De lehet-e nem magamutogató egy képeskönyv, amely majd’ kétszáz oldalon ugyanazt az embert, gyakorlatilag ugyanazt az arcot ábrázolja? A könyv tanúsága szerint nagyon is lehet, igaz, ehhez bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Mindenekelőtt fontos, hogy kié ez az arc. Nemes Nagyé nyílt, de kiismerhetetlen, őszinte, de titokzatos, szigorú, szinte rezzenéstelen, valóban maszkszerű olykor, és mégsem ellenszenves vagy elutasító. Holott ő maga azt írja: „Fiatalkori jellegem: szőke, magyar parasztlányarc, minden intellektualitás nélkül. Öregkori: szétfolyó, nyers pogácsaarc, ugyancsak minden »átszellemültség« nélkül. Bámulatosan buta arcom van.” De épp az ellenkezőjét látjuk, amit a kötet szerkesztettségének is köszönhetünk: a képek egymásutánjának (amit bizonyos szintig, de nem végletesen határoz meg a kronológia), illetve a kísérőszövegek és képek remek párosításának. Az anyag a hagyatékból előkerült fotókból válogat, és van miből: Balla Demetertől Hunyady Józsefen át Sándor Zsuzsáig sok jó nevű fotós készített portrét Nemes Nagyról, a külföldi fényképészekről nem is szólva, mindehhez pedig számos, olykor egyenrangúan erős képpel csatlakoznak amatőrök is – többek között Lengyel Balázs, a költőnő egykori férje, és egész életében legfontosabb társa. Ugyanakkor az, hogy ki válogatta a képeket, nem egészen világos. A borítóterv Tillai Tamás munkája, a szövegeket az életmű minden bizonnyal legavatottabb mai ismerője, Ferencz Győző állította össze, de hogy a képek szelekciója, sorrendje, elhelyezése, a könyv belíveinek tervezése kihez kötődik, titok marad. Így kénytelenek vagyunk név nélkül nyugtázni, akárki is volt, szép munkát végzett.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
