Könyv

Nekem írod a dalt

  • Pócs Gergely
  • 2018. április 1.

Könyv

Ha valóban annyira elnyomták volna a rockzenét a Kádár-rendszerben, a rendszerváltás után egyből remekművek születtek volna Magyarországon, állítja az egyik megszólaló Csatári Bence könyvében. Persze működött a cenzúra, de abban a rendszerben a központi elveket több szervezet képviselte, és mindegyik a maga szempontjai szerint bírálta el a produkciókat. Sokszor érezheti az olvasó, hogy a nyilatkozók kicsit jobb színben tüntetik fel a szerepüket. A korabeli kulturális élet szereplőivel készült interjúk hol szórakoztatóan, hol kicsit szárazan, mégis átfogó képet adnak a rendszer működéséről. Kiderül például, hogy a közvetlen központi utasításokra azért nem volt szükség, mert minden intézményben megvolt az egyszemélyi felelős, akire a nyilatkozók egyöntetűen a szűrő szót használták. A cenzúra egyébként nemcsak a politikai tartalmakat szűrte ki, hanem az erkölcstelennek vagy alacsony színvonalúnak gondolt alkotásokat is, de például Erdős Péter döntéseit köztudott módon a személyes ízlése is befolyásolta. Határozottan állítják a megszólalók, hogy a büszkén ellenálló zenekarok több esetben, csak nehezen tudtak tárgyalni a hatalommal, és ezért nem jutottak lemezhez. De az ellenállás mögött puszta üzleti megfontolás is állhatott, mert nagyobb közönséget, és ezzel nagyobb profitot hozott a fellépés, mint egy kiadott lemez, ugyanakkor akadt olyan ellenálló zenekar, amely több lemezt adott ki a nyolcvanas években, mint bárki más.

Kevés utalás van csak arra, hogy az akkoriban kiadott társadalom­kritikus dalszövegek, ravaszságból vagy behódolásból, hivatalosan nem az akkori viszonyokat, hanem a nyugati kapitalizmust támadták. Az interjúkat sikerült nagyjából az időbeli átfedések ellenére a tárgyalt kor szerinti időrendbe szerkeszteni úgy, hogy a legszórakoztatóbb anyag kerüljön a legvégére arról a korról, ahol hozzá nem értők szóltak le a szakembereknek, mit hogyan kell csinálni.

Jaffa Kiadó, 2017, 216 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.