Magyar Narancs: Biográfust és témáját mindig összeköti egy szál. Mi ösztönözte ebben az esetben a szerzõt, hogy évekre beköltözzön egy idegen életbe?
Christian Buckard: A Sötétség délben címû könyv létérõl gyermekkorom óta tudtam, ott állt a szüleim könyvespolcán. 1980 körül, amikor a politika bevonult az életembe, elõször a baloldal és a renegátok gondolkodása kezdett érdekelni. A legkülönbözõbb sorsú emberekrõl került kezembe könyv ebben az idõben: olyanokról, akik Spanyol-országban harcoltak, mozgalmár kommunistákról, cionistákról és így tovább - de hogy valaki egy személyben legyen mindez, egy személyben élje végig a század kollektív biográfiáját, ez lenyûgözött.
Koestler egyébként sokáig gondolkodott azon, hogy az önéletrajzát regény formájában írja meg, de a felesége lebeszélte errõl, mégpedig azzal az érvvel, hogy legalább tíz személyre kellene "felbontania" magát, arról nem is beszélve, hogy mindaz, amit megélt, egy regényben hihetetlenül, vagyis hiteltelenül hatna.
MN: Koestler Magyarországon született, azután a legkülönbözõbb nyelvi környezetekben élt és írt. Milyen szerepet játszott Magyarország az életében?
CHB: Koestler lélekben mindig is magyar maradt. Pontosan tudta, hogy az ember egész életét meg-határozza, hova születik, hol jár is-kolába. A legenda szerint az ötve-nes években a híres magyar-angol futballmeccsen Koestler és George Mikes a sajtónak fenntartott páholyban ülve figyelték a játékot, s amikor a magyarok gólt rúgtak, Koestler felugrott, ujjongott, tapsolt (amiért majdnem kidobták a sajtópáholyból), majd a meccs után elmagyarázta Mikesnek (aki az angolokat biztatta): tudja õ, persze, mire is kötelez az új haza iránt érzett patriotizmus, de azért van focipatriotizmus is a világon!
1956-ban pedig, a forradalom elsõ napjaiban Koestler izgalmában és dühében, hogy semmi hasznosat sem tud tenni a Budapesten harcolókért, szám szerint 13 téglát vágott be a londoni magyar követség ablakaiba.
A 60-as években Koestler tervezte, hogy Budapestre látogat, ez elvileg lehetséges is lett volna, a magyar Külügyminisztérium az oroszokkal való egyeztetés után kiállította a vízumot, melyet Koestler Bécsben át is akart venni - örült az utazásnak. Az utolsó pillanatban a bécsi magyar konzulnak azonban még egy apró közölnivalója volt: utazhat, de azzal a megszorítással, hogy nem írja meg az élményeit. Koestler ezt ugyan egyáltalán nem tervezte, de a feltétel elfogadhatatlan volt számára - köszönte, távozott.
MN: Koestler családja a Magyarországon oly tipikus utat járta be: zsidó múlt, majd asszimiláció. Hogyan történhetett, hogy Koestlert egyszerre a cionisták között találjuk?
CHB: Koestler a bécsi idõszaka elõtt nem sokat tudott a cionizmusról. A zsidóság pedig annyit jelentett számára, hogy a család a zsidó vallási közösséghez tartozik, vagyis õk: "Mózes hitû magyar polgárok." A vallással egyébként sem tudott sokat kezdeni, gyerekkora óta a természettudományok, a technika érdekelte, a vallást inkább anakronisztikus dolognak tartotta.
Amikor azután az 1919-es pogromok idején menekülnie kellett Magyarországról, hirtelen megértette: ha a zsidósága bár neki nem is, az antiszemitáknak viszont annál inkább fontos, s adott esetben emiatt életveszélybe is kerülhet.
