Moldova György kőbányai nyomortelepen született 1934-ben, asszimilált és ágrólszakadt zsidó családban. Zsúfolt szükséglakásban nőtt föl, a pesti gettóban élte túl a vészkorszakot, melybe számos rokona belehalt. A háború után elvégezhette a gimnáziumot, és rögvest fölvették a Színművészeti Főiskola dramaturg szakára.
Első politikai csalódása állítása szerint 19 éves korában érte. Erről többek között a Kádár Jánosról szóló könyvében ír: "lankadatlanul tanultam, nyaranként dolgoztam a 'nagy szocialista építkezéseken', Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán, erőmön felül jegyeztem béke- és tervkölcsönt, jártam 'népnevelni'. (...) Úgy éreztem, hogy Nagy Imre 'júniusi programja' (...) feleslegesnek, sőt károsnak minősítette minden buzgóságomat. (...) a beszéde után tízszer-hússzor is körbejártam a Móricz Zsigmond körteret, menet közben azt ismételgettem: (...) ez már nem az én rendszerem."
1956 októberében fegyverrel állt a forradalom mellé, de a puskáját nem sütötte el. A Színművészeti Főiskola előtt strázsált, majd a városban bolyongott. 1957-ben tiltakozott Háy Gyula és Csurka István letartóztatása ellen, visszautasította a József Attila-díjat. (Lásd részletesebben Az utolsó töltény 2. kötetében.) A főiskoláról vizsgái letétele után diploma nélkül kellett eltávoznia. Fizikai munkásként dolgozott különböző munkahelyeken. 1958 áprilisában (a Szőnyei Tamás Titkos írásában idézett jelentés szerint) arról panaszkodik egy besúgónak, hogy "írásait nem tudja megjelentetni, mert azok a forradalomról szólnak, és azt pozitívan ítélik meg". Ezeket az írásait ma sem ismerjük.
| ||
1959-ben élete éles fordulatot vesz: megismerkedik Kardos György hírszerző ezredessel, aki 1956-ban a másik oldalon fogta a fegyvert. Mellette fogta a magáét Berkesi András is, akivel társak voltak korábban a Katpolnál, az AVO-nál és a vádlottak padján is. 'k ketten írtak Kopjások címmel egy sematikus tantörténetet, miszerint az '56-os "ellenforradalmat" az imperialista kémszervezetek és a bosszúszomjas horthysta brigantik készítették elő a régi világ visszaállítása és a kommunistákkal való leszámolás céljából. Moldova 1958 nyarától forgatókönyvek írásából élt. 1959-ben Fejér Tamás filmrendező adta oda neki a Kopjásokat, hogy írjon belőle forgatókönyvet. Elvállalta. A vállalkozás nem valósult meg, de ennek révén ismerkedett meg Kardos Györggyel. Ekkor kezdődött az az együttműködés, ami Moldova egzisztenciájának alapjává vált, amint azt a Kardosról szóló könyvében maga is hangsúlyozza.
Az első folyóirat-publikáció után nyolc évvel, 1963-ban megjelenik Moldova első kötete, Az idegen bajnok című novelláskötet. A következő évben kiadják első regényét, a Sötét angyalt, mely nagy sikert arat. Moldova azóta főfoglalkozású író.
A normális mint abnormális
A rendszer radikális támogatásának és radikális kritikájának az összekapcsolásában rendkívüli hatóerő, népszerűsítő és legitimáló erő rejlik. Ez a felismerés határozta meg a Kádár-korszak nyilvánosságára legnagyobb befolyással bíró és legokosabb exávósok tevékenységét: Komlós Jánosét és Kardos Györgyét. Mögöttük állt többnyire (de nem mindig) Aczél György. Komlós Mikroszkóp Színpada, Kardos Magvető Kiadója ezt a felismerést érvényesítette, amennyire tehette. Az előbbi legsikeresebben Hofi Gézával, az utóbbi Moldova Györggyel. A rendszer ilyetén, "unortodox" szolgálata persze sok konfliktussal járt, beleütközött az ortodox módon szolgálók ellenállásába. Moldova e konfliktusok gyújtópontjában állt.
