A szerző a Néprajzi Múzeum munkatársa, kiállításalkotóként és múzeumkritikusként már egy évtizede hallatja egyedi hangját a honi múzeumügy területén, akár a Néprajzi Múzeum 2006-os, nagy sikerű műanyag című kiállításának társrendezőjeként, akár a Terror Háza kiállításának éles szemű kritikusaként. Ahogy korábbi írásai mutatják, a művészeti múzeumok világa sem idegen tőle, de munkájából és végzettségéből (néprajzkutató) adódóan a társadalmi múzeum mint intézmény, valamint a kortárs tárgykultúra a természetes kutatási terepe.
Persze a tárgyalt mű amennyire megtalálja a helyét a polcon, annyira ki is tűnik az utóbbi évtizedben magyar nyelven megjelent múzeumtudományi munkák közül, mivel teljes terjedelmében a társadalomtudományi - történeti és etnográfiai - múzeumokat és azok kiállításait vizsgálja. Frazon alapos bevezető tanulmányban jelöli ki annak a fogalmi hálónak a csomópontjait, amelyet aztán a könyv további részeiben következetesen használ. Remek arányérzékkel igazítja el az olvasót az önreflexív, kultúratudományként felfogott muzeológia, vagy ahogy a nyolcvanas évektől nevezik: "új muzeológia" alapszövegeiben. A kiállítás mint reprezentáció és interpretáció, a szerzőség vagy a befogadói attitűdök sokfélesége csak az utóbbi negyedszázadban váltak tudományos kérdésfeltevésekké. Igaz ugyan, hogy "a művészeti múzeumok és kiállítások presztízse világszerte nagyobb a társadalmi múzeumok 'megszólalásainál'", de az "új muzeológia" elsősorban mégis az etnográfiának, a kulturális antropológiának, illetve a történettudományoknak köszönheti fogalomrendszerét, csak másodsorban a művészettörténetnek.
Frazon a könyv első felében a közelmúlt néhány meghatározó történeti kiállításáról fogalmaz meg markáns állításokat, míg a második részben főként a műanyag kiállítás kapcsán vizsgálja a múzeumi munka gyakorlati vonatkozásait és a kiállítási prezentáció elemeit. Érdekes, ahogy ezekben a fejezetekben a kurátori és a kritikusi identitás egymásnak feszül: "a kritika ebben az esetben természetesen önkritika is", írja egy lábjegyzetben.
Hogy csak néhányat említsünk az általa elemzett múzeumi narratívák közül: a Magyar Nemzeti Múzeum 1996-ban megnyílt, a 20. századi magyar történelmet bemutató állandó kiállításán (A túlélés rövid évszázada 1900-1990) szerinte "az időrend marad az egyetlen rendezőelv", így az "nem más, mint a traumahárítás meghatározó intézményes formája". A 2002-ben megnyílt Terror Háza kiállításának részletes elemzésében elismeri ugyan, hogy "vizuálisan szépen komponált", de "a szakmai szempontok háttérbe szorulása, a propagandisztikus, túlszcenírozott vizuális világ, továbbá a nyílt politikai állásfoglalás alkalmatlanná teszi az intézményt a közintézményektől méltán elvárható széles társadalmi konszenzus létrehozására." Mindezen állításait valóban meggyőző és könnyen belátható érvekre alapozza. Szellemes a Szoborpark Múzeum/Memento Park narratíváját boncolgató tanulmány és a holokausztreprezentációk hazai buktatóinak, félmegoldásainak bemutatása is. Frazon Zsófia kiállításkritikáiban nagy fegyelemmel és következetességgel fejti fel egy-egy múzeum személyiségét, hogy honnan "beszél" az adott intézmény a társadalomhoz. Múzeumkritikai megfigyeléseit így összegzi: "Magyarországon a 20. század történelmének kiállításában továbbra is a tradicionális nemzetfogalomra és az elszenvedett sérelmekre épített emlékezéspolitika az uralkodó megszólalás, ami hozzájárult az intézmények politikai instrumentalizálódásához. Ez az európai történelmi diskurzusban mára teljesen korszerűtlen megközelítés Magyarországon mélyen átitatja a 20. század traumáit bemutató múzeumi/kiállítási prezentációkat."
Számomra ugyanakkor a könyv második fele tűnik jelentősebb alkotásnak, amelyben Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (1906) című munkája nyomán tett kísérletet a múzeumi kiállítási tér alkotóelemein keresztül - mint például a vitrin, a bábu, a makett, az enteriőr - a kétszáz éves prezentációs eljárások újrafogalmazására. Friss és pontos definícióval, történeti áttekintéseivel tette láthatóvá a láthatatlant, hiszen egy vitrinen adott esetben éppúgy keresztülnézünk, ahogy egy múzeumi bábun is az öltözetet, a kiegészítőket vesszük észre. E fejezetekkel nemcsak kézikönyvesítette munkáját, de fel is szabadította e kiállítási alapegységeket további lehetséges "észrevételek" céljaira.
A nem kevés helyesírási hibától ezúttal tekintsünk el, és szemünket pihentessük inkább Sior szellemes illusztrációin.
Gondolat, 2011, 306 oldal, 2690 Ft
