Kötter prózájának legfontosabb alakzata az ismétlés. Szereplői, menő ügyvédi irodák késő harmincas-kora negyvenes munkatársai ugyanazt a kellemesnek tűnő, valójában azonban burnouttal működtetett mókuskereket hajtják, melyben a mindennapi munkarutint a pornó és a fiatal női testekről szőtt fantáziák, a szórakozást pedig a napközben Facebook-csekkolt, szigorúan 18–21 közti húsok utáni – szinte mindig reménytelen – hajsza jelenti a tetszés szerint felcserélhető Liszt Ferenc téri éttermek és belvárosi partihelyek labirintusán át. Ez a hang, elbeszélői pozíció, és egyáltalán, ennek a világnak a bennfentes ábrázolása a meglepetés és az egzotikum erejével hatott a magyar értelmezői közösségre a Rablóhalak megjelenésekor, pedig a szerző nyílt lapokkal játszott, mikor Houellebecqben és Bret Easton Ellisben jelölte meg irodalmi felmenőit. Második kötetének legnagyobb kérdése ugyanakkor az, eléri-e a példaképeit állandóan fenyegető veszély Köttert is, nevezetesen, hogy a fő témájául szolgáló monotónia és kiüresedés ábrázolása monotonná válik és kiüresedik. Sajnos a Dögkeselyűk hiába ígér tematikus változást (a kulcsszó most nem az érzéketlenség, hanem a hazugság) és formai módosulást (a novellákat ezúttal füzérré szervezi a közös tér, szereplőkészlet és egy környezetvédelmi per), kevés újdonságot kapunk: a technikai megoldások a nézőpontváltásoktól a monotóniát tükröző halmozásokig épp oly ismerősek, mint a karakterek, a megszerzett olvasói rutinnal pedig a sztorik kifutása is sokszor túl korán világossá válik.
A könyv ettől még nem rossz, mert a történetek gördülékenyen és jó humorral pörögnek előre, továbbra is ügyesen játszanak az abszurddal, de az újdonság varázsának tovatűntével komoly kérdésként merül fel, vajon merre futtatható tovább az ígéretesen induló életmű.
Kalligram, 2014, 308 oldal, 2900 Ft