Normális ember a rendszer pártján áll, normális ember látja a rendszer működésében az abnormalitást. Ezen a paradox normalitáskoncepción alapult a Komlós-Kardos-stratégia, ami nagyon megfelelt a kor sajátosságainak. A rendszernek nem volt alternatívája, a rendszerellenességnek nem volt perspektívája, a normális létezés feltétele az abnormális rendszer elfogadása volt. Milliók elementáris szükségletét elégítették ki azok, akik egyszerre igazolták vissza a rendszer iránti lojalitást és a rendszer abnormalitásának mindennapos tapasztalatát.
| ||
Moldova munkássága ezt sokféle műnemben és témakörben szolgálta. Korai novelláiban megjelennek az őt fölnevelő kőbányai telep, a sivár gyárövezetek, kocsmák, munkásszállók drámai és viszontagságos életeket hordozó figurái, s megjelennek a proletár életeket a szívükre vevő, a telepeken, kocsmákban veszendő emberi értékek kiszabadítására elhivatott, bűnökkel és önfeláldozással teli életeket élő rendszerharcosok. Hívő vérbírók, fegyveresek, ávósok, szívükből építő szakemberek. És jelen vannak még a Moldova útján járók: az '56-osságból a "normális" életbe visszaigyekvő fiatalok.
Az első feszes, pontos, lírai novellákban, melyekkel '55 körül felfedezték őt, a külvárosi környezet, a folytathatatlan múltba ragadt világ kötő- és taszítóereje egyenlő erővel hat a világok határán billegő hősökre, Mandarinra, a híres vagányra, Ördögh Ferire a Tizenkét Házakból és a többiekre. Az ő választásaiknak még nincs politikai irányokhoz, eszmékhez kötött jelentése, de az '56 utáni Moldova-hősöknek, Flandera Jánosnak és főleg Ljubomir Bezdomennek, az "idegen bajnoknak" már annál inkább.
Moldovánál mindenkihez és minden korhoz kötődnek bűnök, hibák, sérelmek és kételyek, mindenkiben dúlnak ellentétes érzelmek. A rendszer harcos támogatása és harcos kritikája szervesen összeépül. Ennek a korszaknak a végpontján az '56-os trilógia utolsó darabja, Az elbocsátott légió (1969) és a vele közel egy időben megjelent Malom a pokolban (1968) áll. Az első az osztályharcot és vele az ávósokat leszerelő konszolidációs korszak, a másik meg épp az ávós korszak éles kritikája. Moldovára jellemző párosság.
Közvetlenül e két regény előtt, 1967-ben jelennek meg Az elátkozott hivatal című kötetben az első jellegzetes Moldova-szatírák. Az évtized végétől Moldova jelen van a rádió ekkor rendszeressé váló kabaréműsoraiban is. 2004-es kötetében, A gyávák bátorságában azt írja erről: "Ezek a fellépések akkoriban semmihez sem hasonlítható népszerűséget hoztak." Azt is írja, hogy a Rádiókabaréhoz "csakis a viszonylag magas honorárium vonzott". Moldova legjobb szatírái a rendszer abszurd működésének zárt, végigvitt leírását adják. Első jelentős szatírájában, a Gumikutyában ellopnak egy egész gyárat, és Moldova fölöttébb vicces és elmés elemekből fölépíti az egész rendszert, mely az ilyen totális lopás teljes észrevétlenségét és kockázatmentességét biztosítja. A legjobb szatírákban egy abszurd rendszer kibontott leírását találjuk. Arrivederci, Budapest!, Magyar atom, A Lakinger Béla zsebcirkáló, A beszélő disznó, Parlament gebinben, Hitler Magyarországon, Rottenbiller utca 93/A alkotmányos köztársaság stb. Moldovának van sok lapos kabarészövege és olcsó poénja, de a jelentős szatírái valóban nagyszabású rendszerszatírák. Ezek önmagukban nem tartalmazzák a rendszer melletti hitvallás ellenpólusát, a fent említett kettősségbe csak az életmű egészén belül illeszkednek bele. Ezekért a szatírákért bizony ellenzéki beállítottsággal is lehetett lelkesedni.
A sport, a foci, a Fradi világába vezető szatírák legjelentősebb lelőhelye a H. Kovács történeteiből összeállított 1974-es kötet, a Ferencvárosi koktél. Ezek a nagy képességek elhalásáról szólnak a kicsinyességek világában, a kevésbé értékes darabokban kisrealista közhelyekkel. A dzsungel romlatlanságából érkező verhetetlen majomcsapat például a magyar foci körüli legközismertebb romlottságokba bukik bele. A minőségi póluson viszont ott van a félreismert élet és a semmibe vesző kitartás nagy szimbóluma, Vasdinnyei, az eltévedt futó.
A valóság mint nem olyan
Moldova pályája kezdetétől írt kisebb riportokat. Első könyv terjedelmű szociografikus riportja, a Tisztelet Komlónak 1971-ben jelent meg. Ezt követte a rendszerváltásig még hét: Az őrség panasza, az Akit a mozdony füstje megcsapott, A szent tehén (a textiliparról), az Égi szekér (a mezőgazdasági repülőkről), A pénz szaga (a kamionosokról), a Bűn az élet (a rendőrökről), a Ki ölte meg a Holt-tengert? (Izraelről).
