Az mégsem járja, hogy egy teljes nemzedéknek a jókötésű, ám sajnos menthetetlenül ausztrál Chris Hemsworth jusson eszébe, ha a történelemórán Thorra terelődik a szó! Valami ilyesmi motoszkálhatott Neil Gaiman fejében, róla pedig tudvalévő, hogy a kortárs irodalom nagy guberálói közé tartozik: praxisában a múlt meséinek kihantolása nem ötlethiány vezette megélhetési szöveggyártás, hanem maga a posztmodern gesztus. Újraírta tehát az északi mitológiát.
Gaiman időn és téren kívüli, megközelíthetetlen lényekként láttatja Odint és társait, akiket végtelen magány gyötör. Háborúskodásuk, vaskos tréfáik, roppant lakomáik egyetlen célja mintha az volna, hogy ne unatkozzanak folyton. Az idők vége, a Ragnarök akkor jön el törvényszerűen, mikor ebben a kombinatorikus mítoszlogikában már mindenki harcolt és hált mindenkivel – e kettő egyébként valahol mélyen ugyanaz. Az északi istenek világa sötét és komor, arányai felmérhetetlenek, az óceánt ivókürtből hörpintik fel, a cselvető Lokit pedig saját fia beleivel kötözik a sziklához, hogy örökké ott raboskodjon. Persze az istenek hasonlatosak az emberhez, folyton féltékenykednek és viszálykodnak, vagy egyszerűen csak kínosan ostobák, mint Thor, akin előszeretettel élcelődik is a mesélő. A pár oldalas novellákban elmesélt történetek humora zavarba ejtő, hiszen előfordul, hogy a jeles asgardi harcosok sas alakjában bűzöset-nedveset szellentenek egymás képébe – legalább tudnak meglepetést okozni. A legizgalmasabb mégis a mítoszok időkezelése. Az összegabalyodó legendák ellentmondanak egymásnak, és jól tudjuk, hogy a Ragnarök sem a vég: a túlélők sakktáblára rakják majd az elesett istenfigurákat, és kezdődhet újra a játék. Az Északi mitológia mindezzel együtt is csak lábjegyzet Neil Gaiman gazdag életművében, de annak nem utolsó.
Fordította: Pék Zoltán. Agave, 2017, 208 oldal, 3280 Ft
