Olcsó vicc lenne azzal kezdenem - lett volna -, hogy ha a temetkezési vállalkozó bejött, egymásra néztünk az irodán, azt mondtuk, s olykor nem csupán a tekintetünkkel: "Temethetjük az álmainkat." Függetlenül attól, hogy volt netán The Undertaker nevű ló valamelyik mezőnyben, mintegy a pankráció világát idézve (emlékszünk!), vagy ahogy én a The Underdog (Alkutya; Esélyleső; Autszájder stb.) pártjára álltam egyszer áthallási alapon a temetkezési vállalkozó (egyik fogadótársunk) jöttén.
A Professzor vagy a "Vajda"
egészítette ki a színpompás társulatot, érdekes, hogy a Művégtagkészítő épp azt az irodát kedvelte, ahol Doderer egyik főhősnőjének a regénybeli villamos levágta a lábát. Doderer egyik fő kávéháza ma is döglődik, a másik egy (másik) fogadóiroda; mindegyiket én sem kultiválhatom.
Erkölcsi alaptőkét jó viselkedéssel ugyanúgy lehet szerezni, mint ahogy (hiába minden) nem. Doderer regényének híres lépcsőjén a hal pofáját megpaskolva még nem mehetek biztosra. Biztosra az mehet, aki nyert valamit, aztán elmegy a tettek színhelyéről. Azaz ez sem igaz. Mert csak elhalasztotta a "döntő csapást" másnapra, és lehet, hogy akkor hiába vizezi meg a szökőkút-hal önellentmondásosan száraz pofáját, végzete várja.
A múltkor "csak" ezt felejtettem el: megemlíteni, hogy a konflikt ébresztés (durva!) előjátéka egy Durva Ébresztés nevű ló volt, ahol a Rude (durva) a Rudi verebünkre emlékeztetett, és a Rude Awakening sokáig vezetett is (jó, ezt talán említettem), de nem hoztam összefüggésbe derekas mivoltomat (hogy egy underdogot, autszájdert stb.) tiszta szeretetből megtettem, szeretetből a Rudi verebünk iránt. (Aki 14 éves és 2 hónapos lesz hamarosan.) És erre a durva ébresztés.
Durva az is, hogy a szemrehányó szó tárgyszerűen igaz volt. Tényleg semmi keresnivalóm (szó szerint) magyar pályákon. De: ahogy Ottlik írja, azt ne higgye bárki, hogy itt holmi lófogadósdiról van szó, gyorsan a következőket. Az ember lelkének ózonos (lukas) levegőjű szabadságáról, arról van szó, és a legmélyebb áramlatokról, az ihletről (az evidenciáról), amely az egyetlen jó súgás lehet. Különben nem kell izzadni, nyögni az élet fáradalmin. Abból jön elő a műfordítói és egyéb irodalmi honorárium (e hazában). Amitől az ember úgy érzi magát, hogy majom a ketrecben, és a többi ember körülállja.
Ahogy nem hitték el Lochsongnak, hogy 4 évesen kezd "csodakanca" lenni, ahogy figyelmen kívül hagyták, hogy nem bírja elviselni a parádét (a verseny előtti hülye, nem hülye felvonulósdit; istenem, ő ilyen volt, a madarak is mindenféle mód "ilyenek és ilyenebbek"), ahogy kétkednek némelyek, hogyan bír valaki "egymaga annyit" dolgozni (megjegyzem: ez nagyon változó, ez a bizonyos "annyi"; de annyi), ahogy... és ahogy... és ahogy... úgy esnek a támlátlan szék magas támlájának, hallván: ha valaki nem oly nagy összeggel elkap egy rendes 6/1-est Kelsóban, Rontelboroughban, Farmedamben stb., az annyi, mint ha lefordítja Henry Miller képes és szexes, de irodalmi értékű életrajzi könyvét, 160 oldal.
Az emberek
nem csupán azt nem hiszik el,
hogy Kelso, Rontelborough (Musselburgh), Farmedam (Folkestone, Fontwell) "nem a züllés birodalma" (bár talán - ??!! - csalnak ott is), hanem "más" - úgy nem hitték volna (nem hiszik), hogy a dolgozó, a polgár(nő) elvtárs(nő) stb. (nem mindegyik kifejezés jó; még egyszerűbb volt "a dolgozó nőket kiszolgálom", a "tagok és taginyák" bárdolatlan viccvilága, mert őszintébb volt talán: eleve szartunk a közepébe, ki így, ki amúgy, nem hiszik, hogy... valaki sprinter alkat. Valaki hetek múlva visszagondol a Durva Ébresztésre, és szakszerűen tanulmányozza is az esélylistát, öt szempontból, és kiderül, a The Wife nevű kétéves ló (rázósak a kétévesek, hullámozhat, pláne kancáknál, a teljesítmény) a két második helye után az első helyezését ismételheti meg, nem az első futásból elért hetedik helyezést, és tragédia, hogy csak keveset rak fel rá, mert másnap Fosburghon (lásd rajz) tök elúszik, bár csak egy orrhosszal kap ki a 20/1 és 25/1 közt ingázó Fosburgh egy G osztályú eladóversenyen (utána árverés a győztesnek), és a tag (dolgozó, utas stb.) a holdvilágot viheti csak haza, és egy pillanatra taccson van. Nézheti.