Ezekben a kötetekben rengeteg dráma, nyomor, riasztó gond, nyomasztó múlt, heroizmus, bűn, torokszorító történet és hatásos sztori sűrűsödik össze. Átsztorizálódik, átheroizálódik, átdramatizálódik bennük a valóság. Ténykezelés tekintetében Moldova a mindennapi tudat szintjéhez idomul. Szisztematikus kutatómunkát nem végez, forráskritikát nem alkalmaz. Azokat a dokumentumokat, adatokat használja föl (szerény mértékben), amelyek - a riportok jellemző szófordulatával - épp "a kezébe akadnak". A riportok törzsanyagát jegyzetfüzetből rekonstruált beszélgetések adják. A rekonstrukciót a blikkfangos dialógusok előállításában jeleskedő szépíró, képzett dramaturg hajtja végre. A megszólaltatottak moldovául beszélnek, Moldova-hősökké stilizálódnak.
A fülébe jutó tényállításokat Moldova meglehetős szubjektivitással, a közlőhöz való viszonya és tartalmuk "opportunitása" szerint kezeli. A Youtube-on megtekinthető az az interjúrészlet, melyben Bárdos András szembesíti Moldovát azzal a ténnyel, hogy megvezették őt, mert nem is létezik az a vizsgálat, melyre hivatkozva egy "cigánybűnözésre" vonatkozó "adat" bekerült a Bűn az életbe. Moldova kitart amellett, hogy a nem létező adat létezik, mert azt Tonhausertől hallotta, és ő neki hisz. A komlói riportban Moldova le is szögezi: "Nem tartom magam illetékesnek, hogy felülvizsgáljam az elbeszélésekben foglalt tényanyagot, és ítélkezzem felette. Ezért minden esetben elfogadtam a beszélő 'vallomását'." Ha Vas Zoltán Komlóról beszélve azt mondja, "Hidas, azt hiszem, ő volt akkor a bányaügyi miniszter", Moldovában föl sem merül, hogy két percet szánjon annak megállapítására, jól hiszi-e Vas. (Nem.)
| ||
Moldova általában magas helyekről kapott megbízatással indul útnak, és erről az Előszóban mindig be is számol. A textiliparról szóló könyv megírására például a könnyűipari miniszter asszony kérte föl. Az alaphelyzet tehát itt is a lojalitás demonstrációja. Viszont maga a mű fölöttébb "problémacentrikus", és azzal szembesíti az olvasót, hogy mennyivel jobban megy ez (a textilipar) tőlünk nyugatabbra.
Moldovát a naturális megközelítés jellemzi. A megvalósult objektumokkal igazolt szocialista építőmunka heroizmusát képviseli. Mértékadó hősei tárgyhoz, tevékenységhez, megfogható produktumhoz kötődnek, a közgazdasági eredményesség mellékes.
A Kádár-kori riportkönyvek sorát záró Bűn az élet (1988) arra szolgált, hogy az emberek félelemérzetét mozgósítva feltartóztassa a rendőrállamból a jogállamba való átmenetet. A szerző maga is leszögezi, hogy a könyv reakció volt az ellenzék mozgolódására (Az utolsó töltény, 6. kötet). Moldova megbízólevelét a belügyminiszter-helyettes rendőr altábornagy írta alá, s a belügyminiszter biztatta őt. A könyvet példátlanul széles nyilvánossághoz segítették. A Magyar Nemzet több mint öt hónapon át, 123 folytatásban közölte, amikor pedig megszaporodtak a tiltakozások a napilapban publikált, cigányellenes gyűlöletet árasztó részletek ellen, rendkívüli sürgősséggel, a tervezett könyvheti megjelenés előtt kiadták a művet annak ellenére, hogy a téma első számú szakértője, Tauber István lektori jelentésében Moldova állításait és légből kapott "adatait" sorra megcáfolta, és leszögezte, hogy az iromány megjelentetése "beláthatatlan következményekkel járna". A cigányságnak e mű szerint értékes és értékelhető kultúrája nincs, viszont a hazai bűnözés, melynek robbanásszerű növekedése várható, jelentős mértékben a cigányság általános jellemzőihez köthető, s ezen a bajon csak az segíthet, ha a rendőrség teljhatalmat kap, s még abban a szerény mértékben sem korlátozza a jog, amilyen mértékben akkor korlátozta. A rendőrök amúgy ezeken a korlátokon is rutinszerűen átléptek. Ezzel Moldovának el is dicsekedtek, s ő ezt dicséretes gyakorlatként, a "jogi formalizmus" bolsevista megvetésével népszerűsítette.
