A Gyerekkor című versben például szomorú madarakat látunk. Miután a költő felidéz egy szabadulása közben csapdába esett nimfapapagájt, betonon kapirgáló tyúkokat ír le, majd a szomszédos bérház tetején síró rigót, amelynek keresztet formálva próbál otthont adni, saját maga is madárrá válik, pusztán a szárnybontogatás szó kimondásával. Nemcsak egyetlen, hanem minden csapdába esett, védtelen és otthontalan madár.
A címként választott „légzésgyakorlatok” asszociációs mezeje széles. Gondolhatunk a pánikbetegségre, de akár a koronavírussal is összekapcsolható. Nem napfényes kapcsolások, ugye? Miért érezzük mindezek dacára mégis valahogy derűsnek a kötet világát? Egyik elhunyt barátjának az emlékére írt szövegben, A tenger virágai címűben szerepel: „Verseidben burjánzanak a virágok, / bimbóznak, kinyílnak, és virulnak, / és virágzanak a sebek és fekélyek is, / a fertőzések vörhenyes kiütései, / szétlőtt állatok bundáján a vér”. Ez a kettősség jellemzi Gerevich többi versét is. Még akár a pillanatnyi hangulatunktól is függhet, melyik oldalát látjuk meg a teljes képnek. Mert bármennyi pusztulás, halál, mocsár szerepel bennük, az élet is ott lüktet és pulzál a sorokban. A derű talán nem is a legpontosabb kifejezés, mert ezek a mozgások, állapotok (a burjánzás, bimbózás, virulás) itt főként az elszemélytelenedés révén nyújtanak vigaszt. „Mert holnap már bomló mókustetem leszel, / csillogó gyémánt fogaid sorra kirügyeznek, / a napviharban virágba borulsz.” (Hamubogyók a tóparton) Vagy máshol: „A szélben lebegsz. Fa vagy, / és ahogy az erek végtelen hálója / szövi át testedet, járod át gyökereiddel / a Földet” (Földemlék). A flóra és fauna ilyen tavaszias zsongásától Szabó Lőrinc is eszünkbe juthat. Egy másik versben is a metamorfózis adja a kiutat: nem fává, hanem sziklává változik valaki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
