A geszti parasztház kiváncsi tudni, vajon teljes szabadság, igazi demokrácia és kultúra mellett nem tudna-e olyan nagy férfiakat szülni, mint a kastély?
Ady Endre: A robbanó ország; Világ, 1910. december 25.Elöljáróban leszögezem, hogy a könyv csalódást okoz mind- azoknak, akik vérforraló ideológiai önleleplezésre számítanak. Tőkéczki hál´ istennek nem akarja Tisza ürügyén kulturáltan megbeszélni a zsidókérdést. Hőse erre nem is alkalmas, elvégre még egy olyan kormánypártnak volt ifjúkorában képviselője, amelyik Istóczy Antiszemita Pártját szívósan kiszekálta a magyar parlamentből.
Viszont Tőkéczki könyve azoknak is csalódást okoz, akik történeti elemzést remélnek olvasni a századforduló meghatározó magyar politikusáról. Ahhoz, hogy megértsük,
mi a baj e könyvvel,
azt kell megértenünk, mi volt a baj Tisza Istvánnal, illetve a neki adatott helyzettel.
Egy politikus és államférfi teljesítményét több szempontból tehetjük mérlegre. Az egyik földhözragadt szempont az, hogy az általa követett politika mennyire bizonyult sikeresnek: elérte-e megfogalmazott céljait, és azok a magyar nemzet alapvető érdekeivel megegyező célok voltak voltak-e. Ami az utóbbi kérdést illeti, Tisza fő célja a magyar állam és a magyar nemzet egyben tartása volt. A cél nemes. Abban pedig egyetértek a szerzővel - bár ez már jó ideje nem számít szakmai szenzációnak -, hogy az indulatos kortársak és rosszhiszemű történészek híreszteléseivel ellentétben, Tisza István nem volt sem gyöpös konzervatív, sem diktátor, sem tökfej. Ám különösebb elfogultság nélkül is megállapítható, hogy nem volt sikeres államférfi sem. Bukásakor az ország végzetesen beleragadt egy vesztes háborúba, amelyet ellenzett, de lényegében végigasszisztált. E háború következményei nyomán az ország szétesett, a magyarságot fölszeletelték, az állam és a társadalom összeomlott. Mindaz megtörtént tehát, amitől rettegett, sőt később sok más is, amit még elképzelni sem tudott.
Távol álljon tőlem azt állítani, hogy mindezért Tisza István a felelős. Fogalmam sincs, hogy polgári radikális vagy függetlenségi ellenzékének programja, a földosztás, az általános választójog bevezetése vagy a kiegyezés felrúgása megmentette volna-e Magyarországot az I. világháborútól és Trianontól. Neokonzervatív, soviniszta és antiszemita ellenzékének programja pedig biztosan nem. A magyar történelem bővelkedik olyan vereségekben, amelyek után nem könnyű kinevezni a felelősöket. Ez annak tudható be, hogy a magyar nemzet mint politikai közösség szuverenitása a Jagellók bukása óta különböző mértékben, de korlátozott volt. A dualizmus politikai elitjét kötötte a kiegyezés, és kötötte az a tény, hogy a történelmi Magyarország területén a nemzeti kisebbségek majdnem többségben voltak. Tőkéczki könyvéből is kiderül, hogy hőse, bár nagy leleménnyel és műveltséggel leplezte helyzete menthetetlen inkoherenciáját, avval nagyon is tisztában volt.
Tőkéczki mégis lépre megy
Úgy tesz, mintha nem egy gúzsba kötött miniszterelnök politikai beszédeit, hanem egy szuverén társadalomfilozófus veretes társadalompolitikai eszmefuttatásait ismertetné.
Kecskeméthy Aurél 1870-ben írt naplóbejegyzése (ld. Vermes Gábor: Tisza István, Bp., Ozirisz, 1994, 42. l.) tömören érzékelteti, miről is volt szó: "Magyarország két lehetséges politikai irány közötti választás előtt állt. Vagy a magyar nemzet történeti szupremáciájának megőrzését kell szem előtt tartania a liberalizmussal való tetszelgés beszüntetése, a szabadságjogok megnyirbálása, erős centralizáció vagy diktatúra megteremtése árán; vagy a másik lehetőség: szabad teret engedni a decentralizációra törekvő irányzatoknak, s ez a szupremáciáról való lemondáshoz és egy >>polyglottdunk..." - idézi őt a szerző. Ám: "Az ország tetemes részében jelenlegi választóközönségünk nagy része is messze alatta áll annak az értelmi színvonalnak, amely nélkül nem képzelhető el öntudatos, saját lábán járó demokrácia" - írja más helyütt. "A valódi általános szavazati jog segélyével a falusi tömegek jutnak mindent elnyelő túlsúlyra. Ezek pedig a politikai jogok öntudatos gyakorlására merőben képtelenek. Egyaránt megbízhatatlanok nemzeti egység, felvilágosodás és emberi haladás szempontjából" (Tőkéczki, i. m. 72., 71. és 68. l.).