A Bűn az életet, a Grósz-kurzus reprezentatív alkotását több mint félmillió példányban adták ki és el. A Magyar Nemzethez érkezett sok-sok tiltakozó levél közül egyet sem közöltek. Egy Grósz Károlyhoz írott tiltakozó levélre a kormányfő irodája hivatalból azt válaszolta, hogy a könyv "tényeken alapul... A cigányság lassanként nem kisebbséget képez, hiszen létszámuk erőteljesen növekszik, a bűnözés volumene ugyanakkor egyre inkább az ő irányukba mutat."
Támogatott, tűrt, támadott
Moldova úgy nyilatkozott, és ehhez a véleményéhez magam is csatlakozom, hogy irodalmi munkásságának csúcsa két történelmi regénye: a Negyven prédikátor (1973) és a Ha jönne az angyal (1998). E két regény míves, archaizáló nyelve és fölépítése mutatja, hogy Moldovában benne volt egy jelentősebb regényíró lehetősége, de mutatja azt is, hogy azért ez a jelentősebb regényíró sem tartozott a legjelentősebbek közé. A Negyven prédikátor sem sokkal több egy mívesen megformált, de nem különösebben összetett allegóriánál. Ez az allegória nem illeszkedik bele abba a keretbe, amelybe a többi művet elhelyeztük, inkább kompenzáló jellegű. Kivált, ha tudjuk, amit csak a Negyven prédikátor rendszerváltás utáni kiadásából tudhatunk, hogy a regény eszméje 1957 tavaszán, a forradalomtól való elfordulás előtt fogant, s Moldova szerint is az a mű veleje, hogy a majláthok, a hatalom puhító, konszolidáló gerinchajlítói rosszabbak a brutális erőszak legrosszabb képviselőinél is, mert nehezebb nékik ellenállni.
Moldovát a Kádár-kor kiemelten támogatott és kiemelten támadott írójaként is meg lehet jeleníteni. Ez következett abból, hogy a kritikai rendszerszolgálat megosztotta a rendszerszolgák rendjét és sok konfliktussal járt.
Moldovának a rendszerváltás előtt nagyjából negyedszázad alatt negyven kötete jelent meg. Kapott két József Attila- és egy Kossuth-díjat. A Magvető kiemelkedő példányszámokat és honoráriumokat biztosított számára. Persze ezt a rendszerváltás után a piac is megadta néki (sőt!), de a Kádár-korban a példányszám is, a honorárium is politikai kérdés volt, és Kardosnak olykor drámai konfliktusokat kellett vállalnia, hogy kedvenc szerzői kivételezett pozícióját megvédje.
Másrészt: Moldova élesen problematizáló, számos "kényes" témát érintő művei körül sok csata dúlt. Egy időben például az 'rség falvaiban nem lehetett kikölcsönözni Az 'rség panaszát, mert a helyi potentátok megtiltották.
1975-ben a Szent Imre induló anyaggyűjtése kapcsán felmerült az (a regény ismeretében kivált) abszurd gyanú, hogy Moldova "cionista propagandát" kíván közvetíteni, ezért öt évre szigorú állambiztonsági felügyelet alá vonták. Leveleit felbontották, telefonját lehallgatták, író-olvasó találkozóiról jelentéseket írattak. Ezek a jelentések is jellegzetes kettősséget tükröznek. A jelentők Moldova stabil frázis- és poénkészletből összeálló föllépéseit hol rendszerellenes uszításként, hol a rendszer melletti kiállásként értelmezik. (Minderről részletesen olvashatunk Szőnyei Tamás Titkos írásában.)
A következő tényezők magyarázzák Moldova rendkívüli népszerűségét és hatóerejét a Kádár-korban. A populáris irodalom eszköztárának mesteri kezelése. Alkalmazkodás a mindennapi tudat szintjéhez (kivált a jelenségek értelmezését leegyszerűsítő monokauzalitás elvéhez). A rendszer iránti alapvető engedelmesség és részleges ellenállás visszaigazolása, a konformitásigény és a kritikai igény párhuzamos kielégítése. Mindemellett pedig a folyamatos tematikai úttörés. Rengeteg olyan témakör volt, melyről Moldova írt érdemben és hatásosan először vagy az elsők között: az ötvenes évek, ötvenhat, exávós szervezkedés, zsidókérdés, cigánykérdés, a bűnüldözés elégtelensége, különböző iparágak, közszolgáltatások, országszéli régiók drámai helyzete, korrupciós ügyek, besúgórendszer, kamionosvilág, Puskás Öcsi, Che Guevara, Vas Zoltán, a svábok kitelepítése, a székelyek kálváriája, honvédségi büntetőszázadok, kuláktörténetek, szövetkezetesítési történetek, futballválság, a modern Izrael...
(Moldova rendszerváltás utáni műveiről és közéleti szerepéről portrénk második részében, a csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban olvashatnak.)
