Az (élet)mű különös sajátossága, hogy a kezdetekhez való visszatérés – bő egy évtizeddel a legutóbbi A megfelelő nap (2002) megjelenése után – éppenséggel a távozást készíti elő. Az olvasást kísérő folyamatos megrendültség alighanem ebből az alaphelyzetből, a Távozó fa szinte valamennyi sorát átható elmúlástapasztalatból ered, az időnek való kiszolgáltatottságból, amelynek e versvilágba belépve (kortól függetlenül) mi magunk is részesei leszünk. Az új Oravecz-könyv pontosan attól lesz sokkal több, mint egy öregedő költő lamentálása a napról napra rosszabbul működő testről, a halál mindent beborító árnyékáról vagy épp az elszalasztott lehetőségekről, hogy távlatot nyit arra, megérteti (a szó legmélyebb értelmében) azt a léthelyzetet, amiről a hetventől még kellően messze nem lehet tudásunk. Jelesül, hogy az élet nem adottság, hanem a létezés könnyen múló lehetőségfeltétele, legyen szó akár a leghétköznapibb dolgok elvégzéséről: a madarak titkos életének megfigyeléséről, vagy akár a számunkra fontos helyszínek és szereplők számbavételéről.
Ez a látszólag eszköztelen, a próza és a líra határvidékén mozgó nyelv a tapasztalás meghosszabbítása, kiterjesztése révén zsigeri hatást fejt ki. A feloldódás ebben a kendőzetlenül őszinte lírai vallomásban éppoly magától értetődő olvasói magatartás lehet, mint annak a kérdésnek a feltétele, hogy a halálba tartó mozgás közös antropológiai nevezőjén túl mi az, ami ilyen erősen hozzáfűz a kötethez. Még ha a Távozó fa fájdalmasan közel is hozza az életkor előrehaladtával szűkülő élettér egyes momentumait, sem az empátia, sem a részvét nem ad számomra elégséges magyarázatot arra, miért térek vissza újra és újra, mondjuk, az Összegzéshez. Miért érzem úgy, hogy minden eddiginél pontosabban látom, méghozzá egy idegen életeseményeinek leltárszerű felsorolásán keresztül, voltaképp miből is áll egy ember élete? Sorsfordító traumák és jelentéktelennek tűnő érzéki tapasztalatok fonódnak össze, s mindezt valóságos malterként tartja egyben az olykor éveket, évtizedes hézagokat kitöltő, mondhatnánk: szenvtelen költői hang, amely mögül egyszerre hallik ki a közelgő vég józan felismerése és annak az akceptálása, hogy az egyedivé tett élet szükségképp csak töredékeiben őrizhető meg.
Oravecz verseskötete abban erősíthet meg, hogy az irodalom kulcs lehet a távozás elbeszélhetővé tételében, s jelen esetben az irodalmiság legfőbb sajátossága – egyetértve Lapis József véleményével – a biztos kezű szaktudást feltételező nemes egyszerűség. Egyáltalán nem evidens, hogy milyen sokféleképp gondolható el az elgondolhatatlan, vagyis a még létező szembenézése a lét utáni állapottal. A Távozó fa – a címbe emelt szép metaforával a középpontban – az átmenet megragadására törekszik, arra a léthelyzetre, mikor a hétköznapi rutint fokozatosan hatályon kívül helyezi a közelgő vég, miközben a létezés megváltozott feltételeit valamiképp mégis a személyiség részévé kell tenni. „Bevásárolsz, főzöl, eszel […] írsz, gondolkodsz, terveket szősz, / töröd magad, igyekszel, / mintha akarnál még valamit, // vedd végre észre: / megtörtént az élet.” (Figyelmeztetés) A kötet egyik fő belátása, hogy a halál már jóval azelőtt elkezdődik, hogy ténylegesen bekövetkezne, s nem pusztán az öregedés jelentette testi korlátozottság révén, hanem azáltal, hogy az életút végére elfogynak a még elérhető és elérésre érdemes célok. Ami van olyan ijesztő, mint maga az elmúlás. A versek jelentős része valójában e céltalanná válás egyes pillanatait rögzíti. Azt az állapotot tehát, amelyben alig marad más hátra, mint a megváltozott testi funkciók számbavétele (Öregség), a halál bekövetkezési módjainak latolgatása (Változatok), az idő már-már állóképszerű múlásának nyomon követése (A látvány dicsérete), a madarak elmélyült megfigyelése, vagy épp maga az írás, a tétlenség fáradhatatlan rögzítése – az egyetlen tevékenység, ami által így-úgy még kijátszható a nemlét okozta szorongás.
A vereség ezzel együtt elkerülhetetlen – és bizony, nem könnyű vigaszt találni Oravecz verseskötetét lapozgatva. A kései fiú születése, a gyermeki vitalitás és az apaság még ha „élni segít” is, ahogy a Matyi-ciklus egyik megrendítő versében olvasható (Egy láthatási nap felidézése), ám e világ szinte fiatalító pásztázása óhatatlanul a veszteségélménnyel kapcsolódik egybe. Annak felismerésével, hogy még az apa-fiú kapcsolatot, az átmenetileg összefonódó életek apró részleteit is a rövidre szabott idő határozza meg. A Távozó fa a búcsúzás költői lexikona – bár beszélője már a távozásra készül, a tavalyi év egyik legfontosabb kötete bizonyosan még sokáig velünk marad.
Magvető, 2015, 196 oldal, 2990 Ft. A kötet a múlt héten elnyerte a 2015. év legjobb kortárs szépirodalmi alkotásának járó Aegon Művészeti Díjat.
