megállapítása - segítségével kordában tartotta az egyes kiadókat. A szóbeli "finomhangolás" aztán a kiadóigazgatók feladata volt, akik emiatt csak a legmegbízhatóbb elvtársak lehettek.
Három műhely
A világirodalom esetében Bartnak mindössze három "műhelyt" kellett megvizsgálnia: elsősorban is az Európát, valamint a Magvetőt és a Nagyvilágot. Világosan kiderül, hogy melyek voltak egy külföldi könyv megjelenésének (vagy meg nem jelenésének) az állomásai. Javasolt mondjuk valaki - akár egy kiadói szerkesztő, akár egy adott irodalom külsős szakértője - egy könyvet. Első lépésként a kiadónak el kellett döntenie, hogy a szerző a "mi emberünk - haladó polgári - polgári, de esztétikailag értékes - a szocializmussal szemben ellenséges" ideológiai skálán hol áll. A beosztás az éppen aktuális politikai helyzet szerint változott, s voltak írók vagy művek, akiknek-amelyeknek a megjelentetéséért (például Brecht egyes versei, Beckett stb. stb.) évekig tartó tili-toli folyt e skálán. A könyvről ezután két vagy (vitás esetben) három lektor ún. lektori jelentést készített. (Nem állom meg, hogy a legvelősebbet ne idézzem az Európa faliújságjáról - egy W. Saroyan-regényről: "Mint a Saroyan.") Miután a szerkesztői értekezlet is elfogadta, kijelölték fordítóját, kontrollszerkesztőjét (aki legtöbbször nem volt azonos a kiadó belső szerkesztőjével, az utóbbi adta végül nyomdába az általa még egyszer átfésült kéziratot), esetleg jegyzet- és utószóíróját. Ezután bekerült a kiadói tervbe, amelyet a már említett Kiadói Főigazgatóság jóváhagyott, vagy sem. Ha igen, kezdődhetett a munka. Sokszor előfordult, hogy mire kész lett, megváltoztak az ideológiai frontvonalak, s akkor a kézirat el lett fektetve. A kinyomtatás után ugyancsak a Kiadói Főigazgatóságtól külön engedély kellett a könyv forgalomba hozatalához.
A rendszer már-már frivol szépsége abban rejlett, hogy miközben minden résztvevője abban utazott, arra törekedett, hogy ne szakadjunk el a világ kultúrájától, s hogy minél jobb művek jelenjenek meg minél nagyobb számban, mindenkibe - még a további munkalehetőség esetleges megvonásával büntethető külső munkatársakba is - beültette a cenzort, illetve az öncenzort. Eközben cenzúra nálunk hivatalosan nem létezett. (Noha ez sem egészen igaz. Amint Bart rámutat, ott voltak a nyomdai szedőtermekben a már csak "szavakra vadászó" titkos megbízottak, akik nem a Kiadói Főigazgatóságtól, hanem a nyomdák fölött uralkodó minisztertanácsi Tájékoztatási Hivataltól, illetve a KB Agitációs és Propaganda Osztályától kapták megbízatásukat. "Jóllehet működésük mindig is homályba veszett és írásos nyoma sem maradt, a szerkesztőségek sosem kételkedtek létezésükben, amire váratlanul leállított könyvek és lapszámok sora volt a kézzelfogható bizonyíték.")
A Bart által leírt kiadási rendszer másik lényeges tulajdonsága vagy inkább eredménye a megjelent könyvek addig soha nem látott
magas szakmai színvonala
volt. Aminek alapját paradox módon a szabadsághiány képezte, az, hogy számos írónk-költőnk - Németh Lászlótól Ottlikig, Eörsi Istvántól Göncz Árpádig, Nemes Nagy Ágnestől Weöresig - saját műveiket nem vagy csak nehezen publikálhatván, illetve nem tudván abból megélni, szinte rákényszerültek, hogy nagy fordítói-szerkesztői életműveket hozzanak létre. (Példájukat még az én nemzedékem is követte, elég csak Orbán Ottó vagy Tandori nevét említenem.) Ez a műfordítási gyakorlat a rendszerváltással elemeire hullott szét, s amint Bart is elpanaszolja könyve pár oldalas epilógusában, előállt a mai tragikus helyzet: majdhogynem véletlenszerűen kiválasztott, sebtében, dilettáns módon lefordított, nemhogy kontroll-, de egyáltalán szerkesztetlen könyvek garmadája.
Mindez érvényes a világirodalom kiadására úgy általában. Amihez aztán további szépségek járultak a szocialista országok irodalmainak a kiadásakor. (Ezekre a - helyesen - főként a nyugati irodalomra figyelő, azt jobban ismerő Bart kevesebb szót veszteget.) A béketábor irodalmainak a kiadását az befolyásolta még külön is, hogy nemcsak egyeztetett külpolitika, hanem egyeztetett kultúrpolitika is létezett, ami azt jelentette, hogy a szocialista országok (elsősorban persze a Szovjetunió) ideológiai hatóságai jogot formáltak arra, hogy megszabják, mi jelenjen vagy ne jelenjen meg irodalmaikból másutt. Lehetett alkudni, csereberélni is. Az Európa például kiadta (nevét tapintatosan Szártákovra átírva) a magas írószövetségi tisztséget betöltő vérbeli szovjet író, Szartakov vastag regényét - cserébe ugyanabban az évben, már 1975-ben napvilágot láthattak Mandelstam versei.
