Fotó: Jonathan Ring
magyarnarancs.hu: Az addig rendben, hogy a 17. századi gasztronómia történetében elég otthonosan mozog, de mi történik, ha magára marad egy 21. századi konyhában? 0-tól 10-ig terjedő skálán hová helyezné a konyhai képességeit?
Lawrence Norfolk: Reggeliben igen erős vagyok, simán megítélek egy hatost magamnak. Ám ahogy haladunk előre a napban, úgy csökken a megítélhető pontok száma. Mire a vacsorához érünk, legnagyobb elfogultságomban sem tudok három pontnál többet adni magamnak. Szeretném viszont, ha feljegyezné, hogy egy alkalommal sikerült egy tankönyvszerű sajtszuflét összehoznom. Ne kérdezze, hogy sikerült, soha többé nem tudtam megismételni. Gyanítom, a konyha istenének keze volt a dologban: egyszeri megszánásról lehet szó.
magyarnarancs.hu: Írókollégái között kik teljesítenek jól a konyhában?
LN: Alan Hollinghurst (magyarul A szépség vonala című regény jelent meg tőle - a szerk.) remek vegetáriánus szakács, William Dalrymple pedig kerti grillezésben nagyon erős, de az általános tapasztalat azt mutatja, hogy az írók vagy nem tudnak, vagy nem akarnak, vagy nem tudnak és nem is akarnak főzni. Én speciel főzök, és főztem már íróknak is. Ezért a tapasztalat beszél belőlem, amikor azt mondom; az író olyan vendég, aki rendszerint iható bort hoz, de a meghívást a legritkább esetben viszonozza.
magyarnarancs.hu: Mint kolléga a kollégának, mit javasolna annak a szerzőnek, aki 2-300 év távlatából szeretne történelmi regényt írni a világban uralkodó mai állapotokról?
LN: Az illetőnek, szerény véleményem szerint, a globális pénzügyi mozgásokat kellene áttekintenie. Ez a 21. század nagy sztorija. Az, ahogy a tőke újrakoncentrálódik néhány ember kezében, azt hiszem, itt van a rinocérosz elásva. De mivel még javában zajlanak az említett folyamatok, igazán jó könyvet ma még aligha lehet írni belőle. De 300 év elegendő lesz. Csak egy baj van; ha el is készül a nagy mű, attól tartok, elég unalmas lesz. A másik lehetőség egy napjainkról szóló, nagy történelmi regény, de ezt a regényt megírták már. Infinite Jest a címe, és David Foster Wallace követte el; ő nem a pénz, hanem a függőség metaforája felől közelítette meg a kérdést. Egyszer felkértek rá, hogy interjúvoljam meg a szerzőt; máig tartó nagy bánatom, hogy nem jött össze (Wallace 2008-ban öngyilkos lett – a szerk.)
magyarnarancs.hu: Még kiket interjúvolna meg szívesen?
LN: Akit nagyon szívesen meginterjúvolnék a kollégák közül, az Murakami. Egy ebédig már eljutottunk, de interjúig még nem. És akivel még nagyon szerettem volna interjút készíteni, de sosem tettem, és már nem is tehetem: W. G. Sebald. Találkoztunk néhányszor, élveztük is egymás társaságát, de az interjú nem jött össze. Rengeteg kérdésem lett volna hozzá.
magyarnarancs.hu: Mi lett volna a legfontosabb, Sebaldhoz intézett kérdése?
LN: A fontos kérdések számomra mindig a triviális kérdések. Mi volt az első könyv, amit olvasott? Hogy dolgozik? Mi a napi rutin? Ne gondoljon semmi bonyolultra.
magyarnarancs.hu: Ezek után kénytelen vagyok megkérdezni: mi volt az első könyv?
LN: Ezek után nem is hagyhatta ki. Az első egy olvasókönyv volt, hatalmas betűkkel nyomva, az anyám tanított a segítségével olvasni. A következő könyv, amire emlékszem, egy macskás könyv volt, macskás képekkel volt tele. A következő fontos könyv pedig a Gulag-szigetvilág volt Szolzsenyicintől. Kamaszkoromban került a kezembe. Azt hittem, kitalált történetet, fikciót olvasok. Hatalmas sokként ért, amikor valamikor a második kötet elején rájöttem, hogy ez nem fikció, hanem a színtiszta valóság. Könyv azóta sem okozott ennél nagyobb sokkot.
magyarnarancs.hu: Írás közben zenét hallgat, ezt többször is említette…
LN: A Lemprière-lexikon Led Zeppelin volt, A pápa rinocérosza Bach, csakis Bach, míg a Vadkan képében R.E.M. A John Saturnall lakomája (Norfolk új regénye – a szerk.) viszont maga a kötetlen, random play üzemmód. Az összes zeném fent van a számítógépemen, öt hét kell hozzá, hogy az iTunes lejátssza.
Nagyinterjúnk a szerzővel itt olvasható.
