Miként lehet egy ötvenezres kisváros világzenei fesztiváljának hatvanezer látogatója? Hogyan lett a Musiques Métisses-ből etalon? Megszállottság, vagy pénz dolga? - Én már tudom.Engem most már, úgy pár éve, igen súlyos érvekkel kell ahhoz megtalálni, hogy kimozduljak hazulról, hát még az isten háta mögé, és egyedül. Angouleme Párizstól délnyugatnak tartva még vagy ötszáz kilométer, vagyis kétségbeejtően messze van, viszont pont azt tudja a világból, amivel még levehető vagyok a lábamról. Világzenei fesztivál nincs még egy, amely ennyire vevő lenne rám - ezzel nógattam magam arccal a vasút felé, és most ezt a beszámolót is ezzel kell kezdenem. Mindjárt mondom, miért; még egy kis türelem.
Párizsból Párizsba, nevezetesen a De Gaulle-ról elnevezett repülőtérről a Montparnasse pályaudvarig két órát buszoztam, vagyis éppen húsz perccel kevesebbet, mint amennyi a gyorsvasútnak kellett Angouleme-ig. Mit mondjak, igazán a kedvemben járt így a megérkezés, s a nap is ezerrel sütött, kezdhettem attól tartani, hogy végül még gyanúsan jól fogom érezni magam.
Angouleme szépen ellátott, ötvenezres kisváros - külön bejáratú hegyoldallal, a középkor sűrű levegőjét árasztó épületekkel, a völgyben pedig a rohamos léptékű Charente folyóval. Tőlem nem áll távol az efféle helyekre jellemző mediterrán életforma: lépten-nyomon elücsörögni valahány sör mellett, és mélyen átgondolni, hogy ezen nem is szabad változtatni, hiszen abban sincs több perspektíva, amikor hasznosulni törekszik az ember. A folyó, megjegyzem, megkülönböztetett figyelmet érdemel - a táj egyik jelképének mondható. Vad sodrásában a vad sportok hívei kalandoztak, feltűnt pár vadkacsa is, no és a Charente szigetén épült ki a Musiques Métisses Festival.
H
A Musiques Métisses Festivált 1976-ban alkotta meg Christian Mousset. Ebben a műfajban kevés olyan megszállott, kevés olyan hiteles, és kevés olyan megbecsült aktivistával találkoztam, mint ő. Felkerestem hát hamar, volt miről beszélnünk. Néhány hete kísértet járta be Európát, a szélsőjobb kísértete, és ugyanazokat az ócskaságokat huhogta Párizsban vagy Rotterdamban, mint Budapesten. Brrr, mit mondjak, egészen elképedtünk...
Még valamikor az előző életében tanított Christian, aztán megszállta a zene: dolgozott lemezlovasként, lemezárusként - Angouleme-be is azért költözött hetvenegyben, mert itt nem volt valamirevaló lemezbolt. Majd hamarosan koncertszervezésbe fogott: progresszív rock, blues, dzsessz és world music, bár akkor még nem nevezték így. Valójában a Musiques Métisses is dzsesszfesztiválként indult - kezdetben Jazz en France névvel -, csak hát dzsesszfesztivál akadt még szép számmal, Christian meg valami nóvumot akart. És nem is kellett sok, 1982-ben már a Karib-világra, a következő évben pedig Nyugat-Afrikára fókuszált. Lényegében ekkortól tekintheti magát Musiques Métisses-nek a fesztivál, és ekkortól nincs megállása Christiannak a fekete kontinensen.
Amit művel, az persze messze-messze több a fesztiválszervezésnél. Az egykori gyarmatokon működő francia kulturális intézetek bevonásával annak a fedezetét építette ki, hogy az ifjú tehetségek kibontakozhassanak Európában, az elfeledettek pedig visszaszerezhessék egykori dicsőségüket. ´ léptette fel Európában először Salif Keitát, ő ismertette meg a világgal Rokia Traorét, legutóbb ő koronázta újra a kongói rumbakirály Wendo Kolosoyt, és sok-sok "nagy" és sok-sok - hozzá közelebb álló - "kis" név következhetne még. Elefántcsontparton MASA névvel kétévenként pánafrikai fesztivált rendeznek, annak ugyancsak ő a programigazgatója, így bukkant Traoréra és Kolosoyra, szóval nem kell az utánpótlás miatt aggódnia.
Az kívánt inkább megoldást, hogy a szórakoztatóiparnak kiszolgáltatott afrikai előadókkal tisztességes kiadók és menedzsmentek foglalkozzanak. Éppen ezért egyike volt a hasonszőrű fesztiválokat tömörítő - s ily módon az előadók fellépéseit koordináló - Világzenei Fesztiválok Európai Fóruma megalapítóinak, de két lemezkiadót is összehozott: előbb a főképp Malira és Madagaszkárra figyelő Indigót, majd legújabban a Marabit.