A The Wife nagy szakszerűség és nagy belső átélés súgása volt. Hogy a "wife"-nak volt igaza, hagyjuk a hazai pályákat... és a szaklapnak volt igaza, hogy a két második helyre nem van ekszkuzálás (there is no excuse), és kivételesen ihletett pillanatában az egyén (Person, ez is rettentő, ha helyünk átadására biztat járművön az iszonyú fahang, ilyen-olyan perszónoknak adjuk át, miért pont ott mondja be stb., ahol bemondja), na most akkor milyen nehéz tizennégy lóból a The Wife-ot megcsípni, vagy 23-ból ellenállni az Alkutya Fosburghnak!
Üvöltés lett volna a nyugta, ha Fosburgh nem veszít (orrhossz ellenére, sajnos, holtbiztosan).
De itt végig nem erről van szó.
Itt az angyal lerogyásáról van szó, a Segítő Angyaléról, akinek ez az említett le-, be- és összerogyása is segítő jellegű. Segít hűnek lenni önmagadhoz. Ha Fosburghgal diadalmaskodsz, nehezebb a hogyan tovább. Pedig annyira nem akartál te már semmi továbbot. A dolgoknak ez, persze, nem a netovábbja. De lehunyod a szemed, és ott jársz bármelyik "városodban". És nem éri meg már az odafáradás.
És a módjaid is elvesznek arra. Lásd: egykoron egy repülőjegy volt annyi, amennyi ma egy repülőtéri pótdíj. Irány Európa.
A honoráriumod
(a béred) annyi maradt, hogy annyi
Mint 1991-ben volt. Az állatkert különös kafkai mellék-ketrecében érzed magad ezzel a röhej szituáltsággal.
De erről sem volt szó.
Ahogy Ottlik mondja, az ég alkonyati színéről... nekem arról sem... de a "kenyérről" sem. A kettő közt valamiről. Hogy a bukás mit tud segíteni! Mered vállalni (bocsánat!): éld a saját jelleged. Amikor egy lapba írsz, mindegy, hogy ingyen, akard azt, hogy az a lap a legjobb lap legyen a világon. Ha a lap hagyja. (A legtöbb lap hagyná, de nem lesz az... sok lap nem hagyja, azokat te hagyod lassan.) Nem Fosburgh a botrány, nem az, amit vesztettél "rajta" (előtte, botorul, és Fosburgh nem hozta vissza, az angyal elszállt, elrogyott, de Sherlock Holmes titkos alakja, zsokésapkában, mögötte ott kísért), nem is az a botrány, hogy rántottleves-pénzeken él az irodalom. A botrány az lett volna, ha úgy viselkedsz, úgy cselekszel, úgy utazol (tovább), ahogy nem akarsz. Nem akarsz menni sehová, leszámítva a legmuszájabbakat (még), hát ne menj.
Mondtam, a szar állapotnak hatalmas előnyei is vannak. Van egy nagy kontinentális talapzat erre mifelénk ilyenből. Támaszkodhatsz rá. (Mint Pilinszky mondja Öreg Madarával: támaszkodjatok a levegőre.)
Félek, most sincs megértve: a mindennapivá tehető "elitség" pártosa vagyok. Közönyösen, persze. De hogy félreértés ne legyen, mondom.
Nem a szerencsétlen-kényszer Fosburghról volt szó. Első tagjáról sem. A másodikról még kevésbé.
Maximum sár. Vér? Ne kérjük érdemrendül.
Örüljünk: valami elit kutyabőrt kaptunk pl. volt mesterünk, tanárnőnk örök-szellemi-társától, aki azt írta nekünk: hogy írtál Róla, rajzoltál Róla-Neki, több volt, mint ha ott vagy, és "beszélsz". Bár a beszédek is, írja, gyönyörűek voltak.
Hát azt akartam elit módon elmodani itt, hogy továbbra sem oldódik meg a nagy hamleti kérdés, tenni, nem tenni (nem idézek neveket, biztos volt Laertes nevű ló, Polonius), ott lenni, nem ott lenni.
Én például, fájó szívvel, Totyi verebem iránti rajongással és a lapos pénztárca egészséges megtapogatásával együttesen mondtam le Musselburghról, skót útról magas Északon.
Hogy Fosburgh, az csak ráadás.
Egyszerre al- és felkutyálkodás.
Megjegyzem a magasröptű oknyomozások itt mind: röhej, ha ma délután azt érzem (tudom, evidens stb.), hogy mint Kafka nagybátyja, a szomszéd falut egy élet hosszán elérhetetlen gyalogtúrának tartottam, magam délután már nem bírom elgondolni se, hogy átmenjek a Lánchídon pl. Hát akkor: London, Párizs: eleve álom. Ne.