A bécsi cionistákhoz egy véletlen juttatta el: a család egy barátja tanácsolta édesanyjának, hogy keressen kapcsolatot az Unitas nevû diákegyesülethez, oda menjen el, nehogy rossz társaságba keveredjen... A család barátja kulturális rendezvényekrõl meg hasonlókról mesélt, de egy szóval sem említette azokat a véres összecsapásokat, amelyek során a cionista diákok kézzelfogható bizonyítékát adták, hogy edzettség és erõ szempontjából sem alábbvalóak nem zsidó egyetemi kollégáiknál. A korábban oly magányos Koestler itt végre jól érezte magát, barátokra lelt.
Igen fontos azt is látni, hogy Koestler és barátai egy új, nyugati zsidó típusról álmodtak - akik erõsek, edzettek, meg tudják védeni magukat; a keleti, gettókban élõ zsidókat megverteknek, szerencsétleneknek látták, akikkel a legkevésbé sem akartak azonosulni. Az új zsidó hazát pedig az új zsidó típussal szerették volna benépesíteni.
MN: Milyen megoldást látott Koestler az arabok és zsidók Palesztinában zajló konfliktusaira?
CHB: 1926-ig, vagyis a bécsi évei végéig keveset foglalkozott a problémával. Tudta természetesen, hogy voltak arab pogromok; alakuló véleményét pedig nagymértékben Vladimir Jabotinsky formálta, a cionisták egyik vezéralakja, késõbbi barátja, akit 1924-ben ismert meg, s akinek az volt a véleménye, hogy a baloldali cionisták tévednek, ha azt gondolják, hogy az arabok civilizációs eszközökkel megszelídíthetõk. Fel kell készülni arra, hogy az arabok védekezni fognak, vagyis hosszan tartó és folyamatos küzdelemre kell berendezkedni. Nem érdemes az arabokkal tárgyalni, hiszen úgysem fogadják el a zsidók palesztinai létének jogosultságát.
A már és még mindig kommunista Koestler egy 1937-es palesztinai útja során maga is igen határozottan úgy látta, hogy a zsidók és az arabok két teljesen különbözö égitesten és teljesen eltérõ korokban élnek, vagyis az együttélés alapvetõen lehetetlen, tehát mindenképpen két országnak kellene keletkeznie. A megoldás annál is sürgetõbb volt, mert pontosan megértette az európai zsidóság fenyegetett helyzetét.
MN: Hogyan lett Koestler cionistából kommunista?
CHB: A kérdés igencsak bonyolult, már csak azért is, mert a szovjetunióbeli kommunisták igen erõsen anticionisták voltak, s a 20-as évek közepén Bécsben a cionisták számára is teljesen világos volt: a kommunisták ellenfeleik. Amikor Koestler 1929-ben Párizsba ment, az ott írott cikkeibõl is az derül ki, hogy nem szimpatizált a kommunistákkal. Alapvetõen rejtélyes, hogy valaki, aki cionista, hogyan is csatlakozhat egy anticionista párthoz.
A magyarázat talán abban rejlik, hogy több Koestler is létezett: egy politikus, egy cionista és zsidó, egy a természettudományok és a technika iránt érdeklõdõ Koestler és így tovább. Lényeges tényezõ továbbá, hogy 1930-ban egy berlini lap tudományos rovatvezetõjeként igen nagy benyomást tett rá a Szovjetunióban megvalósulni látszó tudományos és technikai fejlõdés. Ezenkívül a kommunista barátai hatottak talán rá - s ha nem is lépett be rögtön a pártba, ellenkezése lassan gyöngült. Azután tagja lett a Szovjetunió Barátainak Szövetsége nevû szervezetnek, majd 1931-ben, amikor újságíróként egy Zeppelinnel az Északi-sarkra repülhetett, leszálltak a Szovjetunióban is, ahol nagyon meleg fogadtatásban részesült, s ahol igen jól érezte magát.