Két levél
A barátaink érzékenységére oly nagyon odafigyelő egyeztetett kultúrpolitika érzékeltetéséül - és némiképp Bart tudományos alaposságú, mégis lebilincselően érdekes könyvének némi csekély kiegészítéséül - az alábbiakban közreadok két levelet. Az elsőt én írtam Köpeczi Bélának, aki akkor véletlenül épp nem az elsősorban általa kitalált Kiadói Főigazgatóság igazgatója, hanem művelődésügyi miniszter volt:
"Tisztelt Miniszter úr,
sürgős segítségét kérem.
Tudomásomra jutott, hogy a Minisztérium kivetette az Európa Kiadó 1985-ös tervéből a most frissen elkészült Czeslaw Milosz-verseskötetet.
Miloszsal nincs szerencsénk. 1968-ban a lengyel Külügyminisztérium egy telefonja akadályozta meg, hogy a már lefordított 1o verse megjelenjen a Lengyel Költők Antológiájában. Szeretném azt hinni, tartunk már ott, hogy legalább a kultúra ügyeit nem a külügyminisztériumok intézik (el).
Ha lengyel részről indult ki a dolog, akkor az nem sportszerű a magyar olvasókkal szemben: Lengyelországban kiadták Milosz összes versét, s nem lenne szabad minket büntetni e versek megvonásával, pusztán azért, mert az új soros cenzornak épp ez jutott az eszébe. Ha pedig magyar agyban született a tiltás ötlete (amire gondolni sem merek), akkor még furcsább, mert magát a kötetet ez az agy nem ismerheti.
Kérem, hogy vizsgálja felül ezt a kultúraellenes intézkedést. Ne fosszuk meg magunkat a legnagyobb XX. századi lengyel költőtől, hisz cenzorok jönnek-mennek, Milosz marad.
Segítségét remélem és előre is köszönöm.
Tisztelettel üdvözli
Bp., 1984. VI. 25. Bojtár Endre"
A címzettől semmiféle választ soha nem kaptam. Kaptam viszont az Európa igazgatójától, Domokos Jánostól. Néhány szót el kell mondani Domokosról. 1965-től haláláig, 1987-ig igazgatta a kiadót. Erdélyi származék lévén sok mindenben támogatta az erdélyi magyar írókat (a könyvcsempészésig bezárólag), de egyébként is, noha "régi, jó elvtársnak" számított, eszes, minden jó ügyet felkaroló ember volt - egészen addig, amíg azt nem mondták neki "fent", hogy nem. Olyankor visszakozott. A céges levélpapíron a kiadó hosszú "í"-t, "ő"-t és "ú"-t nélkülöző írógépén írt és 1984. július 17-én kelt levél a következő:
"Tisztelt Barátom!
Egy kellemetlen ügyröl kaptam hirt, arról nevezetesen, hogy Czeslaw Milosz kötete kiadásának elhalasztása miatt Köpeczi Béla müvelödési miniszterhez fordultál.
Engedd meg, hogy eljárásodat rossz néven vegyem és kifejezetten barátságtalan gesztusnak könyveljem el azzal a kiadóval szemben, amellyel több évtizede állsz munkakapcsolatban, s amely mindig elözékenyen és készségesen fogadta javaslataidat. Különösen érthetetlen számomra a magatartásod, ha arra gondolok, hogy hozzám is fordulhattál volna, amennyiben a föszerkesztö válasza nem elégitett ki, hisz az utóbbi hónapokban egy hét kivételével csaknem minden nap bent voltam a kiadóban.
A Czeslaw Milosz kötet kapcsán álláspontom az, hogy 1985-ben a kötet a kiadónál, különféle itt nem részletezhetö okok és megfontolások miatt, nem jelenhet meg. Ez az én személyes döntésem.
Szeretném szives figyelmedbe ajánlani, hogy külsö munkatárs és kiadó zavartalan viszonya mindkét fél korrektségét tételezi fel - elözékenységet, megértést, nyiltságot a kiadó részéről, de lojalitást s az érdekek szélesebb körü figyelembevételét a külső munkatárstól. Nem kivánlak lebeszélni arról, hogy jogos sérelmeddel bárhová fordulj, magam is mindig biztattam sérelmet szenvedett munkatársaimat, hogy ne hagyják igazukat, de a vélt sérelmek felnagyitása s az egyéni érdek tuldimenzionálása nem szokott jó tanácsadó lenni.
Remélve, hogy zavartalanabb együttdolgozásra is alkalmunk nyilik a jövöben,
üdvözöl
Domokos János
igazgató"
A magyar Milosz-kötet - ki tudja, milyen titkos telefonok nyomán, vagy talán akkor már azok nélkül - végül 1987-ben jelent meg.
Osiris Kiadó, 2002, 170 oldal, 2480 Ft
