Tandori Dezső és a Magyar Narancs

Micsoda muri!

  • -ts-
  • 2019. március 21.

Könyv

Amikor Esterházy Péter a nyolcvanas évek elején lemásolta – beismerő vallomása szerint 250 órai munkával – Ottlik Géza Iskola a határon című művét, csak vonogattam a vállam: posztmodern gesztus, ingerlő képzőművészeti alkotás, önfeledt jófejfesztivál? Nem nagyon tudtam hová tenni, tetszett, izgatott, de egyszersmind bosszantott is. Miért?

A tiszteletet el lehet rebegni szavakkal, abból nevezett speciel jól állt, leborulni valakinek a nagysága előtt lehet ezerféleképpen, de itt nem stimmelt valami. Beletörődtem, hogy sose jutok el a lényegéhez. Aztán Tandori egy csapásra megoldotta az egészet.

Tandori Dezső a 20. század magyar irodalmának leghatásosabb újítója és legnagyobb poétája a kilencvenes évek közepétől jó tizenkét évig a Magyar Narancs rendes, hol havi, hol heti rendszerességgel jelentkező tárcaírója volt. Míg élünk, büszkék leszünk rá, természetesen. Ám erre az időszakra esett az a sajtótörténeti skandalum is, hogy okafogyottá vált a szerkesztőségi szedők munkája, lassan mindenki számítógépen dolgozott már, a szerzők vagy a redakcióban kopácsoltak, vagy bumfordi lemezeken – flopi, megvan még? – hozták be műveiket. De nem Tandori. Ő postán küldte írógéppel írt cikkeit, szépen formázott flekkekbe tördelve, pár ceruzás javítással, ahogy egy rendes kéziratnak addig ki kellett néznie. Szerkesztő megszerkesztette (minden esetleges „nagy íróra” vonatkozó ájuldozást csírájában elfojtandó: Tandorit lehetett szerkeszteni, s a sarkalatosabb kérdéseket vidáman meg is lehetett beszélni vele, s meggyőzte a másikat, akinek igaza volt), szóval szerkesztő megszerkesztette, szedő beszedte (beíró beírta), olvasószerkesztő megolvasta, korrektor korrigálta, a nyomda kinyomta. S a szerkesztő megint elolvasta, mert nagyon szerette, s nyomtatásban kicsit mindig minden jobb, mint kéziratban. De egyszer csak a szedő balra el, megszűnt a szedés. De mi lesz a Tandorival? Beírta a szerkesztő, máskor beírta a tördelő. Nos, ez volt a legjobb, ez mindennél jobb volt, a friss újságnál, a szerkesztési pepecsnél, mindennél jobb. A szerkesztő és a tördelő ugyanis nem szedő, nem fotózza le a szeme a betűket és másolja a gépbe, hanem nekimegy újra és újra egy-egy hosszabb mondatnak, s mire a végére jut, már teljesen beléköltözött, érti és érzi, az övé; az évek távolából sem találok erre jobb meghatározást: egyszerűen odavoltunk a gyönyörűségtől. Az volt a legjobb, beírni: darabról darabra összerakni a már összerakottat, s látni, meglátni, ahogy felépül. Az élvezetek fennkölt csúcsa.

S ez hiányzott az Esterházy-stikli megértéséhez: nem számoltam az élvezeti értékével. Micsoda muri lehetett!

Tandori Dezsővel minden jó volt, de a legnagyobb muri az volt, hogy együtt dolgozhattunk vele.

Figyelmébe ajánljuk