Könyv

Muzeológia mindenkinek

Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei

  • Pallag Zoltán
  • 2012. június 10.

Könyv

Fontos és vonzó kötettel gazdagodott a magyarországi múzeumi diskurzus alig méternyi széles polca. Az eddig főleg Ébli Gábor, György Péter és néhány más kutató könyvei, illetve pár tanulmánykötet és folyóiratcikk által uralt sorba szervesen illeszkedik Frazon Zsófia doktori disszertációjának továbbgondolt változata.

A szerző a Néprajzi Múzeum munkatársa, kiállításalkotóként és múzeumkritikusként már egy évtizede hallatja egyedi hangját a honi múzeumügy területén, akár a Néprajzi Múzeum 2006-os, nagy sikerű műanyag című kiállításának társrendezőjeként, akár a Terror Háza kiállításának éles szemű kritikusaként. Ahogy korábbi írásai mutatják, a művészeti múzeumok világa sem idegen tőle, de munkájából és végzettségéből (néprajzkutató) adódóan a társadalmi múzeum mint intézmény, valamint a kortárs tárgykultúra a természetes kutatási terepe.

Persze a tárgyalt mű amennyire megtalálja a helyét a polcon, annyira ki is tűnik az utóbbi évtizedben magyar nyelven megjelent múzeumtudományi munkák közül, mivel teljes terjedelmében a társadalomtudományi - történeti és etnográfiai - múzeumokat és azok kiállításait vizsgálja. Frazon alapos bevezető tanulmányban jelöli ki annak a fogalmi hálónak a csomópontjait, amelyet aztán a könyv további részeiben következetesen használ. Remek arányérzékkel igazítja el az olvasót az önreflexív, kultúratudományként felfogott muzeológia, vagy ahogy a nyolcvanas évektől nevezik: "új muzeológia" alapszövegeiben. A kiállítás mint reprezentáció és interpretáció, a szerzőség vagy a befogadói attitűdök sokfélesége csak az utóbbi negyedszázadban váltak tudományos kérdésfeltevésekké. Igaz ugyan, hogy "a művészeti múzeumok és kiállítások presztízse világszerte nagyobb a társadalmi múzeumok 'megszólalásainál'", de az "új muzeológia" elsősorban mégis az etnográfiának, a kulturális antropológiának, illetve a történettudományoknak köszönheti fogalomrendszerét, csak másodsorban a művészettörténetnek.

Frazon a könyv első felében a közelmúlt néhány meghatározó történeti kiállításáról fogalmaz meg markáns állításokat, míg a második részben főként a műanyag kiállítás kapcsán vizsgálja a múzeumi munka gyakorlati vonatkozásait és a kiállítási prezentáció elemeit. Érdekes, ahogy ezekben a fejezetekben a kurátori és a kritikusi identitás egymásnak feszül: "a kritika ebben az esetben természetesen önkritika is", írja egy lábjegyzetben.

Hogy csak néhányat említsünk az általa elemzett múzeumi narratívák közül: a Magyar Nemzeti Múzeum 1996-ban megnyílt, a 20. századi magyar történelmet bemutató állandó kiállításán (A túlélés rövid évszázada 1900-1990) szerinte "az időrend marad az egyetlen rendezőelv", így az "nem más, mint a traumahárítás meghatározó intézményes formája". A 2002-ben megnyílt Terror Háza kiállításának részletes elemzésében elismeri ugyan, hogy "vizuálisan szépen komponált", de "a szakmai szempontok háttérbe szorulása, a propagandisztikus, túlszcenírozott vizuális világ, továbbá a nyílt politikai állásfoglalás alkalmatlanná teszi az intézményt a közintézményektől méltán elvárható széles társadalmi konszenzus létrehozására." Mindezen állításait valóban meggyőző és könnyen belátható érvekre alapozza. Szellemes a Szoborpark Múzeum/Memento Park narratíváját boncolgató tanulmány és a holokausztreprezentációk hazai buktatóinak, félmegoldásainak bemutatása is. Frazon Zsófia kiállításkritikáiban nagy fegyelemmel és következetességgel fejti fel egy-egy múzeum személyiségét, hogy honnan "beszél" az adott intézmény a társadalomhoz. Múzeumkritikai megfigyeléseit így összegzi: "Magyarországon a 20. század történelmének kiállításában továbbra is a tradicionális nemzetfogalomra és az elszenvedett sérelmekre épített emlékezéspolitika az uralkodó megszólalás, ami hozzájárult az intézmények politikai instrumentalizálódásához. Ez az európai történelmi diskurzusban mára teljesen korszerűtlen megközelítés Magyarországon mélyen átitatja a 20. század traumáit bemutató múzeumi/kiállítási prezentációkat."

Számomra ugyanakkor a könyv második fele tűnik jelentősebb alkotásnak, amelyben Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (1906) című munkája nyomán tett kísérletet a múzeumi kiállítási tér alkotóelemein keresztül - mint például a vitrin, a bábu, a makett, az enteriőr - a kétszáz éves prezentációs eljárások újrafogalmazására. Friss és pontos definícióval, történeti áttekintéseivel tette láthatóvá a láthatatlant, hiszen egy vitrinen adott esetben éppúgy keresztülnézünk, ahogy egy múzeumi bábun is az öltözetet, a kiegészítőket vesszük észre. E fejezetekkel nemcsak kézikönyvesítette munkáját, de fel is szabadította e kiállítási alapegységeket további lehetséges "észrevételek" céljaira.

A nem kevés helyesírási hibától ezúttal tekintsünk el, és szemünket pihentessük inkább Sior szellemes illusztrációin.

Gondolat, 2011, 306 oldal, 2690 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.