„A meglátogatott személyeknél általában jó hangulat tapasztalható, 2–3 kivétellel, akik iszákosak, és még az is kevés volna nekik, ha mindennap olyan részeg lehetne, hogy négykézláb mászkálna, ezek természetesen vagy közömbös vagy ellenséges magatartást tanúsítanak minden józan elgondolással szemben.”
A magyar történelem ezer szálon fonódott össze a Habsburgok történetével: ez két korai 15. századi Habsburg-uralkodónkat is beleszámítva közel fél évezredes, korántsem konfliktusmentes együttélést jelent. A jeles brit történész publikációs listájában bőségesen találunk a magyar történelemmel (főleg a magyar középkori társadalomtörténettel) foglalkozó munkákat, így ha azt várjuk, hogy idővel a magyar szereplők hangsúlyosabbak lesznek a Rady felvázolta történetben, akkor nem is csalódunk.
Sosem hallottam ezelőtt Gera György (1922–1977) nevét, de most örökre meg fogom jegyezni. Terelőút című kisregénye először 1972-ben jelent meg a Magvető Kiadónál, Zsámboki Mária lektori javaslatára, aztán feledésbe merült, pedig egy remekbe szabott, az átlagból az újdonság erejével is kiemelkedő mű, amelyet most Kőbányai János fedezett fel újra.
Pandémia, kudarcok, fegyveres katonák, vízbe fúlt menekültek, bálnavérben „tapicskolás”. Újraindított krematóriumok és a parttalan sóvárgás. Az élet értelmetlensége. Ahogy a kötet záróversében (Sikertelenül Bacon nyomában) áll: „[…] Ennyire telt. / Ezt hagyod örökül. Végül mindenből ez lesz, / mocsár: színekből, szavakból, érzésekből.” És nem könnyű az út idáig.
A kötet a szerző utóbbi években született kritikáiból és tanulmányaiból ad koherens válogatást. Az írásokból az ismert kritikus és irodalomtörténész markáns portréja bontakozik ki, határozott kontúrokkal rajzolva körül nem csak érdeklődése tárgyát és irányát, és azt is, hogy mi a tétje számára az irodalommal való foglalkozásnak.
„Minek fénykép egyáltalán? Szappanreklám. Világéletemben rossz fényképeket csináltak rólam” – olvassuk a képeskönyv vége felé. Ahogy Nemes Nagy a róla készült fotókról vélekedett, és ahogy egy könyv ábrázolja őt, abban az életmű és életút jelentős paradoxonai is benne vannak. Keserűség és nagyság, önmérséklet és vágyakozás, siker és kudarc szétszálazhatatlanul forr egybe itt. És mindennek mégis elvitathatatlanul a sajátja valamiféle szépség, letisztultság, igéző bensőségesség – a magamutogatás legkisebb jele nélkül.
A Szemben a nappal vagy legutóbbi, a felesége halálát feldolgozó vallomásos Halálról és életről után a szerző ismét a veszteségek feldolgozásáról beszél, talán az életműve lezárásaképpen is.
Az alcím ötperces esti meséket ígér, amelyek épp azt az időt töltik ki, amíg a gyerekek elalszanak (ahogy azt például egy Móricka nevű kedves szülő elképzeli).
Kupika, a kis szőrmók szörny éppolyan lény, mint amilyennek egy szörnyet elképzelünk: fekete, gömbölyded, nagy éles fogai és karmai vannak. Szeret másokat megviccelni.
Zeréndvár lakói nyugodtan élik a szürke hétköznapokat: a felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába járnak, soha nem történik semmi érdekes.
Pedagógiai alapvetés, hogy az olvasás tanítását más tantárgyi és nevelési információkkal érdemes összekötni, hiszen egy ilyen 2 in 1 megoldással nemcsak időt lehet megtakarítani, de a gyerek is játéknak vélheti azt, amit máskor rosszízű tanulásnak tart.
A kisregényben két, egymástól időben távoli esemény fonódik össze.
A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.
