Petri György életműsorozatában a verseket, illetve a műfordításokat tartalmazó kötetek után hamarosan megjelenik a Magvetőnél a harmadik, amelyben a vele készült és az általa készített interjúkat olvashatjuk. A sorozatot Lakatos András, Réz Pál és Várady Szabolcs szerkeszti - az utóbbival beszélgettünk.
Magyar Narancs: Már első ránézésre meglepő ez a könyv: majdnem hétszáz oldal - több, mint az összes versek.
Várady Szabolcs: Én is meglepődtem, hogy mekkora anyag gyűlt össze Lakatos András számítógépében (ezt a kötetet elsősorban ő gondozta), de hozzátenném: a terjedelmet az is növeli, hogy a kötet nagyszerű tipográfusa, Pintér Jóska igen olvasóbarát módon tördelte a szöveget.
MN: Petri barátságos, közvetlen ember volt, szívesen beszélgetett?
VSZ: Igen, azt hiszem. Bár olykor szerette magát zordabbnak feltüntetni. A természetes közege az aktuális törzskocsmája volt, ott is komoly kapcsolatai szövődtek. Interjút is szívesen adott, aminek az is oka, hogy erre sokáig nem volt lehetősége. A rendszerváltás körüli években aztán sokan megkeres-ték a helyzetből adódóan, hisz a magyar ellenzéknek ő volt a nagy, emblematikus költője, aki a má-sodik nyilvánosságot választotta. Kényszerűségből persze: a nyolcvanas évek elején az Örökhétfő című kötetéből annyi verset kellett volna kihagynia, hogy akkor az már nem az a könyv lett volna, s ő erre nem volt hajlandó.
MN: Mennyire fontos műfaj az interjú, amibe maga Petri is belekóstolt? Kérdem ezt azért is, mert Petriről épp te írtad 1972-ben: "Tudvalevő persze, hogy a költők nyilatkozatai nem mérvadóak költészetükre nézve."
VSZ: Ezt írtam? Fontossá tud válni egy-egy interjú, vannak fontos könyvek is, amelyek ebben a formában készültek. Ez a kötet jó háttérolvasmány a lírai életműhöz: érdekes és összetett képet ad Petri egyéniségéről és gondolkodásmódjáról, arról, hogy mikor mit gondolt a líra aktuális lehetőségeiről és benne a magáéiról. Izgalmasak a műfordításról szóló beszélgetések: a Moliére-átültetéseket szívügyének, az életműve részének tekintette. Bennük élte ki elvetélt drámaírói ambícióit. Az általa készített tizenhárom interjúból kiderül, hogy kikre és mire volt kíváncsi. A névsor: Raj Tamás, Nagy Bálint, Konrád György, Babarczy László, Endreffy Zoltán, Fodor Géza, Harmat Pál, Perneczky Géza, Kornis Mihály, Tandori, Tar Sándor, Eörsi István, Esterházy Péter. Nyilván gondolt másokra is, de amennyi elkészült, az is bőven megérdemli, hogy kötetben is olvasható legyen.
MN: Groteszk vonása a gyűjteménynek, hogy az első interjú 1971-ből való, az első kötet, a Magyarázatok M. számára megjelenése alkalmából csinálta Alföldy Jenő az ÉS-be; aztán hosszú szünet egészen 1989-ig, a közben született három közül Domokos Mátyásé és Konrád Györgyé csak később, Farkas Péteré pedig külföldön, a chicagói Szivárványban jelent meg.
VSZ: Már a másodiknak, a Domokos Mátyás-féle interjúnak is megvan a maga története. Domokosnak ment akkor egy sorozata a rádióban, ahol a Csoórival és Petrivel készített beszélgetés - nyilván felsőbb utasításra - nem hangozhatott el. Domokosnak a beszélgetésekből összeállított kötete is évekig feküdt, mert onnan is ki akarták hagyatni ezt a kettőt.
MN: Alföldy interjújában Petri még baloldali értelmiségiként és politikai költőként határozza meg önmagát, viszont felmerül két gondolat, ami mellett végig kitartott: József Attila folytathatatlansága, s az, hogy ő konzervatív költő.
VSZ: A kötetből kirajzolódik Petri világnézeti útja, az, hogy neo- vagy milyen marxistaként indulva hogyan változott meg Karl Poppert, Wittgensteint és Bibót olvasva (no meg az események hatására), s végül hogyan erősödött fel benne a kivonuláshoz vezető csömör. A másik: valóban konzervatív költő, távol állt tőle az avantgardizmus, sokkal több szállal kapcsolódik a magyar költői hagyományhoz, mint ezt felületes olvasás után gondolná az ember. Ezt rögtön látni azokból a beszélgetésekből, amelyeket Kisbali Lászlóval és Mink Andrással folytatott Balassi, Berzsenyi, Petőfi és mások egy-egy verséről.
MN: Veled ugyan nem készített interjút, de kiderül a kötetből, hogy te is fontos ember voltál a számára; többször is említi, hogy '66-ban, mikor azt hitte, már fölhagyott a költészettel, te inspiráltad a folytatásra.
VSZ: Kizárólag a helyzet miatt lehettem inspiráló, hisz az enyéimnél sokkal jobb versek is születtek akkortájt Magyarországon. Csak hát nemzedéktársak voltunk, egyazon szoros baráti-szellemi közösség tagjai. Én olyasmit írtam akkor, ami neki tetszett, és ez kibillentette a teóriává szilárdult szkepsziséből. József Attilát azért nem érezte folytathatónak, mert lehetetlennek tűnt zárt formákba belefoglalni a teljes világot - más támpontot viszont nem talált rajta kívül. De az igazi lökést, ami segítette megtalálni a saját hang-ját, két külföldi példa adta, Eliot és Kavafisz - akkoriban jelentek meg magyarul. 'k bizonyították, hogy a hétköznapok prózai anyagából is lehet nagy költészetet csinálni.
MN: Az előbb említett kivonulásnak nyilván az egyre jobban elhatalmasodó betegség is oka. Megrendítő az utolsó interjúkat - s az utolsó verseket - olvasni, amelyekben olyan ember beszél ironikusan, higgadtan és bölcsen, aki tudja, hogy nemcsak ködös sejtés, hanem biztos tény: nemsokára meg fog halni. Mennyire aggódtatok érte, közeli barátai?
VSZ: Mindig aggódtunk, a kezdetektől fogva, mert kamaszkorától nagyon intenzíven önpusztító életet élt, még egy öngyilkossági kísérlete is volt.
MN: Miért ivott?
VSZ: Leginkább azzal magya-rázta, hogy állandó benne a szo-rongás: nem fog tudni többet írni. Akadt ebben kamaszos dac is, hogy az ember nem hátrál meg: amit elkezdett, abban kitart a végsőkig. A betegségről való beszédben olykor mintha még élvezné is, hogy irritálja az olvasót - ez tőle soha nem állt távol. De ott van ebben az a meggyőződése is, hogy a dolgokat a nevükön kell nevezni. Legeslegjobban a politikai és szexuális prüdéria ingerelte. ' nevükön akarta nevezni a dolgokat, versben és interjúban egyaránt.