Tőkéczki
könyve félreértésen alapszik,
amikor a kényszerű, állagmegóvó, alkalmi konzervativizmust elvi "értékkonzervativizmussá" stilizálja. A könyv szerkezete ezt a félreértést tükrözi. Tisza István eszméinek nincs a könyvben története, gondolatainak nincs sem eszmetörténeti, sem politikai kontextusa. Az idézett passzusok jelentős részéről az sem derül ki, hogy Tisza mikor milyen fórumon adta őket közre. Nem tudni, milyen vitában, milyen politikai helyzetben, milyen érvek ellenében hangoztak el vagy íródtak. Az idézetek reflektálatlan és tematikus egymás mellé rendezéséből a bölcselő fantom-Tisza áll elő, akivel egy fantom-"progresszió" ágál. (Mellesleg jegyzem meg, hogy Tőkéczki könyvében alig van olyan forrásszöveg, amely ne lenne benne Vermes Gábor monográfiájában, amelyre Tőkéczki viszont csak hébe-hóba, és érdemi kritika helyett sommás lesajnálással hivatkozik.)
Tisza István a reformkori elveket továbbvivő organikus politikai fejlődés helyébe - megengedem, kényszerből és nem pőre osztályönzésből - egy pótorganikus fejlődést képzelt el. Tőkéczki egy helyütt Tiszát találóan "történelmi demokratának" nevezi. (i. m. 154. l.) Jogkiterjesztés helyett lassú gazdagodás és művelődés, melynek folyományaképpen az ország lassan kinövi a szegénységből, elmaradottságból és a nemzetiségi megosztottságból fakadó problémáit, melyek a jogkiterjesztést egyelőre lehetetlenné teszik. Ez az, amit politikai stratégiájáról a legnagyobb jóindulattal el lehet mondani. Politikai ellenfelei viszont éppen ebben nem hittek: hogy erre van idő, hogy ez így lehetséges, hogy ez a stratégia valóban a kívánt eredményre vezet. A politikai viták lényege a századfordulón ebben állt, nem pedig abban, hogy a valódi értékekkel tisztában lévő és a valódi kockázatokat tisztán látó "értékkonzervatív" realisták csatáztak a következményekkel nem törődő doktriner, hatalomvágyó, demagóg "progresszívokkal". Tőkéczki is elismeri, "hogy Tisza István és ellenfelei sokszor egyazon diagnózisból jutottak teljesen ellentétes terápiára" (i. m. 154. l.). Éppen ezért teljesen érthetetlen és értelmetlen, amikor pl. Tisza és Ady - egyike a megannyi komolyan veendő ellenfélnek - politikai konfliktusát azzal keni el, hogy Tisza politikai igazságai Ady esztétikai igazságaival kerültek szembe (i. m. 205. l.). Nyilván azért fogalmaz ilyen szőrmentén, mert Adyt még egy kései "értékkonzervatív" is csak bajosan tudná kisikálni a magyar politikai hagyományból. Miként is tekinthető koherens gondolati rendszernek az, amely éppen a kényszerpályára hivatkozva tette zárójelbe önnön alapelveit? Adynak ezzel gyűlt meg a baja, nem pedig a jambusaival. "Tőkéczki László maga is elismeri, hogy Tisza számára az ország állandóan veszélyeztetett helyzetben volt, de nem néz szembe azzal, hogy ez az alapkoncepcióját cáfolja. Ha a történelmi Magyarország állandó veszélyhelyzetben volt ´67 után, akkor nehezen állítható, hogy ez a helyzet hosszú távra fenntartható volt" - írta találóan Szabó Miklós történész Tőkéczki könyvéről (Mozgó Világ, 2000/7, 114. l.). Az ellentmondást pedig nem oldja fel, ha a történelmi elemzést az "ún. progresszió" Károlyi Mihálytól Kun Bélán át a történelmi időben előre ki tudja, meddig ívelő kontinuumának mumusával helyettesítjük. Elvégre azt mégsem állíthatjuk komolyan, hogy ők robbantották ki a háborút, hogy kárhozatos céljaikhoz közelebb jussanak. Tisza István politikai és szellemi örökségének bemutatásakor nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlott. E tragédia ismeretében nem negligálhatjuk azt, amit Tisza politikai ellenfelei gondoltak, már az összeomlás előtt is, feltéve, ha meg akarjuk érteni, mi történt.
Ígéretemhez híven Tőkéczki László jelenlegi hivatali szerepkörével nem foglalkozom. Egy záró megjegyzés mégis idekívánkozik: Tisza István mint mának szóló szellemi útmutatás több okból is anakronisztikus. Mindenekelőtt azért, mert azok a kényszerítő körülmények, melyek politikai tevékenységét és megnyilatkozásait determinálták, már nem állnak fönn. Magyarország szuverén ország, alkotmányos demokrácia, szólásszabadsággal, általános és titkos választójoggal. Semmi okunk rá, hogy ezt visszacsináljuk. Nem vagyunk sem rászorulva, sem rákényszerítve arra, hogy egy történelmi kényszerhelyzetben keressük a modern Magyarország társadalmi modelljének előképét. A fényes jövendő magyar miniszterelnökeinek remélhetőleg nem kell a nézeteiket és a politikájukat egy Paskievics vagy egy Ferenc József aktuális igényeihez passzintani (a többiekről nem is szólva). Igaz, többé nem is hivatkozhatnak rájuk.
Mink András
Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca, Kairosz, Bp., 2000, 254 oldal, 1700 Ft
Tisza István
1861. április 22-én született Pesten. Családja a Tisza-klán "borosjenői" ágához tartozott, székhelyük a 18. század végétől a Bihar megyei Geszt volt. 1875-ben Tisza Kálmán "szegre akasztotta a bihari pontokat", és a "balközép" fuzionált a Deák-párttal, Tisza Kálmán pedig miniszterelnök lett, egészen 1890-ig. Fia, Tisza István ennek a pártnak lett a képviselője, először 1883-ban.
