Könyv

A DOE honlapjának megfelelő oldalán az olvasható, hogy a HGP 27%-on áll. Ez nem mond talán sokat a kedves olvasónak, de visszatérünk majd rá, s egyben felhívjuk a figyelmet arra, hogy az ELSI költségvetése aktuálisabb, mint valaha.

A hetedik Titanic 7-én indult, és 17-éig meg sem áll. Harmincnál több film, a soknál is több néző, a vetítések alatt a földön csattanó tolmácsgépek, örökké változó színvonal. A választásban csupán néhány nagyobb név (Jarmusch, Lynch, Cronenberg) segíthet, illetve a programfüzet igazíthat el. (Főleg, ha a jószemű néző el tudja olvasni a fehér alapon halványsárga betűket.) De a tapasztalat azt súgja, hogy legjobb, ha gondolkodás nélkül vetjük magunkat a habok közé - itt semmi nem az, aminek látszik.

Vannak olyan élőlények, akikkel csak elvétve találkozhatunk, de néha még létezésük is kétséges. Lábnyomokat és ürüléket hagynak maguk után, időnként távolról valahol valaki látja őket, de a bizonyosság hiányzik. Olyanok, mint a yeti. Mint néhány ismerősöm szerény, de számomra sajnos jelentős pénzösszegek kölcsönkérése után, vagy mint a vietnami orrszarvú.

"Szegény Yorick" című öröknagy versében írja egyik első irodalmi jótevőm (60-as évek eleje), s még sokak ily jótevője, Kormos István, hogy a családnevét hogyan örökölte, majd keresztneve miként lett, ám a szólítás már mókásabb volt: "Pistika Piska Pista / utóbbi főleg lónév / volt amig lovak voltak", sic. Desző, Dezcö, Deszcö, Deso, könyveim (gyér számú) németajak kiadásán, de a magasztalós cikkekben ily (olykor) Dezső végre a megidézés, ám a könyvön ld. fentebb, vagy fordítva. Ha ezt, mint pistikapiskapista mondja, "halálon túl kicsit" nézem, meg abból a szemszögből, hogy "sakkoztam veletek / röhögtem veletek / ha ültem veletek / nem voltam veletek" (Yorick egyre), egymindegy. Halál után 505 évvel. Mint egy Peugeot tébolyító típusszámjele. Pillanat, most elmegyek szarni. -

Van egy kisregény még a nyolcvanas évek elejéről, Das Treffen in Telgte, vagyis A találkozó Telgtében a címe, magyarul Vesztfál csevely címen jelent meg. Ennek a kis könyvnek köszönhetem, hogy közvetlen közelről megismerhettem írói észjárását, majd személy szerint őt magát is. Történt ez tizennégy évvel ezelőtt, azon az őszön, amikor a hivatalos kultúrpolitika jónak látott egy nagyszabású telgtei találkozót rendezni Budapesten, s kénytelen volt eltűrni, hogy a meghívott vendégek olyan magyar állampolgárokkal is találkozzanak, akik nem szerepelnek a hivatalos programban. Egy lakáson tudtam néhány szót váltani vele. Sokan voltak, és nagyrészt politikáról folyt a beszélgetés, már nem emlékszem pontosan, miről. Arra viszont jól emlékszem, hogy Grass hirtelen felélénkült, és azt mondta: az ember minden évtizedben írjon egy vastag könyvet. És két vastag könyv között, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, írjon vékony könyveket is. ´ ezt a normát nem mulasztotta el teljesíteni: vastag könyve az ötvenes évekből a Bádogdob, a hatvanas évekből a Kutyaévek, a hetvenes évekből A lepényhal, és nemsokára meg fog jelenni (mondta) a nyolcvanas évek vastag könyve, az lesz a címe, hogy A patkánynő. Ámuldoztam: milyen praktikus az épülő életművet egyszerre idő és terjedelem szerint tagolni!

Volt időszak, amikor az irigyelt Amerika sztárírójelöltjei féltékenyen tekinthettek Európa keleti felén élő kollégáikra, hiszen azoknak bármely gesztusa, írása, megszólalása vagy meg nem szólalása politikai tettnek számított. Mindez nem csak a múlté. Néhány művet (s így íróikat is) a közelmúltban is megtisztelték azzal, hogy puszta létüket politikai megnyilvánulásként kezeljék. Szilágyi Ákos Szittya-szótyára ilyen mű. Nem ettől és nem ezért lesz bestseller.

(Iskolai dolgozat Szilágyi Ákosnak a Szittya-szótyár apropójából)

Két éven át rendes hisztéria övezte a Frankfurti Könyvvásárra való felkészülésünket - hogy tehát október 13-18. között mi leszünk a világ legnagyobb ilyen rendezvényének középpontjában -, a célegyenesbe érve azonban a külső szemlélőt egyre inkább a normalizálódás tényeivel tömik a szervezők. Hogy a múlt heti sajtótájékoztató Gundel-falatjairól és minőségi borairól ne is szóljunk.

Idén áprilisban Kell-e kultúrát közvetítenie a televíziónak? címmel rendezett a Teleki Alapítvány Budapesten médiakonferenciát. A kérdés provokatív jellege és tartalmi sugallata, azon túl, hogy bármely kulturális területen dolgozó szakembert érzékenyen érint, arra a bizonytalanságra utal, ami nemcsak az utóbbi évtized szűkebb kulturális médiapiacát, hanem a kultúra jelenlegi magyarországi helyzetét is jellemzi. Szükség van-e egyáltalán kulturális műsorokra a televízióban? Ha igen, milyen "szervírozást" igényel a magas és az alternatív kultúra ebben a rapid szellemi, mentális paradigmaváltásban, ami a kilencvenes évek világfalujának magyar dűlőjén zajlik? Levonhatók-e a médiapiac fogyasztói ítéletéből a kulturális műsorokra és a kultúrára vonatkozó messzemenő következtetések?

Valószerűtlenül vékony, animált nőfigura veti magát a Lido hullámaiba, mely persze a csupa nagybetűs MOZI zavaros, partjanincs óceánja. Az idei, 56. Velencei Filmfesztivál logójának sellője azonban nagy biztonsággal talál rá arra a néhány ázott filmkockára, amire a száz éve tartó filmáradatból egyáltalán emlékezni érdemes. A decensül kivitelezett emblémafilm arról is szól, hogy ha valakik, hát a velencei szervezők és zsűrorok - már csak a fél évszázados rutin okán is - igenis kipecázzák az egyre dagadó celluloidóceánból a filmértékeket.

Az elmúlt hetekben szó szerint utcára penderítették, majd szavakban kistafírozták a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratot. A nadrág két szára: a galádságot a lap által használt helyiség tulajdonosa követte el, a gáláns adakozó pedig a minisztérium.

Merthogy semmi alku. Minden kérdés, ha elég messzire görbül, megdönti önmagát. Na, tya.

A több mint fél évszázada az Egyesült Államokban, Philadelphia közelében élő, magyar származású John Lukacs történészprofesszor legújabb könyvében új műfaj megteremtésére tett kísérletet. Könyve nem történetírás és nem szépirodalom, nem regény és nem is esszé, hanem - Lukacs saját szavaival élve - "történelemmel átitatott irodalom".

Nem tudom, milyen lenne (bár Szpérót "kicsiny sasmadár"-nak becéztük)