Fontos dolgok ezek külön-külön is, az pedig végképp lenyűgöző, ahogyan a Musiques Métisses napjainak, helyszíneinek és programjainak minden porcikájából együtt sugároznak.
H
Ezt a fesztivált nem véletlenül tekintik etalonnak a szakmában. Még el sem kezdődtek a koncertek, már jól látható. Jól látható, hogy a csendes mackók közül kerültek ki a minimumszinten tartott biztonságiak. Hogy a graffitisektől centiméternyi sivár falfelület sem maradhat szárazon. Hogy a gyerekek kézműves-foglalkozásokba feledkezhetnek, az alkalomra szabott kötényben. Hogy a kitelepedett lemezbolt húszszázalékos kedvezménnyel árul. Hogy körül van járva a téma: egy sátorban könyvbemutatók merülnek a volt gyarmatokba. Hogy bármily elképzelhetetlen, de egyetlen szponzor sem függesztette ki a logóját-molinóját-miegymását sehol. Hogy a színpadok környezetét inkább az afrikai népművészet motívumaival átszőtt drapériák díszítik. És hogy a kaja frissiben sül.
A szolid hatszázezer euróból gazdálkodó fesztivál koncertjei két kisebb (kábé ezeröt-kétezres) és egy monstre (kábé hat-nyolcezres) sátorban zajlanak, a két kisebb már kora délután indít, ingyen. A nagyobban - a "húzósabb" nevekért - ötvenhat a bérlet vagy huszonhárom euró a beugró naponta. De a kisebb sátrak fellépői sem kis nevek, közöttük van Abdel Gadir Salim, Wendo Kolosoy, Papa Noel, Fred Galliano, az Asere, a Gangbé Brass Band, a Lo ´Jo, ráadásul a négy nap alatt többször is játszanak, így csak az maradhat le róluk, aki nagyon akar. De nem nagyon akartak, úgy láttam.
Sőt. Ez az ötvenezres kisváros hatvanezerre saccolt látogatót produkált e négy nap alatt. Mondhatni: éppen elegen voltunk, többen hoztak magukkal egy kutyust is. Márpedig Angouleme-ben - a fesztivál fekete arcának ellentmondóan - meglehetősen kevés bevándorló él. Mégis... Hát le a kalappal. Jól látható, a Musiques Métisses Festival és Angouleme népe fityiszt mutat a szélsőjobbnak.
H
Nem beszélve a koncertekről. Mind a harminc produkciót nem szeretném, nem is tudnám számba venni, azokat emelem ki inkább, amelyek legalább lemezen esélyesek mifelénk. Az első nekifutásra Boubacar Traorétől hasaltam el. Hogy a mali blues megkerülhetetlen legendája, ahhoz a hatvanas években nem fért kétség azon az égtájon, talán csak Boubacarnak nem tűnt fel, hiszen hol mezőgazdasági munkásként, hol kereskedőként, hol szabóként kellett összekaparnia a betevőt. Aztán feledésbe merült, és maradt is vagy húsz éven át, ám miután elveszítette a feleségét, jobbnak látta, ha maga is odébbáll. Franciaországban vállalt munkát, és mint rendesen, hétvégeken a barátainak énekelt, amíg Londonba nem hívták, hogy lemezeket készítsen. Éppen azt a simléderes szövetsapkát viselte Angouleme-ben, amit a lemezborítóin szokott, kockás inggel és farmeröltönnyel, akár egy amerikai melós blueszenész - csak éppen a hangja melankóliája és a húrok gyöngédsége volt oly jellemzően besorolhatatlan. Egy szál akusztikus gitár, lopótök kísérettel - és ez így pontosan és teljesen és szokatlanul elegendőnek bizonyult. (Tessék a boltokban utánajárni: Sa Golo és Maciré, mindkettő Indigo-kiadás.)
Ugyancsak Mali és Franciaország között ingázik Amadou és Mariam, az énekes vak házaspár. Sőt. Az első felvételeiket maguk is egy bluesos gitárra építették, de soványan hangzott, így csak a kilencvenes évek végén, a Tje ni Mousso album magasságában ért be a sikerük. A folkos bluesból akkorra átütő afrorock lett, gondosan kiporciózva a mali és a francia muzsikusok, a balafon és a villanygitárok, a tradíció és a szórakoztatóipar dolgát. És ez színpadon, jelesül Angouleme-ben is bejött: egy olyan nagyon húzós-pörgős koncert tanúi lehettünk, amelynek afrikai alapját nem feloldotta, hanem sokak számára gazdagabbá, vonzóbbá tette az európai-amerikai könnyűzenei hagyomány.
