| ||
Budapest annak köszönheti kulturális értelemben vett fönnmaradását, hogy a diktatúrák éveiben sem veszítette el kreatív hagyományait. Granasztói egész életében a főváros értékmegőrző óvása, átgondolt arculatformálása, rangjának kivívása érdekében dolgozott. "Töltőtollas építész": a legnagyobb urbanista a hazai írók között és a legjelentősebb író építészeink sorában - mondhatnám. Továbbá emlékező úrifiú, ha nem is ködlovag, nem Szindbád és nem Marcel mása, bár szintén az eltűnt idő nyomában jár kitartóan. Szerb Antallal tervez közös könyvet Budapestről, végül egymaga ír egész sorozatnyit. Prózájában perszonális városát rendezi be. Emlékezetes Bel- és Lipótváros-víziója, lágymányosi "Horthy streetje" békében megfér Krúdy "budája, Kosztolányi Üllői úti fái és pletykázó Krisztinavárosa, Márai lerombolódott eszmény-Budája, Thurzó Gábor r. kat. romantikája, Csáth és Ottlik misztikus, ifjúkori Kálvin tere, Déry Tibor újlipótvárosi kocsmája mellett.
Piarista gimnazista volt, pécsi és lőcsei polgármester ősökkel - családi neve Rihmer -, rokonságban Kandó Kálmánnal és Keresztes-Fischer belügyminiszterrel. Könynyekig menően rajongott Adyért, de a bevonuló
Horthy alakja is megbabonázta
az ifjút "ficánkoló fehér lovával", olyannyira, hogy órákig képes volt szobrozni a Gellért szállónál a pillanatnyi láthatásért. Szemtanúja volt, ahogy a "kormányzóság" hatalmas, címeres rendszámtáblás fekete Minerva kocsijai a regnáló Horthyt szállítják; mindig egy vadász ült a sofőr mellett. A Műegyetem elvégzése után a Városháza alkalmazásában városrendezéssel foglalkozott (ő tervezte egyebek között azt az intim németvölgyi teret, a Hollósy Simon utca zöld négyszögét, amely Háy János regényvilágának origója lett évtizedekkel később). 1945-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál működött Fischer József beosztottjaként, jócskán kivéve részét az újjáépítésből. Egy 1947-es angliai kongreszszuson együtt dodzsemezett Le Corbusier-vel, Gropiusszal és Alvar Aaltóval, amit nem sok építészünk mondhat el magáról. Azonban a smúzolás nem ment neki.
Saját meggyőződéséből 1945-ben lépett be a szociáldemokrata pártba; MDP-tagjelölését társadalmi aktivitás híján fölöttesei nem támogatták. Népi káderek kollégájaként, a cirádákat moszkvai direktívák nyomán halmozó építészet és a kozmetikázott önéletrajzok korszakában kihasznált alkalmazottként lelkiismereti válságba került, s éppen ez a borulata, önbecsülési mélypontja tette íróvá őt, az ellentmondások emberét. Fölváltva lett több ízben az Építésügyi Minisztérium, illetve a Városépítési Tervező Iroda munkatársa. 1957-től 1960-ig a Magyar Építőművészek Mesteriskolájának tanulmányi vezetője. Úriember a szocializmus sivár hivatalossága közepette. És realista, aki elfogadta ugyan az Andrássy utat Népköztársaság útjának, de mindvégig egy lelki-szellemi Sugár úton közlekedett.
