Szerencsére ma már egészen színvonalas gerillaművészeti alkotások is léteznek, ilyen volt pár évvel ezelőtt a magyar szerzésű Mindenki tud rajzolni, vagy a legújabb angolszász bestseller, a Nyírd ki ezt a naplót. Utóbbit még a papírtól-ceruzától veleszületetten idegenkedő kisfiúk is lelkesen szaggatják miszlikbe, áztatják szét az esőben, illetve próbálják üres lapjait pénzért értékesíteni, szigorúan a bennfoglalt utasításoknak megfelelően.
E szilaj örömöknél szofisztikáltabb időtöltést kínál az 5–10 éves korosztályhoz szóló Nézd, ez én vagyok!, amely megjelenését egyik legjobb gyerekkönyv-illusztrátorunknak, Dániel Andrásnak (egyebek mellett a Kicsibácsi és Kicsinéni, vagy a Mit keresett Jakab az ágy alatt? szerzőjének) köszönheti. Arról van itt szó, ami nemigen jelenik meg a közoktatásban és néha még otthon sem: hogy mennyire fontos a gyerekeknek saját érzelmeik megismerése, ami egyfelől az ő testi-lelki egészségük, másfelől a környezetük iránti empátia alapja. Színezd ki, hol bizsereg a tested, amikor boldog vagy! Kivel vesztél össze legutóbb, és miért? – rajzold bele a gubancba. Majd szisztematikusan haladunk a tágabb közösség, a különböző kultúrájú és társadalmi helyzetű emberek felé. Vajon mire gondolnak a képen a gyerekek, látva, hogy egy társuk a másikat bántja? – töltsd ki a buborékokat! Szerinted, ha valaki szegény, akkor mire nincs pénze? – keresd meg a két képen a különbségeket! A komolyabb témákat vicces szkeccsek oldják, a háromszemű tacskószörny például őszintén megvallja, hogy neki a középső szeme a legkedvesebb testrésze.
Önelfogadás, nyitottság, tolerancia: nem árt már kisgyerekkorban elkezdeni dolgozni rajta, még akkor is, ha léteznek erre a foglalkoztató műfajánál hatékonyabb módszerek. Rajtunk múlik, hogy a játékos feladatok közt található elvont gondolatokat („próbáld a félelmedet kíváncsiságra cserélni!”; „minden embernek joga van ahhoz, hogy legyen mit ennie, hogy ne fázzon, hogy tanulhasson, és hogy jól érezze magát”) megbeszéljük-e a gyerekkel, de egy kisiskolás ebben már biztos partner. Olyannyira, hogy a kötelező hit- és erkölcstan országában feltámad bennünk a bűnös (és szerzői jogokba ütköző) vágy, hogy ha már tankönyvválasztási szabadság nincsen, legalább pár oldalt suttyomban kifénymásolhatna innen a tanító néni, a papírt visszük hozzá. Addig is, érdemes otthon kint felejteni az asztalon, és rácsodálkozni, mi mindent nem is tudtunk arról a gyerekről, aki véletlenül megtalálta.
Dániel András illusztrációival. Csimota Könyvkiadó, 2016, 88 oldal, 2690 Ft
