Kevesek nagy költője volt.
Pályája későn indul: bár Weöres Sándor mutatja be 1969-ben egy antológiában, önálló kötethez csak 1972-ben juttatja az állami könyvkiadás. A vékonyka, fekete borítós kötet (Tűzföld) emlékezetes felütés: a költő nagy láttató, látomásos erővel idézi fel csecsemőkorban elhunyt gyermeke emlékét, holt élettársa korán eltávozott alakját. (Az ötvenes, hatvanas évek fiataljairól, Fülep Lajos köréről, amelyből Beney is kiröppen, Fodor András rajzol majd hiteles képet az Ezer estém Fülep Lajossal című naplójában. Ebben a fiatal, gyászoló Beneyről is megrázó adatokat rögzít.) Már az első lépésnél látszik: Beney feledhetetlen, vésetszerű, ráolvasásos beszédmódja elüt mind az Újhold objektiváló beszédmódjától, mind az újnépies szürrealizmus modorától. De nem csak stiláris jegyek különböztetik meg a többiektől.
Költészete több szokatlan jegyet mutat. Noha Weöres Sándor, minden versek, formák, nyelvek és témák tudója vezeti a költői pástra - s majd felel alkalmasint verssel is Beney egyik-másik darabjára -, maga Beney nem a kiterjedés, nem a tobzódás művésze. Későn indul, de annak tudatában, hogy megtalálta azt a kimeríthetetlen mítoszt, amely összes költői mondandóját felszívja majd, kiterebélyesíti, egy szűkre mért témakörben elmélyíti, s érintkezésbe hozza a végtelen mondandókkal. Az Orpheusz-Eurüdiké-mítoszról beszélek. Beney voltaképpen kezdettől az utolsókig hű marad ehhez az egyetlen mondakörhöz. Nem egyetlen verset ír, de minden verse ebbe az egy mederbe törekszik, s minden darabja ennek a mondának valamely vonatkozását igyekszik megközelíteni. Korábban főleg a szonett fűzőjébe szorított formavilága fellazul, zömmel a létkérdésekre irányuló lírája ezoterikus hangfekvésbe illeszkedik, és az olvasót is más világba, más világokba igyekszik terelni a költő metafizikus beszéd-világa. Ez a mítosz csakugyan roppant sokrétű, dúsítható; csakugyan alkalmas arra, mint látjuk, hogy egy egész élet egész termését keretbe fogja. Itt ennek az eszméletet szélesítő mítosznak csupán néhány elemét említem: azon a peremvidéken vagyunk, ahol élet és halál összeér; le kell mennünk az alvilágba, hogy életre váltsunk egy halottat; az élet a halálban folytatódik, a holt társ az életbe pillant vissza; az egyetlen lény iránti, megválthatatlan szerelem témája; a gyász, a túlélés terhe, keserű édessége; az emlékezés állandó, hovatovább kötelező erkölcsi gyakorlata (Beney költészete ezért is a lelkiismeret természetének egyik leghűebb rajzolata). Az Orpheusz-Eurüdiké-mítosz számos egyéb résztapasztalat elmondását tette lehetővé a költő számára: le tudta írni a magányt, le tudta írni a túlélésen túli hétköznapi halálokat, amelyek közelebb vitték a költőt szerettei világába. Talán Beney Zsuzsa költészete a legszebb tanúság arra, miben is áll a túlélés, egyéni és egyetemes értelemben. Ragaszkodás a holtakhoz, önvád, beválthatatlan (mert életre kötelező) halálvágy, elfojtás, folyton lassuló életszeretet elegye ez a Beney-féle életérzés, de egyúttal tartalmazza a megőrzés, átmentés, megörökítés, a nem lévők állandó szava-zásának elemeit is. A halál nem vet véget a szerelemnek, hanem hosszú kereséssé alakítja; a szerelem halála halálon túli szerelemmé erősödik, és valahogy minden más emberi tapasztalatnak mérlegévé válik. Szabadkőművesnyelven úgy fejezhetném ki: az eleven keresi a holtat, a holt kutatja azt, aki éppen őt keresi; kereső is, kutató is a hiányból él, ugyanakkor abból a tudatból, hogy a másik létezik. Beney Zsuzsa költészete és élete éppen azt kívánta jelenvalóvá tenni, ami nincs. "Mit nehezebb elbírnunk? Azt, hogy Isten / nincs, vagy azt, hogy van, de nincs jelen?" (Két parton)
Orvos volt, tanár volt, költő volt. Gyógyított, oktatott, írt. Később - soha nem hangos ünneplés gyűrűjében - költészete kiteljesedett, két regényt tett közzé, és az utóbbi időkben egyre mélyülő szem-lélettel elemezte József Attila költészetét. A nagy költőelőd megértésében segítette saját tragikus élettapasztalata, metafizikus szemlélete, a kevésre irányuló összpontosítási gyakorlata: Beney Zsuzsa értekező prózájában is szinte egyetlen költőt tüntetett ki éles figyelmével, József Attilát. Esszéi-re is, egész életművére jellemző néhány ritka erény: fokozatosság, mérlegelés, egyről a kettőre haladó, de magas igényű kifejezésmód, szűkszavúság, a művek egymásból való következtetése. Ahogy József Attila-tanulmányai is szép lassan gyarapodtak, úgy költészetében is tükröződnek az egymást követő fokozatok. Versesköteteit többnyire úgy állította össze, hogy át-átvett a régebbi darabokból, mintegy intve az olvasót: még ugyanaz vagyok. Lényében is volt valami megingathatatlan, nyugalmas begyökerezettség. A bölcs tartása volt ez, és semmi köze Beney Zsuzsa folytonosan szorongást gerjesztő, ideiglenes megállók közt imbolygó szellemi alkatához. Elvonultan, kevés embernek megnyilatkozva élt, nehezen jutottál közelébe. Maga volt a csönd. És most? "Már csönd se vagy" - ahogy ő maga írja a Sírversben.
Itt élt közöttünk, keveseknek.
Most már nincs, és mindenkié.
