Igen, lovasat, üljön rajta, mint valami hatalmas hadvezér, huszármentében, egyszemélyes Kutuzov és Napóleon, csákó helyett egymásra húzott három kötött sapkában. Léptessen az a ló, vagy inkább ágaskodjon a város közepén, a főváros kellős közepén, ne tudjanak elmenni tőle a buszok és a villamosok, ki kelljen szállni a kocsikból és rendőrt hívni, hogy gondoskodjon terelőútról, vagy csak hagyja ott mindenki a kocsiját meg a többi hozzánőtt marhaságot.
Igen, lovasat, de ne üljön rajta, álljon inkább a kengyelbe akasztott lábán, egészen előredőlve, már-már lova nyakába borulva, mint valami gravitációs határeset, aki hirtelen nem tudja, hogy lefelé vagy fölfelé is lesz innen az esés, a zuhanás, de szó szerint, két szóba a kétségbeesés. Viseljen e görnyedt alak fényes, haránt metszve kétszínű zsokéinget, zsokécsizmát, legyen tényleg minden oké, zsoké! És minden zsoké oké! Galoppozzon alatta a brontes bronzló, hetvenöt éves a legnagyobb költő. Galoppozzon át a Lánchídon, végig az Andrássy úton minden nap, ki egészen a Hősök terére, s minden nap, mire kiér, vigyázat, híre korán kelő, bontsák le az összes szobrot a Hősök teréről, s vigyék mindet a Szoborparkba, s ott akasszák fel a királyokat, hogy a vezérekről már ne is beszéljünk, hogy csak az az egy maradjon, a zsokékirály. A szívek, a pejslik királya. De a zsokésapka helyett viseljen három kötöttet, meg egy fordítottat. S azok tömjék napra nap kockacukorral a ménjét, akik valaha a szájukra vették, hogy fordított. Mint egy isten, ki átfutott a fél városon hajnalban, álljon ott egy százszoros, tűzokádó Overdózison. S szátoktól vonjátok meg a zabot elébe menvén.
| ||
Igen, lovasat, de legyen annak a lónak szárnya, s hívják Pegazusnak, s a Lánchídról úgy az Engels tér magasában forduljon inkább a Parnasszus fogadóiroda felé, ahol már várják nagyon, hogy fogadják, hogy illő fogathajtásban és felhajtásban részesüljön filozófusok, utcai járókelők és kedves ismeretlenek némileg okvetetlenkedő karéjába. De az ismerősök tartsák távol magukat, írjanak levelet, postán maradót, díszítsék orrnehéz varjúkkal.
Igen, lovasat, de legyen annak a lónak szárnya. S ha már szárnya van, legyen csőre is, és hívják verébnek. És mondja azt, hogy csip, jó hangosan, s álljon vagy üljön ez a szobor a város, a főváros, a haza összes ablakában, minden sarkon, mert minden sarkon vannak házak, s minden házon ablakok, ne csak Budapesten, ne csak a hazában, de Londonban is, mert ott van ám csak számos utca. Álljanak ezek a verébnyargalta kis minilovasszobrok mindenütt, ahol horganylemezből készültek a párkányok, s hirdessék, a legnagyobb költő, aki ablakot nyitott a verebekre hetvenöt éves, és mégis köztünk van, s az sem baj, hogy ránk csukta az ablakot.
Igen, lovasat, de legyen a lónak bundája, és legyen inkább medve. Igen, egy medvés szobrot a hetvenöt évesnek. Álljanak mosolyogva rajta hetvenöten, Tandori Dezső meg hetvennégy medve, verebekkel, lovakkal.
Tandori Dezső hetvenöt éves, ma ünnepeljük, s el sem hisszük, hogy ebből a hetvenötből legalább egy tucatot velünk együtt húzott le ezeken a hasábokon. Tandori Dezső a Magyar Narancs örökös tagja, részünkről a szerencse. Isten éltesse!
E tucatnyi év terméséből most ide is teszünk egyet, de vigyázat, életveszély: nem mondjuk el hozzá, hogy „a Töredék Hamletnek, majd az Egy talált tárgy megtisztítása kötettel »kopernikuszi fordulatot« hozott a magyar költészetbe”, nem mondunk semmit, csak idepökjük, hogy életveszély. Hisz aki Tandorit nem érti, az az életet nem érti.