Kisfiúként vízfestményeket festett a Tabánról, ám "az alkotó, a rendező ösztönt, sőt szenvedélyt" a játék vasutak kultusza oltotta belé. Autodidakta zongoristaként is tehetséget mutatott, de a zene birodalmában megmaradt műélvezőnek. Fiatalkorától fogva írt; előbb irodalmat, majd városépítészeti szakmunkákat, utóbb - azonosan magas színvonalon - mindkettőt. Bevallottan Prousttól megérintve időnként
prousti ambíciókkal
is dolgozott elmélyülten, de a francia író prózájának szövevényes zeneisége nélkül (habár Proustból meg - minden elragadtatása dacára - valamiféle erkölcsi elkötelezettséget hiányolt szerzőnk). Memoárjainak legközelebbi rokona Vas István a Nehéz szerelemmel, illetve Ottlik - aki maga is becsülte Granasztói írói teljesítményét -, továbbá olyan "osztályreprezentánsok", alkonyat-, hanyatlás- és bomlásspecialisták, mint Márai, Fitzgerald és Lampedusa. Ám szemben Vassal, Granasztói szépprózájában kevesebb a líra és több a szociografikus elem. Nagycsalád, "elhízott, nyájas nénik egész háznyi tenyészete." Bridzs, opera, párbajok és vasárnapi ebédek, zsúrok, feszült karácsonyvárás. Utazás minden nyáron másik fürdőhelyre, Lőcsefüredtől az Arad vármegyei Menyházáig (ez az élmény segít számára megismerni, "egyben látni" a királyi Magyarországot), egészen addig, amíg 1918-ban, Fenyőházán veszélyeztetett zónában találja magát a család, és menekülni kényszerül. S máris nyakukon az összeomlás: "A politikából több nem ért el hozzám ilyen új, akkor először hallott szavakon kívül, mint 'rekvirálás', 'bizalmi', 'vörösök'." A megkurtított vasútvonalak immár a senkiföldjére futottak, s az ország térbeli zsugorodása együtt járt a középosztály elszegényedésével is. Bár e külső romlás - ezúttal előnyösen - "otthoni lazulással" párosult. A félnapos csavargások fölnyitották a fiú számára a nagyvárost, végigutazta a szeszélyesen indázó, szerteágazó villamosvonalakat, megismervén titokzatos kül- és elővárosokat, "budát, Kőbányát, Újpestet. Ezzel egy időben, de nem ezért, hanem mérgeskedő gyóntatójának köszönhetően, katolikus hite is lohadni kezdett: "Lassan mindenről kiderült, hogy nem az, aminek látszik, vagy kezdetben hittem."
| ||
Borongó pesti autochton. Ajzószere nem a madelaine sütemény, hanem elsősorban a muzsika, léha táncdaloktól Webernig: "mintha a zene horgonyként vájna belém, és húzna elő az iszapos mélyből - mélyemből - elrozsdásodott, elkövesedett érzés- és emléktömböket." Wagner-rajongó a kamaszok bontakozó érzékiségével, majd elunja: túl triviális. Bartók-élménye a "fülsiketítő, hamis, zűrzavaros" provokációtól való védekezéstől jut el egészen az elemi izgalomig és a szinte szakrális élvezetig. Tézise szerint "Mozart fájdalma, öröme kész, formált állapot, míg Beethovené ott születik a fülem hallatára, ideges remegéssel."
Néha azon kapon magam Granasztóinál, hogy a XX. század nagy magyar regényeinek egyikét olvasom, olyan erős a sodrása, annyira vonzó az elbeszélői karakter, annyira pontos és szabatos a stílus, oly plasztikusan megrajzolt egyik-másik figurája, olyan némelyikük formátuma is; aztán valamilyen sutaság, naivitás, szószaporítás kijózanít. Szerzőnk dús anyaga nem igazán képes, meglehet, nem is óhajt "regényesedni". Ábrázolni pompásan tud, alakot teremteni saját bevallása szerint sem. A nagypolgárság avatott írója, nem minden nosztalgia nélkül; elfogultan nem csupán a "határtalan fényességű" balatonföldvári nyarak, de egy eszelősen nagyzoló életforma minden lehengerlő manírja iránt. Általános alkony tanúja. Bár bőrén érzi a kor monumentális változásait, az első világháborút, az ország földarabolását - a Kommün, legalábbis a Liane lapjain, inkább anekdotikus elem -, elsősorban nem azokkal van elfoglalva, hanem tulajdon érzelmi háztartásával. És persze neobarokk homlokzatokkal, később
a csőbútorok ívelésével
Huszárnak vonul be a katonasághoz Angyalföldre, belekóstolva e nyers világba; a gyorsdandár tartalékos lovastisztje a visszacsatolások idején. Bálrendező, majd bálelnök az egyetemen, vendég a lipótvárosi burzsoázia mulatságain és fogadónapjain. "Két fehér kesztyűs, livrés inas szolgált fel, ezüsttálakon, egy harmadik, a főinas, a pohárszéknél állt, s apró mozdulatokkal intett, irányított. Ilyen helyen még eddig nem jártam" - írja egy fajsúlyosabb vasárnapi ebédről, amely még őt is meglepi párizsias léptékével. "A kerthelyiségben, ahol dzsessz játszott", mondja harmincas-évek-nyelven. A sznobisztikus társas élet keretei között a tájékozódás igen bizonytalan, ha nincs Vergiliusunk: "A zene, a művészet elemei testi alapanyagként benne éltek, de valójában nem értett hozzá, s mindig hajlott arra, hogy álműveket tartson szépnek", írja hősnőjéről. Végül Granasztói eljutott addig, hogy maskarának lássa e társaságot és álságos életmímelésnek végsőkig kifinomult szertartásaikat, problémaleplező, merev rendjüket. Akárcsak IV. Károly királyt, akinek koronázását mint néző elmulasztotta a sajnálatos eső miatt, s később, filmen látva jókora csalódást érzett: "az egész talmi komédiának látszott".
