Nemsokára kiderült számomra, hogy a hallgatók körében nagy tiszteletnek és elismertségnek örvendő Németh G. Béláról időről időre fölröppen ez a pletyka. Noha a nagy hír természetesen valami konkrét betegséget is nevesített, legfőbb magyarázatként mégis óráinak a tematikája és az akkor legfrissebb kötetében megjelent Kosztolányi-tanulmánya, Az elgondolhatatlan álorcái (in: Századelőről - századutóról, Magvető, 1985) szolgált.
Amennyire morbid ez az epizód, annyira érthető is; Németh G. Béla értelmezésében - Heidegger nyomán, s vele egyetértve - az igazán nagy művészet olyat ragad meg és fejez ki az emberi létezésből, amit sehogyan másként megragadni és kifejezni nem lehet. Munkásságának, kivételesen széles látókörű és érzékeny, iskolateremtő műelemzéseinek egyik központi törekvése éppen ennek az "elgondolhatatlannak" a lehetőség szerinti racionalizálása volt; a kései verseiben az elmúlással szembenéző Kosztolányi Dezsőről írt tanulmányának éppen úgy, mint a József Attila utolsó műveiről szóló analíziseinek.
*
1925-ben született Szombathelyen, középiskolai tanulmányait a kőszegi bencéseknél végezte; visszaemlékezéseiben a dunántúli életvilágnak - a tereziánus-jozefinista felvilágosodott hagyományoknak, a nem bigott katolicizmusnak, a polgárosodó gazdarétegnek - nagy jelentőséget tulajdonít. Utólag az az érzésünk, némileg idealizált ez a kép: a locsogástól, az ideológiai türelmetlenségtől és nagyotmondásoktól, az élet minden területére egyre jellemzőbb, tolakodó exhibicionizmustól irtózó Németh G. Béla a Sümeg környéki falvakat és Kőszeget jellemzően a tárgyalásos problémarendezés, a tartózkodóan udvarias társas lét, a lehetőségeiket józanul fölmérő és elfogadó individuumok közösségének, egy kis darab valódi Európának láttatta. Írásai alapján (és amennyit személyesen is megismerhettem belőle) bizton állítható: a szülőhelyének tulajdonítottak rá mindenképpen álltak. Nem véletlen hát, hogy az őt jellemző kritikai szellem és elemző szenvedély miatt az ötvenes évektől a partvonalon kívül találta magát: volt általános iskolai és napközis tanár, dolgozott kölcsönkönyvtárban, de mindeközben szívósan kutatott és képezte magát. Írásai József Attiláról, Pilinszkyről, Kosztolányiról, Babitsról nagy figyelmet keltettek, s idővel Sőtér István segítségével vissza is került a szűken vett irodalomtudományos életbe. Sőtér ugyanis a készülő hatkötetes irodalomtörténet (a "Spenót") főszerkesztőjeként mind több fejezet megírását rendelte meg tőle - a fölajánlott egyetemi katedra ennek a következménye volt.
Németh G. Béla iskolateremtő személyiség volt; bölcseleti és történetfilozófiai alapon nyugvó, a különféle elemzői irányzatokat szintetizáló irodalomközelítése nemcsak korszakos munkáiban - az említetteken túl például a XIX. századi művelődésről, az Arany Jánosról, a Péterfy Jenőről, az előző századforduló elfeledett alakjairól írt tanulmányaiban - fejtette ki máig tartó hatását, hanem a tanítványai révén is. És nemcsak azért, mert közülük sokan ugyancsak elismert irodalmárok azóta, hanem főleg azért, mert részben közülük kerültek ki az ún. reformtankönyvek szerzői is.
*
Legalább ennyire fontos az a szemléleti frissesség is, amit a nagy, végső igazságok kimondására kondicionált magyar irodalmi életben képviselt. Kant nyomán vallotta, hogy a valóságot (az irodalom valóságát is) értelmezni a leghívebben rendszerben gondolkodva lehet; de azonnal elveszítjük ennek minden előnyét, ha eleve nem hipotetikusnak, állandóan korrigálandónak tekintjük ezt. A folyamatos önreflexió és korrekció igénye, a kétkedés joga, a gondolkodásbeli restség szenvedélyes elutasítása - előadásainak, írásainak legalább annyira lényege volt az erre való állandó figyelmeztetés, mint munkáinak a szorosan vett tárgya.
Éppen ezek hiánya miatt vetette meg a kollektivitáshisztériákat: a szovjet típusú szocializmust éppen úgy, mint a nacionalizmust, különösen annak jellegzetesen kelet-európai válfajait. Miközben szép elemzésekben értékelte Németh László vagy Illyés Gyula egy-egy művét, közéleti szerepvállalásaikról - előbbi minőség- és mélymagyar-elméletéről, utóbbi hetvenes-nyolcvanas évekbeli pater patriae szerepéről - lényeglátóan metsző gúnnyal (és páratlan szellemességgel) beszélt és írt. Általában is, ahol és ahogyan csak alkalma nyílt rá, élesen tette szóvá a magyar köz- és történeti gondolkodás provincializmusát.
A politikai közélethez amúgy minimálisan volt csak köze; a hatvanas években, kényszerűségből, s hogy békében dolgozhasson, párttag lett (aminek "kompromittáló" következménye legföljebb az Aczél Györgynek kötelező dedikáció volt), és 1998-ban elfogadta az MDNP-Néppárt fölkérését az országos lista 46. helyére.
*
A kilencvenes évek legelején a magyar történeti tudatról, az erről való beszédről készítettem vele interjút. A nacionalizmusnak, mondta, mint minden kollektivista valláspótléknak, semmi mondandója nincs az egyes emberről, és éppen ezért nem képes a közösségről sem értelmes dolgokat állítani. Üdvtanok, teleológiák persze mindig voltak és lesznek - túlvilágiak, evilágiak, nemzetiek, egyetemesek. De ezek, ahogyan egy szép önéletrajzi írásában megfogalmazta, nem adnak választ a minden egyedet kínzó végső kérdésre, hogy mi végre is vagyunk a földön. "Ezerféle felelettel kísérletezett az ember, de éppen az ezerféle felelet igazolja, hogy egyetlen felelet sem elégíti ki." Ugyanakkor pontosan ez sürget és figyelmeztet mindenkit arra, hogy a születésünk és a halálunk közötti, számunkra egyetlenegyszer megadatott időszakasz minél tartalmasabb kitöltése létezésünk egyetlen értelme. Amikor Németh G. Béla erről írt, beszélt, mindig kedvelt Kosztolányiját, az Ének a semmiről című verset idézte. Magam előtt látom tartózkodó, szelíd mosolyát.