De már 1932-ben korrigálnia kellett a Szovjetunióról kialakított igencsak rózsás képet. Korábban azt is tervezte, hogy traktoros lesz egy kolhozban, azután gyári munkás szeretett volna lenni - jellemzõen radikális koestleri tervek! Mindenesetre amikor megérkezett a Szovjetunióba, elõször próbálta nem meglátni vagy legalábbis igyekezett megmagyarázni, hogy éhínség tombol, az állapotok borzasztóak, a szervezés tökéletlen, s hogy mindenütt hazugságokkal kell szembesülnie. Koestler azonban szerette a rendet, a világos helyzeteket - így a látogatás végül megrendítõ élmény lett számára. Az volt az érzése, hogy mindenütt káosz van, shogy egy újabb forradalom még ahhoz sem lenne elegendõ, hogy a szállodában, ahol lakott, végre rend és tisztaság uralkodjék. Az is megrázta, amit ázsiai utazása során tapasztalt: egy koncepciós per szemtanújaként teljesen világosan átlátta, hogy a bíróság ártatlant ítél el.
1933-ban még remélte, hogy ha a Szovjetunióban rosszul mennek is a dolgok, õk Nyugaton majd mindezt jobban fogják csinálni.
MN: Koestler az elsõk között volt, akik megértették, mi is készül Európában, shogy mi fenyegeti magyarországi rokonait, barátait. Mit tudott tenni a távolból?
CHB: Koestler igen korán felismerte, milyen veszélyt is jelent Hitler és Németország a zsidóság számára. Bár az elsõ idõkben még - a kommunisták szemüvegén át nézve - úgy látta, hogy Hitler a kapitalisták eszköze, s "az antiszemitizmus az idióták szocializmusa", ahogy ezt Bebel megfogalmazta, s azt jósolta, hogy a gazdagabb zsidókkal a nácik majd együtt fognak mûködni, vagyis a munkásosztály és a kapitalizmus konfliktusáról van itt is szó. Lassan azonban világossá lett számára, milyen mérhetetlen zsidógyûlölet ural-kodik Németországban. Késõbb Franciaországban, majd Angliában az sem maradt rejtve elõtte, hogy saját "küzdõtársai" körében is dúl az antiszemitizmus.
Amikor azután a zsidók tömeges megsemmisítésének tervérõl értesült, ez szinte letaglózta. Megrendülve megoldásokon gondol-kodott, tárgyalt az amerikaiakkal, hogyan is lehetne a menekülteken segíteni, bár valójában õ sem tudta, hol is fogadnák be õket. Szenvedett, mert látta, hogy a világ nem akarja elhinni, mi is történik. Még az angol zsidók sem szerették hangosan kimondani, hogy Európában nem általában "gyilkosságok", hanem a zsidók kiirtása folyik, mert féltek az antiszemitáktól, nem akarták, hogy az a látszat keletkezzen, mely szerint a németek elleni háború a zsidók megmentése érdekében történik.
Koestler volt egyébként az elsõ jelentõs író, aki a zsidók tömeges meggyilkolásáról írt: 1943-ban, az Érkezés és indulás címû regényében. Késõbb a regény folytatását is tervezte, arra a kérdésre keresve választ, miért hagyta a világ sorsukra a zsidókat, miért nem próbálták lebombázni, lerombolni az auschwitzi gázkamrákat. Egyre inkább az volt az érzése, hogy nem az a logika érvényesül, hogy "a zsidók halálra vannak ítélve, és a világ magukra hagyja õket", hanem inkább "azért hagyja a világ magukra a zsidókat, mert halálra vannak ítélve". Valami hasonlót élt meg Spanyolországban, halálraítéltként, a börtöncellában: érezte, irtóznak tõle, kerülik... Mindezek az élmények csak erõsítették benne: szükség van egy zsidó állam létére.
MN: Végül is nem csupán szakított a kommunistákkal, rettegett antikommunista lett belõle. Mi távolította el a mozgalomtól?
