Könyv

Ájn, cváj

Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők” – Államrendőrség Magyarországon, 1849–1867

Könyv

Az államrendőrség s annak az állampolgárok szeme elől titkoltan tevékenykedő, bár vezetői személyében néha hivalkodóan előtérbe állított formája korántsem a 20. században kezdte működését – bárhogy is gondolja azt a külön­féle ügynökügyekben, botrányokban elmerülő jelenkor.

A modern rendőri szervek előképei legkésőbb már a 18. században megjelentek az e tekintetben is elmaradott Magyarországon, de az összbirodalom belbiztonsági szempontból alapos korrepetálásra szorított felén csupán a levert forradalom és szabadságharc után köszöntött be az államrendőrség virágkora. E néha kémfilmekbe illő, pikareszk és tragikus fordulatokban bővelkedő korról, annak állambiztonsági, rendőri szervezetéről és az általa működtetett besúgóhálózatról szól Deák Ágnes kitűnő, terjedelmét és tárgyát tekintve is lenyűgöző történelmi monográfiája.

Egy ilyen kötet megírásához sokéves, évtizedes kutatás szükséges. A Gesammtmonarchie természetének megfelelően a szükséges források jelentős részben Bécsben lelhetők fel – és minő szerencse, hogy az egykori közös külügyminisztérium épületében megmaradtak az erre vonatkozó iratok. Habár a munka még ezek ismeretében sem volt könnyű, az állomány, pláne titkos részének működését mintegy apró mozaikokból kell összerakni, ám a kirajzolódó összkép több mint figyelemreméltó. Először is szembetűnő a rendszer hatékonysága: számos akkori szemtanú szerint a hatóság a lakosság elképesz­tően nagy részét, akár annak ötödét hálózta be és tette ügynökévé – ehhez képest Deák kutatásai szerint a korabeli fizetett ügynökök száma jóval kisebb volt. Jellemző módon a kötet függelékében szinte minden nevesíthető, azonosított informátor – korabeli rendőrnyelven: konfidens – neve felbukkan, számuk még a jelentős latenciát tekintetbe véve is csekély.

A jól megírt, gördülékeny stílusú kötet egyik fő erénye, hogy gondosan felvázolja azok portréját, akik az összbirodalom szorgos civil hivatalnokaiként és rendőri munkába mélyedő katonáiként működtették a rendszert. Az 1848-as forradalomig a Lajta túloldalán fungáló, már akkor kiterjedt besúgóhálózatot foglalkoztató (és tevékenységét néha illegálisan Magyarországra is kiterjesztő) államrendőrség, a rettegett Polizeihofstelle romjain 1849-től egy annál is félelmetesebb, szélesebb hatáskörű, már az egész birodalmat behálózó szervezet nőtt ki. E periódus első évtizedét a valóban nagy hatalmú belügyminiszterről némi joggal nevezik Bach-korszaknak, ám magát az államrendőrséget, illetve a frissen alakult csendőrséget sikeresen kiszervezték Alexander Bach alól. A birodalom rendőri ügyeinek főnöke az ötvenes évek végén, a vesztes solferinói csata után bekövetkezett bukásáig Johann Kempen táborszernagy, a korszak igazi szürke eminenciása, a legfelsőbb rendőri hatóság vezetője, a csendőrség főfelügyelője lett. Leváltása után kisvártatva meg is szűnik az önálló legfelsőbb rendőri hatóság, s 1861-től a helytartótanács felügyelete alá kerül (csak kissé erőltetett a párhuzam a szovjet blokk belügyi szervezetének ismételt átalakításaival). De nem kevésbé érdekes figura az államrendőrség megszervezésében kulcsszerepet játszó Karl Geringer báró, a modern rendőri vezetők előképeként működő Eduard Podolsky vagy a magyarországi ügyeket a kor politikai fordulatait túlélve mindvégig kezében tartó, rettegett Joseph Protmann.

Nem maradhat el a sokszor személyükben is lélektani rejtvényként jellemezhető konfidensek portréjának felvázolása: a leg­izgalmasabbak a kettős életet élő figurák, a környezetük által ’48-asként számon tartott, de kellő ellenszolgáltatás fejében a rendőrhatóságot informáló személyek. A nevek egy része már ismert: a főleg az emigrációban „dolgozó” Egressy Gábor (a korszak egyik vezető színésze-rendezője), a hírlapíró Ludasi (Gans) Mór vagy a háborús hősből spiclivé avanzsáló, közvetlenül a helytartótanács által alkalmazott Asbóth Lajos személyét már leleplezte a történettudomány. De a talán legfontosabb és legizgalmasabb személyiség Wargha István, akinek történetét korábban külön kötetben dolgozta fel Deák: egyszerre volt Kossuth és annak itthon maradt családjának bizalmasa, a rendőrség elől titkolt szervezkedést kezdeményező felforgató és buzgó feljelentő, aki számos, az önkényuralom ellen konspiráló hazafit (többek között Jubál Károlyt és Noszlopy Gáspárt) juttatott bitófára. Jellemző, hogy a mindkét oldal bizalmát elveszítő Wargha, miután sikeresen működött közre az Orsova mellett elrejtett korona megtalálásában, a 60 ezer ezüstforint jutalommal Londonba szökik, ám sem itt, sem hazatérése után nem szakad meg kapcsolata a rendőri szervekkel.

E remek könyv nemcsak az állampolgárok mindennapi életét behálózó szervezet születéséről, megizmosodásáról és politikai kurzusváltásokat túlélő evolúciós potenciáljáról tudósít, de egy régi-új embertípusról is. Az alattvaló nem ebben a korban születik meg, de ekkor találja meg a felfelé minden körülmények között lojális embertípus a helyét egy új, már majdnem polgári világban, ahol a feljelentés érdem és a lelkiismeretet megkönnyítő, szinte a gyónással egyenértékű gesztus. Ennek a maga idejében és nemében is kivételes, a kötet lapjairól egyenesen filmvászonra kívánkozó példája Andreas Mayer bécsi szemorvosé, aki nem is papot, hanem rendőrhivatalnokot hívat halálos ágyához, hogy neki könnyítsen lelkiismeretén, és feljelentse Magyarországon élő fivérét, mert az „kossuthista” összeesküvést szervez a környékbeli jegyzőkkel, s ehhez fegyvert és lőszert rejteget.

Bár a kiegyezéssel megszűnik a központi államrendőrség, az utókor gyorsan hasznosítja tanulságait. A szükség és a komoly társadalmi, de leginkább politikai igények hamarosan életre hívják utódait – ezek történetének megértésében is sokat segíthet e hiánypótló könyv.

Osiris, 2015, 664 oldal, 3980 Ft

Neked ajánljuk