"Szegény Yorick" című öröknagy versében írja egyik első irodalmi jótevőm (60-as évek eleje), s még sokak ily jótevője, Kormos István, hogy a családnevét hogyan örökölte, majd keresztneve miként lett, ám a szólítás már mókásabb volt: "Pistika Piska Pista / utóbbi főleg lónév / volt amig lovak voltak", sic. Desző, Dezcö, Deszcö, Deso, könyveim (gyér számú) németajak kiadásán, de a magasztalós cikkekben ily (olykor) Dezső végre a megidézés, ám a könyvön ld. fentebb, vagy fordítva. Ha ezt, mint pistikapiskapista mondja, "halálon túl kicsit" nézem, meg abból a szemszögből, hogy "sakkoztam veletek / röhögtem veletek / ha ültem veletek / nem voltam veletek" (Yorick egyre), egymindegy. Halál után 505 évvel. Mint egy Peugeot tébolyító típusszámjele. Pillanat, most elmegyek szarni. -
Ez, az elmenés, azért irodalmi kategória, mert egykor, hogy azzal az odaadó evidenciával rontottam a műfordításra, egy-egy körmondat (nemcsak magunk írunk körmondatokat!) folyamatossága érdekében a lap alján nem álltam meg, hanem mint a talján, folytattam a macskaevést, bár vécére állt a széna (lovakról több szó itt nem lesz), a mondat bekebelezését, visszaadását stb., és ha már azon az oldalon voltam, haladtam tovább, bár a szék szélén feszengtem (a szó mindkét értelmében).
A műfordítás keservesen megszerezhető munkái és kizsákmányoltkenyere ma is: evidenciám. A Nagy Koala Kártyabajnokság és az OT (két ligánk, 1972-től, ill. 1976-tól), valamint madaraink mellett ez a harmadik. Nem írok ("eleget böfögtem") túl lelkesen immár, de a két liga és a madarak, plusz a kisszerű törekvés és anyagi eredmény: jó mixtúra. Ülök veletek jeligére, nem voltam veletek. Nálam kisszerűbben igyekezni nem lehet úgy, hogy közben mindennél távolabb is járj szinte bármitől. Véd, bár nem ápol, főleg el nem takar, mert hülyének mutat, de mindegy.
A bécsi Tichy fagylaltos reklámozza magát (na ja, az "Eis" szó "jég" is, nemcsak zselátó; a nyelv előrelátó volt ebben): Az Eis nem Eis. A játék nem játék. Ezért a Deszco maradjon inkább bármi ajkon, a franciás De Jeux szemérmetlenebbül és léhán hangzana. A franc ott egye meg.
Az, hogy "T 3 D", engem ott kezdett kicsit idegesíteni (találjunk ám jobb szót), hogy mi az a valóság, melyről filmileg kockát csinálnék. Nem grendírmars (gránátos kocka), nem mesekocka, hanem a kettős szélkakas is vele van a tetőn, a körszidással, ami még évekig tart, és hiába, hogy a lapokban én is a zaftot nézem rögtön, de mindennap ittam is újabban, holott egyszer két és fél évig nem, aztán 4 hónapig nem stb., és tegnap így plusz sok műfordítást tudtam (s talán jól is) elvégezni. Nagyon szép évem volt ígérkezőben januártól, de mindjárt mondtuk: hol lesz a púpja (hol jönnek a csórtságok, csaók és csalattatások, csóld... nem akar sikerülni a csalódás szót idegépelnem), lett, de hamar következik az újabb év, s alakul már. Prózafordításból főfoglalkozásban nem lehet a hátépét összekeresni, vagy épp csak alig. Heted-leosztás pali vagy(ok) vele.
Ilyesmikről illetlenség beszélni, én már lassan be is látom, de mire a Ligáknak csak az alapjait is vázolnám (és nem szent hevülettel, "értsetek meg, drága sakkozó feleim, veletek, csak veletek akarok ülni, a belem ki akarom tenni, vagy ám tegyétek ki ti a tietek"), mire elegánsan bemutatnék pár dolgot, tizenkét kötet megtelne. És minek. Ma már úgy vagyok ezzel, mint a nevezetes amerikai novellában (Ottlik válogatta még a kötetet, hatvanas évek) a csavargó, aki arról beszél az újságkihordó srácnak, hogy nem... ember és ember közti kapcsolat olyan könnyen nem jön... ó jaj, barátság és ó jaj, szerelem, mint Tóth Árpád mondja a vad kővidék és rosszkedvű vicék városában; előbb egy kavics, egy söröskupak (most a megivás kérdését hagyjuk), egy felhő... az jön, szóval a zen duma, mondja valaki, nem is erről van szó.
