poeta.doc

Kiskanállal a Grand Canalon

Könyv

 

Tandori Dezső

(1938–    )

„(…s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!

kifelé a ladik.”

(Illyés Gyula)

 

Itt egyensúlyozok

egy gondolatjelen,

nem kérdés: „Átérek-e valahára...”!

Egy hídfő már amott

olyan szilárdan áll.

(Várhatsz, zárójelem!)

Beülök egy Canal

Grande-parti teára.

 

Híd- s palotasorok:

így-úgy megismerem

cikcakkotok, már másodjára járva.

Ki-be fordulgatok;

canarino-madár

kis énekét lesem,

míg várok a Canal

Grande-parti teára.

 

Cölöpön víz lotyog,

csónakfenekeken;

s egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.

Valami hogy lobog!

S fénylik egy kiskanál,

míg citromszeletem

árnya hull a Canal

Grande-parti teára.

 

Hogy bealkonyodott!

Hűvösség a vizen,

s a Rialto bazárjain fatábla.

Ugye, maradhatok?

(Ha már — ! Ha már — ! Ha már — !)

Kitől kérdezhetem?

...Most egy hajó beáll,

válaszomra se várva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt hiszem, korszakos jelentősége van 2019. február 13-nak. Tandori Dezső halálának napja máris lexikonadat, de irodalomtörténeti hatása túlmutat egy mégoly nagy – Weöres halála óta alighanem a legjelentősebb – magyar költő pályafutásának lezárulásán is.

Most majd újra ki kell mérni a kortárs magyar költészet kezdő pontját. A nulla kilométert ugyanis, egészen a múlt hétig, 1968 jelentette, a Töredék Hamletnek című kötet megjelenése.

Tandori tehát megszűnt kortársunknak lenni. Vajon máris klasszikus lett? Márai azt írta, az olaszok olykor érzik egy-egy különleges emberen a szentség szagát: ugyanígy tudtuk, hogy Tandori élő klasszikus, de akik egy levegőt szívtak vele, azt hiszem, mégsem fogják soha egészen klasszikus klasszikusnak érezni. De ez a kérdés persze nem is a költők művéről, életéről és haláláról szól, hanem az olvasók – költők, írók halálával is megjelölt – idejének a múlásáról. Tandori szeretett Kosztolányijával szólva: „Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.”

„Hallottam: boldogság. És azt mondták, hogy az nincsen” – írja a csodálatos Néked szólban Tandori egy másik szeretettje, Szép Ernő, akit éppen ő szerzett vissza nekünk a feledéstől, vagy ennek a gyászos istennőnek a még kártékonyabb nővérétől, a félreismeréstől. Ezt a sort, illetve a következő elejét – „De hiába mondták meg” – többször is idézte. Feledhetetlen verselemzéseinek egyikében így írt róla: „Tehát ebben az életben mindent csak hallomásból ismerünk. Mondanak ezt-azt, hallunk valamit; akkor az állítólag van. Halljuk: nincs; és jogunk van máris aszerint élni, hogy nincs. Ő azonban, hiába mondták »meg« neki, mégis keresi, ami állítólag van. Ez a megmondás is groteszk.”

Mindannyian meghalunk, és ezt mindannyian tudjuk is. De mégsem lehet a halál állandó tudatával élni: meg is bolondulnánk. Az irodalom éppen arra, illetve arra is jó, hogy újra és újra megtudjuk ezt és a hozzá hasonló evidenciákat, de közben mégse kelljen megőrülnünk. Tandori szép verse, az (1938–    ) is ezt közli, ezt mondja meg nekünk, de a költészet olyan különleges eszközeivel, hogy pontosan ugyanazzal a mozdulattal, amivel letaglóz, valamiképp fel is emel, a saját szintünknél ráadásul magasabbra. Mi ez, ha nem maga a katarzis?

A versnek már a formája is különleges: áttetszően dallamosnak tűnik, de közelebbről nézve nagyon bonyolult. A harmadik versszak második felét leszámítva például nincs benne egyetlen olyan sorpár sem, amely ne lenne önmagában értelmes. A soroknak ez a ritmusa sajátos lüktetést ad a versnek, és a rímelése is egészen különlegesen pulzál. A harmadik és nyolcadik sor rímszava például olyan távolságra van egymástól, hogy miközben a válaszrímre várunk, a negyedik sorban megkapjuk az első sor rímére adott választ, a hatodikban a másodikét, az ötödik és a hetedik sorban pedig hívó- és válaszrímmel egy komplett, új rímpárt. A versszakok két utolsó sora ráadásul – a negyedik szakaszt kivéve – refrénszerűen visszatér.

Olyan zavarba ejtő ez a szerkezet, mint a geometria öt szabályos vagy platóni testének egyike, az oktaéder: ha kiterítjük a síkban, kész feladvány megmondani, hogy a lapjait képező háromszögek által formált egybefutó csúcsok közül melyik is lesz melyikkel szemben.

A vers formája leginkább valami rafinált francia trubadúrtalálmánynak tűnik, pedig gyanús, hogy nem maga Tandori alkotta-e. Illyésnek az a verse ugyanis, a Kháron ladikján, amelyből a mottóban olvasható idézet származik, nemcsak témájában előképe Tandoriénak, hanem szerkezetében is. A teljes versszak így hangzik: „Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk / – vidám vita folyik – / s egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!), / kifelé a ladik.” Már ennek a versnek a formája is bravúros: a hosszabb sorait lehet hangsúlyosan olvasni, felező tizenkettesnek, mint a Toldit: „s egyszer csak ringani | kezd velünk (csak velünk!)” és: „Mármost Toldi Györggyel | lakhelyet cserélünk”, de úgy is, mint egy franciás alexandrint, a hosszú és a rövid szótagok váltakozását hangsúlyozva, „Ülünk barátaink | s fáink közt, nevetünk” és „vágott s szúrt sebeket | láthat rajtuk szemünk” (Victor Hugo/Kálnoky).

Mintha ezeket a hosszú sorokat bontaná kettőbe és a rövideket hosszabbítaná meg Tandori az ő versében, a végét megtoldva még két rövid sorral, és a rímelést is áttervezve.

És akkor ez még csak a versforma. „Csak.”

A cím vizuális ötlete szerint a záró zárójel szilárd pillér, de a híd második felének íve
hiányzik előle: létezik az évszám, csak még nem értünk el odáig. De hogy lesz ebből Velence? Illyés velencés verse, az ott visszafelé megtett hajóút, az ottani révész nélkül a híd, a hajók, Kháron és Velence dekadens, törékeny valószerűtlensége nem simulhatna ilyen harmonikus egységbe egy teázás erejéig sem.

De Tandori verséhez képest a Kháron ladikján szinte mozgalmas. Mert itt kevés dolog történik, inkább csak kulisszákat látunk, drámát nem: palotasorokat, hidakat, kanárit, lobogást, fényt, majd alkonyt, betáblázott kirakatokat. Lotyogó vizet, amely éppen mulandóságában állandó. A dráma – ha egyáltalán ez a jó szó – végül is épp a kulisszák folytonos változásából bomlik ki, abból, ahogy bealkonyodik, ahogy beáll egy hajó, mintegy válaszul a további maradásra vonatkozó kérdésre, egyúttal maga is – nem is kérdésként, hanem egyenesen felszólításként, amely nem is vár választ.

És mégis: ezt a választ már maga az óvatos kérdés mellett álló zárójeles megjegyzés előrevetíti: a három gondolatjel ott mintha hiányjel gyanánt állna, és egy másik (nem canarino, de azért rendszertanilag énekesmadaras) versből károgna ide: „Soha már!”

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.