Liane: a kacér, könnyűvérű, mérsékelten szadomazochista, "érzéki kis nő", vagyis egy szerelmi csalódás leheletfinom rajza, a "tetőpontról visszarúgott vágyak" kínját énekli meg. Ami a nőket illeti, a testi kontaktus máskülönben is ritka ezeken a lapokon: "a vágytól elborítva akkor értettem meg, hogy gátlástalan, erőszakos vagy ittas férfiak képesek megrohanni, földre teperni, megerőszakolni nőket - valahol, énem egy részében ezt kívántam tenni magam is." Ez az "énem egy részében", ez nagyon jó! A summázat természetesen: "valami erkölcsi különbség van közöttünk".
Megírta apjának életrajzát is: a félelmetes és fölényes sebészprofesszorét, "Dorner magántanárét", majd rendkívüli tanárét (aki soha nem lett nyilvános rendes tanár!). A méltóságos úrét, aki szokásai rabja, szoft antiszemita, s akinek Wekerle Sándor miniszterelnök is betege. Kisebbik fiával, Pállal alig vált szót, kételkedik képességeiben. Családi életmódjuk paradox ésszerűtlenséget mutat. A fiú szinte hontalan tulajdon otthonában: saját asztala, polca egyáltalán nincs, apja egyik fiókjában tartja holmiját - egy hatszobás belvárosi lakásban! Egy majdnem szótlan séta, melynek során Dorner a bontásra ítélt Tabántól búcsúzik, közelebb hozza őket - de ez is kommunikációs kísérlet csupán. Közös ügyeik mindörökre kibeszéletlenül maradnak, mint máshol olvassuk: "A képtelenségem miatt, hogy... valaha is odatérdeljek valaki elé."
Hangsúlyozottan rendpárti. Nosztalgiával ír elsüllyedt világáról, mondtam. No, de ki ne vágyódna vissza az államszocializmus
slampos, főzelékszagú
korszakából abba az időbe, ama nemes anyagokból, műgonddal kivitelezett és berendezett ingatlanállományba, amikor és ahol "...voltak liftek, és jártak", a porszívó "egész ifjúkoromban működött", takarították az utcákat, "Gázzal, villannyal, vízzel sem volt emlékezetem szerint probléma" - és ez minimum évtizedeket jelent! Milyen érzés lehetett beszippantani az újdonság friss illatát nap mint nap, s milyen lehetett az a bizonyos átható "megoldottság-érzés" mindenütt!... (Az 1947-es, szemérmetlenül ép Svájcban ugyanez a tökéletesség és berendezettség már irritálja.) Szemben mindezzel, nyilvánvaló, a konzervatív kurzus kínálta súlyos társadalmi esélyegyenlőtlenség állt, zsidótörvényekkel, félfeudális csökevényekkel súlyosbítva; de kulisszából, iparművészetből sosem kapott ez a nép színvonalasabbat, mint a kiegyezés és a második világháború közötti évtizedekben. (Idézzük csak föl a Rózsavölgyi zeneműbolt elégett berendezéséről készült fotókat vagy majdnem bármelyik kávéházi enteriőrt, például a Japánét!) Az infrastruktúra sem volt akármilyen, a fogaskerekű vasút első kocsijai közel száz évig jártak; a siklót korabeli technológiával egyetlen év alatt megépítették, a kisföldalattihoz sem kellett két esztendőnél több. Az Andrássy út palotáinak zöme tíz bő esztendőben épült! Igaz, ez ugyanaz a kor, amikor a csatornázatlan Pécsett éjszaka hordós kocsik szállították a belvárosi pöcegödrök tartalmát.
Granasztói a maradandóságot keresi a városokban, legihletőbb anyagát mégis a mulandóban találja meg. A tárgyak animalizálása, a hűlt helyek mágneses ereje, az Időben a személy által betölthető Tér elbűvöli: "Az, hogy ma is létező, látható helyen, térben valamikor fontos dolgok történtek, szinte mágikus hatással van rám." Viszszatérő városlátogató, fontos helyeit, Bécset, Párizst, Velencét különböző évtizedekben, állapotban és fénytörésben írja le. Ismeri a magyar kisváros "halotti békességét". Tudja, hogy a tél valószínűtlenül megszépíti a pesti oldalt. Lehangolóan sivárnak tartván a háború előtti Berlint, nincs mit siratnia rajta, de nem csábítja a pusztulás utáni levegős térség horror vacuija sem.