Folytatom ezt itt (ezt, félre nincs értve), de hogyan, ha semmit sem folytatok lelkesen? Lelketlenül? Úgy sem. És hagyjunk bizonyos kultúrákat, ahol igen gyakran váltanak nevet az illető perszónok (és perszónák). Még csak hagyján, hogy valahol (bárhol) tehetetlenkedő dögunalom, lásd Szép Ernő, bárhová megyek, csak magammal jövök szembe kb., de eljutni odáig! Nem! És hogy még én fizessek ezért. Nem! Lehunyom a szemem, és az Bécs, ez London az utcasarkon, amit a regényben is fordítok, leugrik egy öregúr az emeletes busz nyitott peronjáról, és virágos van a kerítés mentén, és a fogadóirodába lecsorog a hallé, felszaladunk vájdlingért is akkor. Lehunyom a szemem, nem kell lelkesedni, nem kell lelkesedést hazudni, nem kell filmkockákra technicolorháromdézni, legyen viszont a név is más.
Így adódott ez.
Sokat gondolkodtam, Ottlik mit is mondott a négyzetgyök mínusz egyről. Jó, négyzetgyök 4 az kettő. Négyzetgyök 2 az... már bonyolult, nem véges. De a négyzetgyök mínusz egy? Még egy vetélkedőben is, melyet csikorogva szeretek a ZDF-en, s amelyből művelődöm, mint N. N. Á. egykor az élettudományból, megtudom pl., miről ismerszik fel a hím sasmadárhoz szakasztott hasonló nőstény sas, a tojó: nagyobb a csőre... nézzünk oda... és megtudom, hogy Luther nem is mondta a "Nem tehetek mást, itt állok"-ot, csak annyit, hogy "Isten legyen velem, ámen". Amazt emez elé toldották. De az ötletem nem innen jött, csak evidenciatörténet volt, hogy ha plusz értéket mínusz értékkel szoroznak, az mi lesz? Állítólag plusz érték? Á.
Ezt én nem nagyon értem. (Vagy hülyén mondom.) Mindegy. Rájöttem, a négyzetgyök mínusz egynek (szerintem) azért nincs egyértelmű megoldása, egyetlen szám, mert az egyik szám az mínusz egy, a másik az plusz egy, és nagyon is mínusz lesz a végeredmény. Tehát... hagyjuk a művelődést is akárhova. De.
Ez nekem hitelesebb volt, mint a T 3 D. Az, hogy a mínusz egynek a négyzetgyöke egyrészt mínusz egy, másrészt plusz egy, nekem nagyon megtetszett. Nem mondom azt, ez vagyok én, ahogy a művelt angollal se, hogy ötről a hatra vagy hatról az ötre, de egyből elkaptam magamnak végül névül. Nem végül; átmenetileg. Míg el nem évül. És nincs megoldás úgy se, hogy az ember egy pozitív és egy negatív egységből áll. De az se, hogy mínusz egy volnál, mert megvonjuk a gyököt, és már... mint láttuk.
E jelben nem törődsz a hozott (hozandó, rád hozott stb.) anyagokkal. A zafttal. A kétfele-szidással. E centro-perifériával, melynek dolgozóit Ottlik úgy minősítette, hogy még Churchill is csak a legjobb esetben a második leosztásból vétetett. Hát a rájuk-reflexiók? Nem. E jelben csak legbensőbb anyagodból búvárolsz, nincs, hogy itt állsz, nem tehetsz mást, se hogy isten és ámen, vagyis nekem semminek se a szorzata, ami van, csak valami név mégis kell. Egy jó névvel megúszhatod, hogy bármit is mondj, s nekem e pillanatban (az írás közben rámjötteken kívül) nem volt semmi másra elemi szükségem.
Ilyen a helyzet. Le? Már úgy értem, van. Már úgy értem, van ez, hogy le-e? Lemenjek-e mégis egy üveg sörért (borért), megjutalmazni magam, okos kutya, jó kutya, merthogy fordítom a szerelmetes kilburni utcasarkon játszódó regényt, és halál idegesít, hogy ez egy másik fasz, másképp ír, mint én, és nekem mégis őnekije kell lennem. Plusz egy és mínusz egy. És ez az, amiért én rajongok, ez az, ami nekem kell. Ahelyett, hogy lelkesen böfögném a magamét, vagy alig várnám, hogy nekivágjak, ott legyek, vigyem a lavórt a halleves lóirodára, a kis japán felemelje az ujját diadalmas jókívánsággal, ha nyerek valamit pluszba, aztán elmegy mínuszba. Legalább azonos lenne egy egység, de elmenni mínuszba több megy el. Nem, én azt kutatom, hol lennék altiszt... Nem, azt se. Kormos Pistával mondom, hogy bocsássatok meg, nem tudok ülni se már veletek. Négyzetgyök mínusz egy vagyok.
(Azért majd még dumálunk személyesen is. Kicsit, persze.)
Lemegyek.
Nem. Ma nem megyek le. De erről legközelebb?
Helyreigazítás
Előző (szeptember 30-i) számunk Magyarország Frankfurtban: A 3.0-ás verzió című cikkében helytelenül állítottuk, hogy Tandori Dezső személyesen is részt vesz a Frankfurti Könyvvásáron.
Nem.
Állandó szerzőnk objektív irodalmi körülmények és utazási vágyhiány fennforgásával indokolja távolmaradását.
Tőle és olvasóinktól is ezúton kérünk elnézést.
A szerk.
