A kötet anyaga tizenhárom éve állt össze: a szerkesztõ Székely Ádám előszavából kiderül, hogy 1991-ben az író unokaöccse "a legfelsõbb politikai körökkel történt konzultációi alapján azt javasolta, halasszuk el a könyv megjelentetését". Az indok az ántivilágban elhíresült mondat volt: sértené a szomszéd népek érzékenységét. A "legfelsõbb politikai kör" alighanem napi politikai megfontolások alapján (a bősi ügy miatti feszült viszony, Iliescuék magyarellenes hecckampánya vagy éppen az MDF-radikálisok "nemzeti" jellegû felhabzásai) kérte e szívességet a Márai-rokon Jáky Jánostól, ám ezzel együtt is meglepõ, hogy könyvkiadásunkban e szempont még 1989 után is játszott.
De mitõl is kellett óvni a szomszédokat és a magyar közvéleményt 1991-ben? Sõt, ha a Népszabadság egy hónappal ezelőtti tanácsaira gondolunk: 2004-ben is? (A napilap "kifejezetten ellenjavallja" a kötetet azoknak, akik nem ismerik Márai munkásságát, mert a végén még hamis következtetést vonnának le a "nagy íróról".) Nos, annak az eufóriának a megidézésétõl, ami 1938 és 1940 õszén, a Felvidék egy része és Észak-Erdély "hazatérésekor" néhány napra a hatalmába kerítette az országot. Erről az érzelmi robbanásról jószerivel semmit nem tudunk: a "nagy vonalakat", a bécsi döntések történeti kontextusát, diplomáciai hátterét persze ismerjük. De mit tud a Történelem a körömrágásról? - kérdezhetjük Arthur Koestlerrel. Pedig a Kassa vagy Kolozsvár fõterén a visszatérés feletti örömükben térdre rogyó emberek érzelmei olyan mítoszokat és illúziókat keltettek életre, melyek a magyar történeti önképet manapság is sokkal inkább alakítják, mint a feltárt történeti tények. (De nemcsak az eszelõsségig fokozódó boldogság természetrajzát nem ismerjük, hanem az 1945 utáni másodszori területvesztések miatti depresszióét sem.)
Az Ajándék a végzettõl az 1938-as és 1940-es katarzis krónikája: kortársaihoz hasonlóan Márai is a történelem igazságszolgáltatásának tekinti a bekövetkezett fordulatot. (Hogy ez mennyire általános vélemény volt, példa rá Huszár Tibor Beszélgetések című kiváló kötete 1983-ból.) Az I. bécsi döntést amúgy nem is volt nehéz annak tartani: egyrészt Franciaország és Nagy-Britannia gesztusát, amellyel "érdektelenséget nyilvánított" az ügyben, a kor embere jóindulatú semlegességnek értelmezte, másrészt jobbára magyarlakta területek kerültek vissza. Mindez nem mondható már el az 1940. augusztus 30-i II. bécsi döntésrõl: Észak-Erdélyt egy gyökeresen megváltozott politikai erőtérben ítélte Hitler (és Olaszország) Magyarországnak. Senki nem ringathatta magát abban a hitben, hogy ez ugyanúgy az európai hatalmak hallgatólagos beleegyezésével történt, mint a Felvidék visszatérte. Márai 1938-as magatartásán tehát utólagos okoskodás volna a realitásérzéket számon kérni – az 1940-es miatt viszont joggal vethetõ föl, hogy (a "történelmileg" indokolt össznépi öröm ellenére) miért nem szólalt meg benne a vészcsengõ (mint ahogyan, példa rá számos egykorú forrás, sokakban megszólalt).
A könyv csaknem háromnegyede az 1938-as német-olasz döntés előtti napokról és magáról a bevonulásról szól: s bár az író minduntalan a fegyelmezett, objektív tudósítás szükségességére figyelmezteti magát – a visszacsatolásról lapjának, a Pesti Hírlapnak küldött helyszíni beszámolókat –, s kedvelt modorában, a világ dolgaival "mellékesen" törődő polgár hűvös távolságtartásával igyekszik szemlélődni, ez azonban legtöbbször nyilvánvalóan nem működik. Amíg a "svihák", az öreg szepesi gróf vagy a kassai patríciusok alakjában a "felvidéki szellemet" akarja megragadni, a megszokott Márai-fordulatok a hallgatag, a "Titkot" a lelkük legmélyén őrző stb. magyarokról úgy-ahogy a helyükön vannak. E klisék viszont műfajidegenek, épp ezért üres modorosságként hatnak akkor, amikor Márai bevallottan is puszta tudósítást akar írni a hadsereg berendezkedéséről, az utánpótlás biztosításáról és egyéb technikai jellegű fejleményekről. Mindezek tetejébe azon igyekezete, hogy az átélt emelkedettséget minél hívebben ábrázolja, menetrendszerû önismétlésekbe kergeti (néhány cikkében háromszor-négyszer is elmondja ugyanazt).
E felemásságnak legalább két oka van. Márai szülőföldje "hazatértéről" ír, optikája ezért érthetően torzul: számtalanszor felemlegeti a Felvidéket elemésztő "cseh terrort", hogy aztán az első napok mámora után Kassának a "cseh éra" alatt épült csinos lakótelepéről ejtsen elismerő szavakat. Másrészt Márai – a korhangulattól megint csak nem függetlenül – a megnagyobbodott országot újra akarja értelmezni. A már-már agitátori lelkesültséget, a Horthy és politikustársai nagyszerűségét magasztaló sorokat persze a pillanatnyi érzelmek diktálják: ám azon hitét, hogy egy földdarabba csak az irodalom lehelhet lelket, nem a politikai aktualitás táplálta. Sokkal mélyebb meggyőződésről, Márai nemzetfelfogásának és világszemléletének egyik axiómájáról, az Egy polgár vallomásaitól az utolsó naplóbejegyzésekig vissza-visszatérõ gondolatáról van szó. A hetvenes évek végén így írt erről: "Ezek a vándor magyarok, amikor útra keltek, elsőbben nem hazát kerestek, hanem legelőt. A költők és írók voltak azok, akik a legelőből hazát csináltak."
Mindent egybevetve ideje volt a kötet közreadásának, mivel az a magyar történelem egy sokat emlegetett, de kevéssé ismert periódusát idézi meg. Fölösleges ugyanakkor irodalmi mércével mérni e szövegeket: az amúgy mindenféle tömeghisztériától irtózó Márai érzelmileg teljesen a hazatérés hatása alá került, s ennek egyenes következménye lett a fekete-fehér látásmód (jó magyar katona, jó angol úriember, gonosz csehek, még gonoszabb Benes), ami aztán mondatok sorát rombolta szét stilárisan. Épp ezért indokolt, hogy nem irodalmárt, hanem történészt kértek föl a bevezető megírására: legföljebb azon sajnálkozhatunk, hogy Szakály Sándor semmivel sem mond többet a korról, mint egy színvonalasabb történeti kézikönyv.
Helikon, 2004, 248 oldal, 2490 Ft