CHB: Egyrészt: Koestler sohasem volt elméleti ember, a marxizmusról nem sokat tudott, s egyáltalán nem volt a dialektikus materializmus híve. A véleménye ugyanis az volt, hogy a tudomány még közel sincs olyan szinten, hogy a világ valamennyi jelenségére magyarázatot tudna adni, s ahogy a világot felfogjuk, az valószínûleg nem is a világ maga. Mindez azt eredményezte, hogy igen erõsen vonzódott a parapszichológiához, a misztikus dolgokhoz. Másrészt: a párt iránti szeretete egy idõ után féktelen gyûlöletté változott, mert úgy érezte, hogy a párt és Sztálin elárulta mindazt, ami õt a kommunistákhoz, a szocializmus eszméjéhez kötötte.
MN: Koestler a diaszpórában élõ zsidóságot nem látta igazán jövöképesnek. Mindvégig kitartott emellett?
CHB: Az idõk során változott valamennyit a véleménye. Igazán szélsõségesen a háború éveiben gondolkodott, amikor azt mondta, hogy a diaszpóralét csak veszélyes és megalázó, vagyis aki zsidóként akar élni, annak inkább Palesztinában, illetve Izraelben kell letele-pedni; a diaszpóra zsidóságának - önvédelembõl - be kell olvadnia. Bizalmatlan volt, úgy érezte, hogy a holokauszt újra megismétlõdhet. Azután azonban szembesülnie kellett azzal, hogy a világ Izraelben sem biztonságos, s azzal is, hogy Izraelnek szüksége van a diaszpóra zsidóságára. Koestlernek nem voltak illúziói: meglátása szerint az antiszemitizmus archaikus és mélyen ülõ, aligha kiirtható kulturális reflex Európában.
MN: Koestler életén végigtekintve: halálra ítélték, kiszabadították, tárgyalt, utazott, bejárása volt a legmagasabb körökbe is - óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy esetleg az elmúlt század nagy kémeinek egyikével van-e dolgunk.
CHB: Való igaz, hogy ezt is kipróbálta, egy "ilyen Koestler" is létezett. 1932-ben, röviddel azután, hogy csatlakozott a kommunista párthoz, az Ullstein kiadónál egy újságírókból álló kémcsoportot akart létrehozni, de rögtön lebukott. A spanyol polgárháborúban a kommunistáknak igyekezett bizonyítékokat gyûjteni, hogy a németek katonailag támogatják Francót. Elfogták és majdnem kivégezték. A háború alatt igen jó kapcsolata volt az angol titkosszolgálattal, a 40-es évek végén állítólag barátjának, Orwellnek segített kommunistagyanús elemekrõl listát készíteni. Amolyan igazi nagy kém - mint Len Deighton Harry Palmerje - azért mégsem volt.
MN: A biográfus minden bizonnyal szereti, ha szeretheti hõsét. Koestler állítólag igen gyakran agresszív, kötekedõ, másokat kioktató ember volt, aki esetenként a verekedéstõl sem riadt vissza. Sikerült az évek során megszeretnie Koestlert?
CHB: Nagyon is szeretetre méltó tudott lenni, a híre volt inkább rossz. Nemcsak amiatt, hogy bár nagyon szerette a nõket, esetenként mégis igen agresszíven viselkedett velük szemben, hanem, sajnos, bizonytalanságát és félénkségét gyakran nagyszájúsággal egyenlítette ki. Nem véletlenül mondta Einstein, miután Koestler fizikáról szóló kioktatását végighallgatta: A Jóisten mindent tud, de Koestler mindent jobban tud. Én azt a Koestlert szeretem a legjobban, aki óriási bátorsággal verekedte keresztül magát a borzalmas XX. századon, s aki a legveszélyesebb pillanatokban sem hagyta el a barátait - pedig veszélyes pillanatok igazán bõségesen voltak az életében.
Fehéri György
(Berlin)
