Ha valóban annyira elnyomták volna a rockzenét a Kádár-rendszerben, a rendszerváltás után egyből remekművek születtek volna Magyarországon, állítja az egyik megszólaló Csatári Bence könyvében. Persze működött a cenzúra, de abban a rendszerben a központi elveket több szervezet képviselte, és mindegyik a maga szempontjai szerint bírálta el a produkciókat. Sokszor érezheti az olvasó, hogy a nyilatkozók kicsit jobb színben tüntetik fel a szerepüket. A korabeli kulturális élet szereplőivel készült interjúk hol szórakoztatóan, hol kicsit szárazan, mégis átfogó képet adnak a rendszer működéséről. Kiderül például, hogy a közvetlen központi utasításokra azért nem volt szükség, mert minden intézményben megvolt az egyszemélyi felelős, akire a nyilatkozók egyöntetűen a szűrő szót használták. A cenzúra egyébként nemcsak a politikai tartalmakat szűrte ki, hanem az erkölcstelennek vagy alacsony színvonalúnak gondolt alkotásokat is, de például Erdős Péter döntéseit köztudott módon a személyes ízlése is befolyásolta. Határozottan állítják a megszólalók, hogy a büszkén ellenálló zenekarok több esetben, csak nehezen tudtak tárgyalni a hatalommal, és ezért nem jutottak lemezhez. De az ellenállás mögött puszta üzleti megfontolás is állhatott, mert nagyobb közönséget, és ezzel nagyobb profitot hozott a fellépés, mint egy kiadott lemez, ugyanakkor akadt olyan ellenálló zenekar, amely több lemezt adott ki a nyolcvanas években, mint bárki más.
Kevés utalás van csak arra, hogy az akkoriban kiadott társadalomkritikus dalszövegek, ravaszságból vagy behódolásból, hivatalosan nem az akkori viszonyokat, hanem a nyugati kapitalizmust támadták. Az interjúkat sikerült nagyjából az időbeli átfedések ellenére a tárgyalt kor szerinti időrendbe szerkeszteni úgy, hogy a legszórakoztatóbb anyag kerüljön a legvégére arról a korról, ahol hozzá nem értők szóltak le a szakembereknek, mit hogyan kell csinálni.
Jaffa Kiadó, 2017, 216 oldal, 3490 Ft
