| Tandori Dezső (1938– )
„(…s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk! kifelé a ladik.” (Illyés Gyula)
Itt egyensúlyozok egy gondolatjelen, nem kérdés: „Átérek-e valahára...”! Egy hídfő már amott olyan szilárdan áll. (Várhatsz, zárójelem!) Beülök egy Canal Grande-parti teára.
Híd- s palotasorok: így-úgy megismerem cikcakkotok, már másodjára járva. Ki-be fordulgatok; canarino-madár kis énekét lesem, míg várok a Canal Grande-parti teára.
Cölöpön víz lotyog, csónakfenekeken; s egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra. Valami hogy lobog! S fénylik egy kiskanál, míg citromszeletem árnya hull a Canal Grande-parti teára.
Hogy bealkonyodott! Hűvösség a vizen, s a Rialto bazárjain fatábla. Ugye, maradhatok? (Ha már — ! Ha már — ! Ha már — !) Kitől kérdezhetem? ...Most egy hajó beáll, válaszomra se várva.
|
Azt hiszem, korszakos jelentősége van 2019. február 13-nak. Tandori Dezső halálának napja máris lexikonadat, de irodalomtörténeti hatása túlmutat egy mégoly nagy – Weöres halála óta alighanem a legjelentősebb – magyar költő pályafutásának lezárulásán is.
Most majd újra ki kell mérni a kortárs magyar költészet kezdő pontját. A nulla kilométert ugyanis, egészen a múlt hétig, 1968 jelentette, a Töredék Hamletnek című kötet megjelenése.
Tandori tehát megszűnt kortársunknak lenni. Vajon máris klasszikus lett? Márai azt írta, az olaszok olykor érzik egy-egy különleges emberen a szentség szagát: ugyanígy tudtuk, hogy Tandori élő klasszikus, de akik egy levegőt szívtak vele, azt hiszem, mégsem fogják soha egészen klasszikus klasszikusnak érezni. De ez a kérdés persze nem is a költők művéről, életéről és haláláról szól, hanem az olvasók – költők, írók halálával is megjelölt – idejének a múlásáról. Tandori szeretett Kosztolányijával szólva: „Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.”
„Hallottam: boldogság. És azt mondták, hogy az nincsen” – írja a csodálatos Néked szólban Tandori egy másik szeretettje, Szép Ernő, akit éppen ő szerzett vissza nekünk a feledéstől, vagy ennek a gyászos istennőnek a még kártékonyabb nővérétől, a félreismeréstől. Ezt a sort, illetve a következő elejét – „De hiába mondták meg” – többször is idézte. Feledhetetlen verselemzéseinek egyikében így írt róla: „Tehát ebben az életben mindent csak hallomásból ismerünk. Mondanak ezt-azt, hallunk valamit; akkor az állítólag van. Halljuk: nincs; és jogunk van máris aszerint élni, hogy nincs. Ő azonban, hiába mondták »meg« neki, mégis keresi, ami állítólag van. Ez a megmondás is groteszk.”
Mindannyian meghalunk, és ezt mindannyian tudjuk is. De mégsem lehet a halál állandó tudatával élni: meg is bolondulnánk. Az irodalom éppen arra, illetve arra is jó, hogy újra és újra megtudjuk ezt és a hozzá hasonló evidenciákat, de közben mégse kelljen megőrülnünk. Tandori szép verse, az (1938– ) is ezt közli, ezt mondja meg nekünk, de a költészet olyan különleges eszközeivel, hogy pontosan ugyanazzal a mozdulattal, amivel letaglóz, valamiképp fel is emel, a saját szintünknél ráadásul magasabbra. Mi ez, ha nem maga a katarzis?
A versnek már a formája is különleges: áttetszően dallamosnak tűnik, de közelebbről nézve nagyon bonyolult. A harmadik versszak második felét leszámítva például nincs benne egyetlen olyan sorpár sem, amely ne lenne önmagában értelmes. A soroknak ez a ritmusa sajátos lüktetést ad a versnek, és a rímelése is egészen különlegesen pulzál. A harmadik és nyolcadik sor rímszava például olyan távolságra van egymástól, hogy miközben a válaszrímre várunk, a negyedik sorban megkapjuk az első sor rímére adott választ, a hatodikban a másodikét, az ötödik és a hetedik sorban pedig hívó- és válaszrímmel egy komplett, új rímpárt. A versszakok két utolsó sora ráadásul – a negyedik szakaszt kivéve – refrénszerűen visszatér.
Olyan zavarba ejtő ez a szerkezet, mint a geometria öt szabályos vagy platóni testének egyike, az oktaéder: ha kiterítjük a síkban, kész feladvány megmondani, hogy a lapjait képező háromszögek által formált egybefutó csúcsok közül melyik is lesz melyikkel szemben.
A vers formája leginkább valami rafinált francia trubadúrtalálmánynak tűnik, pedig gyanús, hogy nem maga Tandori alkotta-e. Illyésnek az a verse ugyanis, a Kháron ladikján, amelyből a mottóban olvasható idézet származik, nemcsak témájában előképe Tandoriénak, hanem szerkezetében is. A teljes versszak így hangzik: „Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk / – vidám vita folyik – / s egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!), / kifelé a ladik.” Már ennek a versnek a formája is bravúros: a hosszabb sorait lehet hangsúlyosan olvasni, felező tizenkettesnek, mint a Toldit: „s egyszer csak ringani | kezd velünk (csak velünk!)” és: „Mármost Toldi Györggyel | lakhelyet cserélünk”, de úgy is, mint egy franciás alexandrint, a hosszú és a rövid szótagok váltakozását hangsúlyozva, „Ülünk barátaink | s fáink közt, nevetünk” és „vágott s szúrt sebeket | láthat rajtuk szemünk” (Victor Hugo/Kálnoky).
Mintha ezeket a hosszú sorokat bontaná kettőbe és a rövideket hosszabbítaná meg Tandori az ő versében, a végét megtoldva még két rövid sorral, és a rímelést is áttervezve.
És akkor ez még csak a versforma. „Csak.”
A cím vizuális ötlete szerint a záró zárójel szilárd pillér, de a híd második felének íve
hiányzik előle: létezik az évszám, csak még nem értünk el odáig. De hogy lesz ebből Velence? Illyés velencés verse, az ott visszafelé megtett hajóút, az ottani révész nélkül a híd, a hajók, Kháron és Velence dekadens, törékeny valószerűtlensége nem simulhatna ilyen harmonikus egységbe egy teázás erejéig sem.
De Tandori verséhez képest a Kháron ladikján szinte mozgalmas. Mert itt kevés dolog történik, inkább csak kulisszákat látunk, drámát nem: palotasorokat, hidakat, kanárit, lobogást, fényt, majd alkonyt, betáblázott kirakatokat. Lotyogó vizet, amely éppen mulandóságában állandó. A dráma – ha egyáltalán ez a jó szó – végül is épp a kulisszák folytonos változásából bomlik ki, abból, ahogy bealkonyodik, ahogy beáll egy hajó, mintegy válaszul a további maradásra vonatkozó kérdésre, egyúttal maga is – nem is kérdésként, hanem egyenesen felszólításként, amely nem is vár választ.
És mégis: ezt a választ már maga az óvatos kérdés mellett álló zárójeles megjegyzés előrevetíti: a három gondolatjel ott mintha hiányjel gyanánt állna, és egy másik (nem canarino, de azért rendszertanilag énekesmadaras) versből károgna ide: „Soha már!”
