Lacan, Blanchot, Deleuze, Foucault, Bourdieu, Derrida, Lyotard, Serres, Baudrillard, Irigaray, Cixous, Kristeva, Badiou és a többiek változatos módszerekkel, egymással vitázva dolgozták ki ezt a nyugati gondolkodást a popkultúrától az antropológiáig, a politikai mozgalmaktól a pszichiátriai intézetekig, a kisebbségi kérdésektől a kapitalizmus- vagy globalizációkritikáig máig ható módon megújító diskurzust.
Azok számára, akik olvastak az utóbbi ötven évben született filozófiai, szociológiai, pszichiátriai, művészetelméleti szakkönyveket, mindez szóra sem érdemes.
A magyar kiadások azonban sajnos nem teszik lehetővé, hogy a széles olvasóközönség e jól értesültek közé tartozzon, s kínos, hogy azok az életművek, amelyek a rendszerváltás óta legalábbis töredékükben valamilyen csoda folytán mégiscsak megjelentek, milyen szedett-vedett kiadásokban, kereskedelmi forgalomban többnyire beszerezhetetlenül, néhány rongyosra jegyzetelt példányban álldogálnak a könyvtárakban. A diskurzus kulcsfogalmainak – őrület és norma, hatalom és ellenállás, egység és idegenség & co. – árnyalatai, az egymást elemzések összjátéka magyarul lekövethetetlen. Ezt a hiányosságot megsínyli a magyar politikai fantázia és ellenálló képesség, amennyiben az ezekből az írásokból következhető ellenállási és cselekvési spektrum előlünk – ha nem is egészében, de jórészt – elzárt maradt.
De most megjelent egy új Foucault-kötet, örülni kell. Foucault életművének fordítottsága, noha meglehetősen hektikusnak mondható, azért nagy kivétel. A rendszerváltás után a Felügyelet és büntetés című alapmű hamar megjelent (1990), hogy majd a következők (a fontosabbak: A fantasztikus könyvtár, A szexualitás története I–III., A szavak és a dolgok, A bolondság története) különböző kiadók és fordítók révén kövessék. Jelen kötet Foucault 1975 januárja és márciusa között, a Collège de France-ban tartott – az életművön belül „önálló státuszú” – előadás-sorozatát közli. (Valószínűleg az 1971–1984 közti előadások összkiadására – angol nyelven tizennégy kötetben jelent meg – felesleges számítanunk.) Ez a Felügyelet és büntetés és A szexualitás története előkészítési szakaszában hangzott el – a gazdagon lábjegyzetelt kötet jelzi a később bővebben kifejtett kérdéseket.
Foucault az „embert” a felvilágosodás projektjének, nem pedig transzhistorikus fogalomnak tekinti. Legfontosabb munkáiban a „klasszikus kor episztéméjét” (17–18. század) elemzi. Kérdése, hogy a hatalom milyen gyakorlatai teremtették meg a még a huszadik század második felének embere által is evidenciaként belakott szubjektummodellt. Az előadások jogi és orvosi szövegeket tárgyalnak, s a kor hírhedt bűntényeit kontextualizálják: a felvilágosodás szükségszerű melléktermékeivel, a humanizálás érdekében megbélyegzettekkel foglalkoznak, három kulcsfigura – az emberi szörny, a megjavítandó individuum és az onanista – szerepét vizsgálva. A felvilágosodás projektjét nem Kant, Voltaire, Rousseau, Locke, hanem vizsgálódó pszichiáterek, bírósági szakértők, állami hivatalnokok bonyolították le. Az „őrültek és bűnözők” koruk tudásának szimptomatikus figuráiként jelennek meg. Ők teszik lehetővé orvoslás és büntetőjog egymásba fonódó önlegitimációját: veszélyes/perverz mivoltukra hivatkozva fogadtatnak el a megfigyelés és fegyelmezés bonyolult technikái.
Foucault hatalomanalízise elsősorban azt kérdezi, miként lehetséges az, hogy hiába van tisztában önmaga elnyomásával és kizsákmányolásával, az explicit hatalomgyakorlók nevetséges („Übü-szerű”) mivoltával a modern kori szubjektum, mégsem lázad fel. Miféle érdeke származik a megfigyelés, a leigázás, a vallomástétel, a kiszolgáltatottság, a behódolás elfogadásából? Foucault szerint „amit a 18. század a »normalizáló hatású fegyelmezés« rendszere révén bevezetett, az nem elnyomó, hanem produktív hatalom. [Azaz] nem konzervatív, hanem leleményes, amely magában hordozza az alakítás és az újítás elveit.” Hogy a szubjektumok mihez kívánnak kezdeni a saját testükkel és lelkükkel vagy az anyjuk, a gyermekük, a felebarátjuk vagy a házastársuk testével és lelkével, azt a hatalom immár nem diktatórikus oppozícióban szabja meg. Kriminalizálás és medikalizálás a hatalmaskodást kívánatos gyakorlatként fogadtatja el. Ezt az abnormálist a társadalmi higiénére nézve veszélyesnek ítélő, önmagát „ideológiamentesnek” beállító orvosi-jogi szaknyelv alapozza meg. Az alávetett (el)várja a megfigyelést és a fegyelmezést, áhítja a vizsgálatokat, meg akarja vallani a bűnét. Egyszerre elszenvedi és gyakorolja a pálcasuhogtatást önmagán és a másikon. A rendellenesek az orvosi-jogi ideológia egymásba fonódását követi végig, leírva a folyamatot, ami lehetővé tette, hogy a pszichiátria az embert illető „igazságot” egyedül meghatározni hivatott tudásalakzat monopolszerepére tegyen szert.
Kizárás és megbélyegzés gyakorlatainak megértése – mondanunk sem kell – a 21. század elején is igencsak időszerű gondolkodói feladat.
Fordította: Berkovits Balázs. L’Harmattan, 2014, 340 oldal, 3290 Ft