Éppen a vasútállomásnál tettem-vettem, amikor Cesaria Evora befutott: kékfestő ruhában és "alföldi" forma papucsban baktatott a zenészei után. Puritánabb világsztárt eddig soha nem láttam, és bár estére kissé "összekapta" magát, éppen úgy festett, ahogyan a nyolcvanas években a Zöld-foki-szigetek "mezítlábas dívájaként" elhíresült. Azt talán nem mondanám, hogy a zenéje sem változott, hiszen az utolsó két - a Café Atlantico és a Sao Vicente Di Longe című - albumát erős kubai befolyás érte, és most ahhoz igazodott-bővült a felállás, de hogy a hazai mornák kimaradtak volna a repertoárból, attól nem kell tartani. Hanem csak tessék izgatottnak lenni: az angouleme-i jelek szerint Cesaria Evora úgy érkezik a mi Szigetünkre augusztus 3-án, hogy a latin könnyedségnek és a zöld-foki melankóliának "nyolc napon túl gyógyuló" esszenciájával "fertőz".
"budán tetten érhető lesz a Gangbé Brass Band is, ami ugyancsak fajsúlyos dolog: amit eddig a zulu énekegyüttesekről, a joruba ütősökről és a New Orleans-i fúvósokról tudni lehetett, azt kell elképzelni együtt. Ezt a tetőtől talpig mosolygó, fiatal benini társaságot a francia Lo ´Jo együttes fedezte fel - közösködnek is a Lo ´Jo Bohéme de Cristal albumán -, úgyhogy nehezen toleráltam volna, ha nem állnak össze a "kedvemért". - Nos, ez volt a csúcs, amit e négy nap alatt "kiálltam", és most már biztosan kijelenthetem, hogy a Lo ´Jo világviszonylatban is egészen rendkívüli zenekar. Az csupán egy dolog, hogy a reggae és a dub, az arab és a nyugat-afrikai népzene, a sanzon és a musette, az underground és a francia cigányzene befolyásából egy teljesen új nyelvet keverintettek ki, de az egyszersmind annyi mámorral és melegséggel szólít meg, hogy rögtön és nagyon messzire szárnyalni kell. (A talán már becserkészett Mojo Radio és Bohéme de Cristal után a napokban jött ki a L´une des siens; magára vessen, aki nem csikarja ki az Universal-forgalmazásból.)
Habib Koite éppen a "most megénekeltetem a közönséget, abból nem lehet baj" című passzusnál tartott, amikor "rátörtem", úgyhogy majdnem visszafordultam. De hiba lett volna, hiszen szerzőként nem követ el ilyen "engedményeket": Mali nagyvárosi tánczenéiben igazán ritka a mellé állítható tehetség. Elég a gitárhoz érnie, hogy kitűnjék, mögötte ott ügyel Boubacar Traoré, de ha éppen besokallnánk Habibból, még mindig padlót lehet fogni - a balafonosa, Kélétigui Diabate mintha egy önálló koncertet adna... Hát így. (Habibtól a Barót gondolnám megvetetni, ez a minimum.)
Korzikát a polifonikus ének teszi jellegzetessé, amiként a Zamballarana együttest is, de ezúttal az énekesek mögött felsorakozott egy sereg fúvós-ütős-pengetős-miegymás, s mi több, nagyszerű dolgokat követtek el. Nemcsak azt igazolván, hogy az efféle fesztiválokon a legizgalmasabb produkciók gyakran a sűrű ismeretlenségből kerülnek ki, de egyben azt is, hogy e műfajban még hosszú-hosszú évekre biztosított a tartalék.
A kongói Wendo Kolosoy és Papa Noel más eset, ők a reneszánszukat élik éppen. A gitáros Noel most a kubai Aserével társult, a kongói rumbát jó ötven éve megteremtő Kolosoy azonban újra egykori társulata, a Victoria Bakolo Miziki élén hódított. Mobutu elnökségének harminc esztendejére visszavonult - úgy érezte, a rezsim dicsőítését várnák tőle -, no de a bukásával újra eljött az idő: végül is még csak hetvenkét éves volt, amikor Marie Luise című comebackjét felvette 1997-ben. Azóta pedig kijött az Amba is, a fellépésekhez pompás öltönyöket túrtak valamelyik vöröskeresztes ellátóban, és nincs jódliénekes, aki a hangját Wendo közelébe bírná kanyarintani.
H
Persze a legjobb, ugye, itthon. Mondom, engem most már igen súlyos érvekkel kell megtalálni, hogy... De ha valaki ilyet tud, feltétlenül szóljon!
Marton László Távolodó
Angouleme, május 17-20.
Köszönettel tartozom a Francia Intézetnek, a francia követségnek és a Musiques Métisses Festivalnak, különösen Fejér Tamarának, Péter Katalinnak és Christian Mousset-nek.
