Valami megváltozott. Még nem is olyan régen, ha valaki más könyvét kivonatolta, a végeredményt a legtöbbször olvasónaplónak vagy tartalomismertetésnek nevezték. Ha két szövegből összerakott egy harmadikat, azt meg kompilálásnak vagy magyarosan összeollózásnak hívták. A sajtóban persze mindkét eljárásra gyakorta volt igény, s az ifjúsági ismeretterjesztés sem nélkülözte e gyakorlatot, ám akár itt, akár ott, ha nem is igénytelen, de azért okvetlenül szerény ázsiójú tevékenységnek számított mindez.
Az ilyesmiért nem járt körbetapsolás, az ún. véleményformáló értelmiség nem kísérte ovációval egy-egy ilyen munka megjelenését. Az ép arányérzék e korszaka immár a múlté, s úgy lehet, éppen ez a változás a „Nyáry-jelenség” kulcsmozzanata, s nem a Facebook szerepe vagy a támadó erejű marketingmunka. Merthogy Nyáry Krisztián gyors egymásutánban megjelentetett könyveinél félreérthetetlenül ez a képlet: olvasás után más szavakkal visszamondott, korrekt hivatkozás nélkül újra előadott történetek könyvvé rendezését ünnepli az intellektuális elit tekintélyes hányada, sokakat megtévesztve a teljesítmény efféle felülárazásával, s egyszersmind korrumpálva a szerzőt.
A fentieknek számos bizonyságát vehetjük a legújabb, a sorban harmadik, magyar hősöket bemutató kötetből is. A 33 fejezet elsöprő többsége újra döntően egy-két alap- vagy forrásszövegre vezethető vissza, melyeknek címét rendszerint azért ott leljük – no, nem a Felhasznált irodalom megjelölés alatt, s pláne nem lábjegyzeti hivatkozásokban, hanem a Függelékben. „Legfontosabb olvasmányok a könyvben szereplő 33 ember életéről” – szól e Függelék nyitómondata, mintegy jótékonyan olvasmányajánlássá átminősítve a kötelező hivatkozás abszolút minimumát.
| ||
A Nyáry által következetesen „kutatásnak” nevezett tevékenység a Papp Lászlóról szóló fejezetben például hozzávetőleg 90 százalékban Kő András sportújságíró életrajzi kötetének kivonatolását jelenti. Onnan valók az adatok, a fordulatok, a sztorik, több-kevesebb hűséggel. Mert a bokszoló első mérkőzéséről beszámoló Népsport-cikk címét már pontatlanul idézi Kőtől („Ki ez a Papp?” – a betűhív „Ki ez a Pap?” helyett), s Papp Laci Rákosi-anekdotáját is csupán az első fordulatig meséli újra. Tán, mert addig illett bele a koncepcióba, amely a nagy sportember vagány kívülállását és a vele szemben tanúsított méltatlan bánásmódot sulykolja, elhagyva például Papp 1957-es filmfőszerepének vagy a Papp–Adler-kapcsolat csúnya megromlásának említését. „Tankönyvi életrajzukban vagy az évfordulós újságcikkekben nem esik szó arról, hogy […] a legnagyobb magyar bokszolótól pedig állami döntéssel vették el a lehetőséget, hogy világbajnokként fejezhesse be pályáját” – hivatkozik Pappra már a kötet Előszava is, érdemi különbség gyanánt felmutatva azt, ami valójában maga a teljes azonosság, hiszen Papp Laciról az elmúlt években-évtizedekben igazából unásig mesélték ezt a történetet.
De nézzünk egy kevésbé ismert hőst, mondjuk, Horváth Mihályt, a „forradalmár püspököt”! Az ő 1849-es emigrálásáról ezt írja Nyáry Krisztián: „Híve, Ráday Erzsébet grófnő vállalta, hogy komornyiklibériában, hintajának bakján utaztatva segít kicsempészni az országból a minisztert, akit addigra az egész osztrák rendőrség keresett. Komáromban már egy másik arisztokrata hölgy, báró Prónay Albertné szolgájaként szállt vonatra. A vasútállomáson a külföldi emigrációba induló Klapka György jelmeze ellenére felismerte, de a határőröknek szerencsére nem tűnt fel a maskara.” Szőrszálhasogatás lenne azon fennakadni, hogy egy katolikus püspökről szólván a „híve” megjelölés katolikus látszatba kever egy protestáns hölgyet, s voltaképpen még az sem tragédia, hogy a Klapka-találkozás (a tábornok visszaemlékezései szerint) valahol Brünn és Oderberg között történt.
Az viszont már több mint kínos, hogy a szerző olyan hibát is ejt, amely akár az általános iskolai történelem-tanulmányok révén könnyen leolvasható. Elvégre ott vagy legkésőbb a középiskolában megtanulhattuk, hogy ekkor még csak Vácig és Szolnokig volt vasútvonal hazánkban. S végül mutassunk rá a hárommondatos egység még ennél is fájdalmasabb mozzanatára: Ráday Erzsébet grófnő és báró Prónay Albertné – ugyanaz az egy személy!
A tévedés(ek sora) szimptomatikus: az idegen terepen óvatlanul mozgó „kutató” hibája, akit a szorgosan gyakorolt online bölcsészet ezúttal nem tudott megsegíteni. Illetve ki tudja, hiszen valójában még ezek is kiguglizhatók lettek volna, aminthogy kis keresgéléssel kideríthető lett volna az is, hogy II. Lajos („akit később homoszexuálisként tartottak számon”) nem az utolsó bajor király volt. Vagy hogy a képviselő Deák Ferencnek nem volt irodája, s hogy Sina Simont, „akinek nem hagyták, hogy magyar legyen” (!), valójában magyar városok sora avatta díszpolgárrá, és az Andrássy-kormány magas kitüntetésre terjesztette fel. Az viszont már tendenciózus tévedés, hogy Nyáry a legendás nőképző-alapítóra következetesen olyan névalakkal hivatkozik, amilyennel a hölgy és kora sosem tette: Veres Beniczky Hermin.
Megint más szeplők inkább a hatásvadászat számlájára írandók: „sokak szerint a gyújtó hangulatú előadás fontos előzménye volt a másnapi forradalmi eseményeknek” – áll Cziffra György 1956. október 22-i Bartók-koncertjéről. Ugyancsak pózos hatásvadászat zajlik akkor is, amikor Nyáry rámutat: „Ők harminchárman igazi hősök abban az értelemben is, hogy sorsuk alkalmassá teszi őket arra, hogy film, regény vagy színdarab készüljön az életükből. Jó lenne, ha így lenne […].” Ahol viszont mindez már megtörtént (mint pl. Semmelweis Ignác vagy a Galgóczi Vidravasában Simon Pálként megírt Papp Simon esetében), még véletlenül sem esik erről említés, ellenben jut egy szemrehányó félmondat az iskolai tankönyvek „kilúgozott életrajzainak”. Mert hát Nyáry Krisztiánnak a jelek szerint van még egy igazi hőse: Ungvári Tamás.
Corvina, 2014, 248 oldal, 4500 Ft