Számtalan írása foglalkozik a világváros-pszichózissal küzdő Budapest állítólagos provincializmusának, másodlagosságának - mélyen igaztalan - vádjával; s érvet, ellenérvet latba vetve mindig fölényes méltósággal utasítja el. Fővárosunk első számú kincse a dunai panoráma: "hegytetőről, kilátópontokról áttekinthető, a párás messzeségbe vesző háztengerével, határtalanságával szinte majesztétikus". Egyedisége a városkép historizáló eklektikában való egységes fogantatása, amely, igaz, "hagyománytipró lendülettel jött létre", de nyilvánvaló talmiságában is javult, tisztult azóta, mindenekelőtt az Andrássy út. Tudjuk, ennek a városnak, pontosabban ennek a földrajzi foknak anynyi, de annyi vesztesége, gyásza volt. "Különbözik a hírneves, ép történeti városoktól - egyszerűségével, mondhatni olykor szegényességével és egyenetlenségével" - írja Granasztói. Tehát például a Vár értéke éppen újkori stílustalansága, mert roppant gazdag történetiséget takar, históriát a legelőnek használt üres dombháttól Mátyás fényűző udvarán, minaretek erdején, minisztériumok során, Ulpius Tamás házán át a többszöri lerombolódásig.
Szerzőnk fontolva haladó kultúrafogyasztó - Antonioni korszakos filmjét, Az éjszakát fanyalogva fogadja, idegesíti, nyomasztja; később, mintegy "beérve", mégis egyike lesz legerősebb kortárs filmélményeinek. Konzervatív és nyitott. Jó értelemben sznob. Újra meg újra átforrósodó érzelmi viszonyban van szeretete tárgyaival, eleinte derülve a zenében konstrukciót kutató, "zseblámpás" tudományosságon - majd megbabonázva a zenei építkezéstől is. Realista, ismétlem; némi szentimentalizmussal. Esszét ír
a túlvilágról és a barátságról
Stílusa józan, vonalszerűen építkezik. Ritkán válik belterjessé. Olykor azonban csapongó, például amikor zenéről és filmről szól, műhelyforgácsokat halmoz, s minden rezzenést le óhajt írni. Sokat értekezik a módszerről, túl sokat is. Rokonszenves emlékiratírói programja szerint "ezek a fejezetek kis táskák, sőt bennük rekeszek, amikbe később is, ha még valami eszembe jut, ezt-azt bedughatok" - és e mögött a gesztus mögött is gyerekkori bevésődés áll, anyja pénzt és elszámolásokat tartalmazó, színes bádogdobozainak látványa. Néha azonban átcsúszik bensőségesből egyszerűen csak privátba, például első könyve, a Vallomás és búcsú fogadtatásáról írva, mely "kavargást csinált körülötte" az álnéven szereplő, nagy építészegyéniségek gyöngeségeinek fölmutatásával. Bóka László is becsülte az írói debütálást, szerzőjét mégsem biztatta további írásra.
Szüntelen önmagyarázó. Vannak fixa ideái, szekvenciái, visszatérő szólama például a világégés előtti Vár meg a régi Belváros kisvárosjellege, a lebombázott szállodasor siratása, s hogy bizonyos terek "álomszerűek", például Pesten a - zárt, azaz szögletes térsarkot magába foglaló, ezért is intim - Mikszáth Kálmán és Lőrinc pap tér kettőse, ma vigalmi negyed. A festői Mátyás tér. Budán pedig szerinte a Kelenhegyi úti rusztikus bormérés vitte a prímet a Citadella alatt (amelynek egyedül a bora volt pocsék). "Nem éreztem soha atmoszférát, hangulatot például a Kossuth téren..." Talán majd most? Akkoriban még a Parlamentbe is be lehetett mászni éjjel, mégpedig villámhárító igénybevételével, legalábbis az emlékező építész Viktor nevű barátjának sikerült. Olvasandó: Ifjúkor a Belvárosban és Itthon éltem.
Meg kell mondanom, túl toleránsnak találom Granasztóit a XX. század hatvanas-hetvenes éveinek nem túlságosan szerencsés fejleményeivel, például a Rákóczi út árkádosításával, a hegyvidéki toronyházakkal vagy a brutális belvárosi alumíniumportálokkal kapcsolatban. Az akkoriban épült metróvonalak kocsijait, állomásait "szépnek, igényesnek, tisztának" mondja (talán pár évig ez is volt a helyzet), a csomópontok kiképzését "nagyszabásúnak" - nem sejtve, milyen villámgyors avulásban lesz részük. Engedékenység? Hiszen ismerve a java európai példákat, láthatta, hogy ez itt nem olyan. Hanem drabális és szovjet. Az építész megkötötte kompromisszumait saját hazájával, de ennyi talán nem vethető a szemére.
